Kellemes nyári este van. A nappali forróság végre engedett valamennyit, a telihold pedig olyan erősen világít, hogy a diófa árnyéka élesen rajzolódik a földre.
Mezítláb ülök a teraszon.
Nem akarok gondolkodni.
Talán éppen ezért jelenik meg újra.
– Hiányoztam?
Az Elvárás ül mellettem, ugyanazzal a kissé fölényes arckifejezéssel, mint legutóbb.
– Nem.
– Hazudsz.
– Tudtam, hogy visszajössz. Az nem ugyanaz.
Körülnéz.
– Szebb este, mint legutóbb.
Talán most kedvesebb leszel hozzám.
– Ne legyenek elvárásaid.
Összeszűkíti a szemét.
– Ezt direkt csináltad.
– Természetesen.
– Fejlődsz.
– Ne bízd el magad.
Már válaszolna, amikor észreveszem, hogy a másik széken is ül valaki.
Egy nő.
Nem hallottam érkezni. Egyszerűen ott van. Nyugodtan figyel bennünket.
Az Elvárás felsóhajt.
– Már csak te hiányoztál.
– Ismeritek egymást? – kérdezem.
– Sajnos.
A nő rám néz.
– Ikrek vagyunk.
– Ti ketten?
– Miért olyan meglepő?
– Mert teljesen különbözőek vagytok.
– Az Elfogadás vagyok.
Az Elvárás megforgatja a szemét.
– És már kezdődik is.
– Mi?
– A bölcsesség.
Elnevetem magam, aztán egyikükről a másikra nézek.
– Valamit nem értek. Hogyan lehettek egyszerre jelen? Eddig azt gondoltam, vagy elvárok valamit, vagy elfogadom azt, ami van.
Az Elfogadás rám néz.
– Sokáig így tapasztaltad.
– És most?
– Most már elbírod mindkettőnket.
Az Elvárás elégedetten hátradől.
– Nem sikerült megszabadulnod tőlem.
– Nem is ez történt – mondja az Elfogadás.
– Már észre tudja venni, mit mondasz, anélkül, hogy rögtön engedelmeskedne neked.
– Tehát vágyhatok arra, hogy valami más legyen, miközben látom azt is, ami van?
– Igen.
– Akkor egyikőtöket sem kell kizárnom.
– Pontosan.
Az Elvárás fintorog.
– Ez nekem meglepően kedvező fordulat.
– Ne örülj ennyire.
– Elvártam volna egy kis lelkesedést.
Az Elfogadás felé fordulok.
– Akkor mondd meg: mit jelent valóban elfogadni valakit?
– Meglátni olyannak, amilyen.
Az Elvárás közbevág.
– És eltűrni mindent, amit csinál.
– Nem.
– Tessék?
– Az elfogadás nem eltűrés.
Most még ő is figyel.
– Ha valaki hazudik neked – folytatja az Elfogadás –, nem kell eltűrnöd, hogy tovább hazudjon. Csak ne képzeld olyannak, amilyennek szeretnéd látni.
– És ha szeretem?
– Attól még láthatod.
– Ez nehéz.
– Mert akit szeretünk, azzal nemcsak emlékeink vannak, hanem közös jövőt is elképzelünk.
Az Elvárás azonnal közbevág.
– Na végre! Pontosan ezért kellek én.
– Nem – mondja az Elfogadás. – Te akkor jelensz meg igazán, amikor a jövőképből követelés lesz.
– Például?
– „Majd megváltozik.” „Majd megérti.” „Ha eléggé szeretem, egyszer más lesz.”
Az Elvárás vállat von.
– Néha bejön.
– Néha. De a lehetőség még nem valóság.
Elgondolkodom.
– Talán sokszor nem is az embert szeretjük, hanem azt, akivé szerintünk válhatna.
Az Elfogadás bólint.
– És közben éveket várunk rá.
Az Elvárás rám vigyorog.
– Az idő nekem dolgozik.
– Te tényleg idegesítő vagy.
– Ez a munkám.
Elmosolyodom.
– És ha valaki szeret engem, csak nem úgy, ahogy nekem jó?
– Akkor két igazság is létezhet egyszerre – mondja az Elfogadás. – Ő úgy szeret, ahogy tud. Neked pedig lehet, hogy kevés az, amit adni képes.
– Akkor ki a hibás?
– Miért kellene bárkinek hibásnak lennie?
– És mit tehetek?
– Kimondhatod: „Elhiszem, hogy te így tudsz szeretni. Én pedig tudom, hogy nekem ez kevés.”
Az Elvárás hallgat.
Én is.
– Ez tényleg elfogadás?
– Igen.
– Akkor is, ha utána elmegyek?
– Akkor is.
Az Elvárás felcsattan.
