A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önelfogadás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: önelfogadás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 9., vasárnap

Hamis szeretet 2 – Elvárás és Elfogadás



Kellemes nyári este van. A nappali forróság végre engedett valamennyit, a telihold pedig olyan erősen világít, hogy a diófa árnyéka élesen rajzolódik a földre.
Mezítláb ülök a teraszon.
Nem akarok gondolkodni.
Talán éppen ezért jelenik meg újra.
– Hiányoztam?
Az Elvárás ül mellettem, ugyanazzal a kissé fölényes arckifejezéssel, mint legutóbb.
– Nem.
– Hazudsz.
– Tudtam, hogy visszajössz. Az nem ugyanaz.
Körülnéz.
– Szebb este, mint legutóbb.
Talán most kedvesebb leszel hozzám.
– Ne legyenek elvárásaid.
Összeszűkíti a szemét.
– Ezt direkt csináltad.
– Természetesen.
– Fejlődsz.
– Ne bízd el magad.
Már válaszolna, amikor észreveszem, hogy a másik széken is ül valaki.
Egy nő.
Nem hallottam érkezni. Egyszerűen ott van. Nyugodtan figyel bennünket.
Az Elvárás felsóhajt.
– Már csak te hiányoztál.
– Ismeritek egymást? – kérdezem.
– Sajnos.
A nő rám néz.
– Ikrek vagyunk.
– Ti ketten?
– Miért olyan meglepő?
– Mert teljesen különbözőek vagytok.
– Az Elfogadás vagyok.
Az Elvárás megforgatja a szemét.
– És már kezdődik is.
– Mi?
– A bölcsesség.
Elnevetem magam, aztán egyikükről a másikra nézek.
– Valamit nem értek. Hogyan lehettek egyszerre jelen? Eddig azt gondoltam, vagy elvárok valamit, vagy elfogadom azt, ami van.
Az Elfogadás rám néz.
– Sokáig így tapasztaltad.
– És most?
– Most már elbírod mindkettőnket.
Az Elvárás elégedetten hátradől.
– Nem sikerült megszabadulnod tőlem.
– Nem is ez történt – mondja az Elfogadás.
– Már észre tudja venni, mit mondasz, anélkül, hogy rögtön engedelmeskedne neked.
– Tehát vágyhatok arra, hogy valami más legyen, miközben látom azt is, ami van?
– Igen.
– Akkor egyikőtöket sem kell kizárnom.
– Pontosan.
Az Elvárás fintorog.
– Ez nekem meglepően kedvező fordulat.
– Ne örülj ennyire.
– Elvártam volna egy kis lelkesedést.
Az Elfogadás felé fordulok.
– Akkor mondd meg: mit jelent valóban elfogadni valakit?
– Meglátni olyannak, amilyen.
Az Elvárás közbevág.
– És eltűrni mindent, amit csinál.
– Nem.
– Tessék?
– Az elfogadás nem eltűrés.
Most még ő is figyel.
– Ha valaki hazudik neked – folytatja az Elfogadás –, nem kell eltűrnöd, hogy tovább hazudjon. Csak ne képzeld olyannak, amilyennek szeretnéd látni.
– És ha szeretem?
– Attól még láthatod.
– Ez nehéz.
– Mert akit szeretünk, azzal nemcsak emlékeink vannak, hanem közös jövőt is elképzelünk.
Az Elvárás azonnal közbevág.
– Na végre! Pontosan ezért kellek én.
– Nem – mondja az Elfogadás. – Te akkor jelensz meg igazán, amikor a jövőképből követelés lesz.
– Például?
– „Majd megváltozik.” „Majd megérti.” „Ha eléggé szeretem, egyszer más lesz.”
Az Elvárás vállat von.
– Néha bejön.
– Néha. De a lehetőség még nem valóság.
Elgondolkodom.
– Talán sokszor nem is az embert szeretjük, hanem azt, akivé szerintünk válhatna.
Az Elfogadás bólint.
– És közben éveket várunk rá.
Az Elvárás rám vigyorog.
– Az idő nekem dolgozik.
– Te tényleg idegesítő vagy.
– Ez a munkám.
Elmosolyodom.
– És ha valaki szeret engem, csak nem úgy, ahogy nekem jó?
– Akkor két igazság is létezhet egyszerre – mondja az Elfogadás. – Ő úgy szeret, ahogy tud. Neked pedig lehet, hogy kevés az, amit adni képes.
– Akkor ki a hibás?
– Miért kellene bárkinek hibásnak lennie?
– És mit tehetek?
– Kimondhatod: „Elhiszem, hogy te így tudsz szeretni. Én pedig tudom, hogy nekem ez kevés.”
Az Elvárás hallgat.
Én is.
– Ez tényleg elfogadás?
– Igen.
– Akkor is, ha utána elmegyek?
– Akkor is.
Az Elvárás felcsattan.
– Ez csalás! Az Elfogadásnak nem az volna a dolga, hogy mindenkit befogadjon?
– Nem. Az a dolgom, hogy ne hadakozzak azzal, ami van.
– És utána?
– Ő választ – mutat rám.
– Vagyis az elfogadás nem önfeladás.
– Soha nem is volt az.
Az Elvárás rám néz.
