Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,
s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,
de hajad sötétje köré az alkony
még vékony, aranyló glóriát vont.
Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,
nem nappal már, csak az utolsó emléke,
s illattá, néma áldássá szűrte át
a dolgok esti lélekcseréje.
Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája
őrződött hajadban, s béke simult köréd,
és élni akkor egyszerre könnyű lett,
s szemem arcod titkát szívemig vitte.
Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,
vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,
melyben az Ég földi alakot öltött,
s szirmai mélyéről felém remegett.
Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,
s percek mögött ősi századok jöttek.
Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,
s lehunyt pillám lassan felnyílt.
Akkor a szívem újra testet talált,
mély dobbanással, zuhogó örömmel,
mint jég alól feltörő tiszta forrás,
s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.