– Ez csalás! Az Elfogadásnak nem az volna a dolga, hogy mindenkit befogadjon?
– Nem. Az a dolgom, hogy ne hadakozzak azzal, ami van.
– És utána?
– Ő választ – mutat rám.
– Vagyis az elfogadás nem önfeladás.
– Soha nem is volt az.
Az Elvárás rám néz.
– Régen viszont sok mindent eltűrtél szeretetből.
– Igen.
– Ott voltál mások mellett akkor is, amikor már elfáradtál.
– Igen.
– Megértettél, újra magyaráztál, újabb esélyeket adtál.
– Igen.
– Mit vártál?
A kérdés most meglepően komoly.
– Hogy egyszer meglássanak.
– És most?
– Most már látom magamat.
Az Elvárás nem felel.
Az Elfogadás viszont elmosolyodik.
– Ezért lehetünk mindketten itt.
– Miért?
– Mert már nem attól függ, hogyan látod önmagadat, hogy valamelyikünk mit mond.
Az Elvárás gyorsan közbevág.
– Azért még ne írj le teljesen.
– Nem írlak le.
– Vannak még elvárásaid?
– Persze.
– Végre egy őszinte ember.
– Vágyom figyelemre.
Kölcsönösségre. Arra, hogy amit megbeszélünk, annak legyen súlya.
– És ha nem kapod meg?
– Megnézem, mi van valójában.
– Aztán?
– Választok.
– Ez kezd egyhangú lenni.
– Neked talán.
Az Elfogadás felnevet.
– Látod? Már nem akarja megváltoztatni a másikat.
– Ez valóban rossz hír számomra – morogja az Elvárás.
Felnézek a teliholdra.
– És mi történik az energiával, amikor már nem várom, hogy valaki megváltozzon?
Az Elvárás felsóhajt.
– Most jön a metafizika.
– Maradj csak.
– Kíváncsi vagyok.
Az Elfogadás rám néz.
– Amíg azt várod, hogy a másik tegyen valamit azért, hogy te végre rendben legyél, folyamatosan energiát adsz ennek a várakozásnak.
– Mivel?
– Reménnyel. Magyarázkodással. Elképzelt beszélgetésekkel. Azzal, hogy „majd egyszer megérti”.
Az Elvárás bólint.
– Ebben tényleg jó vagyok.
– Tudjuk.
– És amikor elfogadom azt, ami van?
– Az energiádnak többé nem kell fenntartania azt, ami nincs.
– Akkor visszatér hozzám?
– Inkább felismered, hogy mindig is a tiéd volt.
Sokáig nézem őket.
– Akkor nem az a szabadság, hogy megszabadulok az Elvárástól.
– Nem – mondja az Elfogadás.
Az Elvárás elégedetten mosolyog.
– Ezt szeretném írásban is kérni.
– Hanem az – folytatom –, hogy lehet bennem elvárás, vágy, csalódás, elfogadás, szeretet, akár harag is, és egyik sem lesz az egész lényem.
Az Elfogadás bólint.
– Most már érted.
Az Elvárás rám néz.
– És ha holnap megint elvársz valamit?
– Észreveszem.
– Ha csalódsz?
– Megélem.
– Ha valamit nem tudsz elfogadni?
Elmosolyodom.
– Akkor elfogadom, hogy még nem tudom elfogadni.
Az Elvárás rám mered.
– Ez szabálytalan.
– Ki szerint?
– Szerintem.
– Akkor rendben van.
Az Elfogadás elneveti magát.
A holdfény végigterül a teraszon.
– Egy utolsó kérdés – mondja.
– Hallgatlak.
– Mit nem nevezel többé szeretetnek?
Nem kell gondolkodnom.
– Azt, amiért el kell hagynom önmagamat.
Az Elvárás felvonja a szemöldökét.
– És ha valaki azt mondja, csak azért kér ennyit, mert szeret?
– Attól még nem lesz szeretet.
– Ha azt mondja, megváltoztál?
– Igaza lesz.
Az Elfogadás rám néz.
– És mit fogadsz el önmagadban?
Felnézek a teliholdra.
– Hogy ember vagyok. Lehetnek elvárásaim. Hiányozhat valaki. Csalódhatok. Nem kell mindig bölcsnek lennem.
Az Elvárás megkérdezi:
– Akkor melyikünk győzött?
– Egyikőtök sem.
– Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
Rájuk nézek.
– Hogy megértsem: nem köztetek kell választanom.
– Hanem? – kérdezi az Elfogadás.
– Önmagamból választok.
Egyikük sem megy el.
Ott maradnak mellettem.
Az Elvárás a maga bosszantó félmosolyával, az Elfogadás nyugodtan.
Egyszerre.
És akkor értem meg igazán:
A hamis szeretet ott kezdődik, amikor önmagamat hagyom el azért, hogy valaki maradjon.
