Ha ránk nehezül a napok szürke köve,
belül még mozdul az élet gyökere,
egy vékony repedés átjáróvá tágul,
s a zárt kapu végül sarokig kitárul.
A bánat malma őrölt már elég port,
de parázs maradt ott, ahol szív volt,
hamuból kel fel a kimondott erő,
lépcsővé válik minden régi kő.
Az Ég peremén rózsaselyem lobban,
hajnal mosakszik csillagporos habban,
s amit elvett a hosszú, vak vihar,
visszatér bennünk, mint sugárból font madár.
Így nyílik át az ember önmagán,
fény tör elő a megrepedt falán,
ki egyszer átlép az izzó résen át,
többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.