– Régen viszont sok mindent eltűrtél szeretetből.
– Igen.
– Ott voltál mások mellett akkor is, amikor már elfáradtál.
– Igen.
– Megértettél, újra magyaráztál, újabb esélyeket adtál.
– Igen.
– Mit vártál?
A kérdés most meglepően komoly.
– Hogy egyszer meglássanak.
– És most?
– Most már látom magamat.
Az Elvárás nem felel.
Az Elfogadás viszont elmosolyodik.
– Ezért lehetünk mindketten itt.
– Miért?
– Mert már nem attól függ, hogyan látod önmagadat, hogy valamelyikünk mit mond.
Az Elvárás gyorsan közbevág.
– Azért még ne írj le teljesen.
– Nem írlak le.
– Vannak még elvárásaid?
– Persze.
– Végre egy őszinte ember.
– Vágyom figyelemre.
Kölcsönösségre. Arra, hogy amit megbeszélünk, annak legyen súlya.
– És ha nem kapod meg?
– Megnézem, mi van valójában.
– Aztán?
– Választok.
– Ez kezd egyhangú lenni.
– Neked talán.
Az Elfogadás felnevet.
– Látod? Már nem akarja megváltoztatni a másikat.
– Ez valóban rossz hír számomra – morogja az Elvárás.
Felnézek a teliholdra.
– És mi történik az energiával, amikor már nem várom, hogy valaki megváltozzon?
Az Elvárás felsóhajt.
– Most jön a metafizika.
– Maradj csak.
– Kíváncsi vagyok.
Az Elfogadás rám néz.
– Amíg azt várod, hogy a másik tegyen valamit azért, hogy te végre rendben legyél, folyamatosan energiát adsz ennek a várakozásnak.
– Mivel?
– Reménnyel. Magyarázkodással. Elképzelt beszélgetésekkel. Azzal, hogy „majd egyszer megérti”.
Az Elvárás bólint.
– Ebben tényleg jó vagyok.
– Tudjuk.
– És amikor elfogadom azt, ami van?
– Az energiádnak többé nem kell fenntartania azt, ami nincs.
– Akkor visszatér hozzám?
– Inkább felismered, hogy mindig is a tiéd volt.
Sokáig nézem őket.
– Akkor nem az a szabadság, hogy megszabadulok az Elvárástól.
– Nem – mondja az Elfogadás.
Az Elvárás elégedetten mosolyog.
– Ezt szeretném írásban is kérni.
– Hanem az – folytatom –, hogy lehet bennem elvárás, vágy, csalódás, elfogadás, szeretet, akár harag is, és egyik sem lesz az egész lényem.
Az Elfogadás bólint.
– Most már érted.
Az Elvárás rám néz.
– És ha holnap megint elvársz valamit?
– Észreveszem.
– Ha csalódsz?
– Megélem.
– Ha valamit nem tudsz elfogadni?
Elmosolyodom.
– Akkor elfogadom, hogy még nem tudom elfogadni.
Az Elvárás rám mered.
– Ez szabálytalan.
– Ki szerint?
– Szerintem.
– Akkor rendben van.
Az Elfogadás elneveti magát.
A holdfény végigterül a teraszon.
– Egy utolsó kérdés – mondja.
– Hallgatlak.
– Mit nem nevezel többé szeretetnek?
Nem kell gondolkodnom.
– Azt, amiért el kell hagynom önmagamat.
Az Elvárás felvonja a szemöldökét.
– És ha valaki azt mondja, csak azért kér ennyit, mert szeret?
– Attól még nem lesz szeretet.
– Ha azt mondja, megváltoztál?
– Igaza lesz.
Az Elfogadás rám néz.
– És mit fogadsz el önmagadban?
Felnézek a teliholdra.
– Hogy ember vagyok. Lehetnek elvárásaim. Hiányozhat valaki. Csalódhatok. Nem kell mindig bölcsnek lennem.
Az Elvárás megkérdezi:
– Akkor melyikünk győzött?
– Egyikőtök sem.
– Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
Rájuk nézek.
– Hogy megértsem: nem köztetek kell választanom.
– Hanem? – kérdezi az Elfogadás.
– Önmagamból választok.
Egyikük sem megy el.
Ott maradnak mellettem.
Az Elvárás a maga bosszantó félmosolyával, az Elfogadás nyugodtan.
Egyszerre.
És akkor értem meg igazán:
A hamis szeretet ott kezdődik, amikor önmagamat hagyom el azért, hogy valaki maradjon.

2026. július 27., hétfő

Higgy abban, aki vagy



Nézz a tükörbe csendesen,
ne csak az arcod keresd,
lásd meg benne mindazt a szépet,
amit a lelked őrizhet.
Lásd a fényt a tekintetedben,
a jóságot a szívedben,
az álmaid színes szárnyait,
a reményt minden léptedben.
Nem kell másnak lenned ahhoz,
hogy értékesnek érezd magad,
hiszen egyszeri és különleges
mindaz, ami belőled fakad.
Mosolyod valakinek öröm,
szavad egy másiknak vigasz,
jelenléted apró csoda,
mely a világnak fényt ad.
Nézz hát magadra szeretettel,
és higgy abban, aki vagy,
mert a legszebb tükörkép akkor születik,
amikor elfogadod önmagad.