A cinege bús dala Evokáció Móra Ferenc A cinege cipője című versére

Nyár álma elrebben,

dér reszket a csendben,

nehéz bánat ébred

csöppnyi cinegében.

Dél csillaga hívja,

két szárnyát kinyitja,

de csizmát magának

sehol sem találja.

Fordul fűhöz, ághoz,

röppen a sarushoz,

ezüstfűznél lakó

Holló varga úrhoz.

Holló szól: – Hiába,

nincs időm most rája,

bíborcsizmát varrok

nagyurak lábára.

Darvaknak, gólyáknak,

messze szálló lúdnak,

csizma nem való ám

holmi kis madárnak!

Daru, gólya vonul,

vadlúd délnek fordul,

messze szállnak sorra,

búbos banka indul.

Csak csöpp cinegének

búsan szól az ének:

nincs csizma a lábán,

tél jut a szegénynek.

Keres alkonytájban,

röppen harmatágban:

– Puha csizmát kérek! –

búsan sír magában.

A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére

Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,

s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,

de hajad sötétje köré az alkony

még vékony, aranyló glóriát vont.

Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,

nem nappal már, csak az utolsó emléke,

s illattá, néma áldássá szűrte át

a dolgok esti lélekcseréje.

Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája

őrződött hajadban, s béke simult köréd,

és élni akkor egyszerre könnyű lett,

s szemem arcod titkát szívemig vitte.

Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,

vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,

melyben az Ég földi alakot öltött,

s szirmai mélyéről felém remegett.

Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,

s percek mögött ősi századok jöttek.

Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,

s lehunyt pillám lassan felnyílt.

Akkor a szívem újra testet talált,

mély dobbanással, zuhogó örömmel,

mint jég alól feltörő tiszta forrás,

s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

A tenger bennünk partot cserél Evokáció Aranyosi Ervin „Mosoly játsszon az arcodon” című versére

a parton álltam ahol a víz

visszatükrözte az eget

a Hold fehér ujjlenyomata

ráolvadt az éjszaka tükrére

a pillanat átlépett rajtam

szívemben megfordult a tenger

kint a hullámok egymásba fonódtak

bent minden tegnap partot vesztett

boldogabbak akkor lehetünk

ha a holnap bennünk válik valósággá

a tenger bennünk partot cserél

s mögöttünk a tegnap gyönggyé zárja magát

ma bennünk tükröződik a jelen

holnapig rajtunk marad a víz érintése

mosolyban oldódik fel arcunk régi rajza

szeretet írja újra önmagát

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán

Valahol egy árva sóhaj felszállt

S most lelkem mélyén pihen,

Valahol nevetés nyílt ki most

S mosolyba fordul szívem.

Valahol méz csordul az életre,

Mert férfi lelke után futok,

S valahol fekete gyökerű az átok,

Mert zokogni sem tudok.

Valahol egy szív még lüktet értem,

Lázas, sebhelyes szegény,

Fölitta vágy és vad mámor,

Mint bennem a vérző fény.

Hallják egymás lázas kattogását,

Míg rájuk sűrű éj leszáll,

Az éj torkában e pillanatban

Két könnybe zárt szív megáll.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére

Ez itt az Elárium.

ide az jut el, kit régóta hívnak,

ezüst moha dereng az öreg köveken.

a fák alatt már más idő halad,

itt csak én járok; én és valaki,

valaki, kinek nevét még nem tudom.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág:

valaki egyszer előlép a fák közül,

tenyerébe veszi arcom,

s lecsókol rólam minden régi könnyet...

valaki egyszer úgy lép az életembe,

s vele életre kel, mi bennem félig élt.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág...

Ez itt az Elárium.

ezüst moha dereng az öreg köveken.

Valaki mellettem jár a lombok alatt,

s nevét még elrejti előlem az idő:

máris egy vagyok vele.

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Csendben érkezik - Reményik Sándor „Csendes csodák” című versének ihletésére írtam ezt az evokációt

Ne várd, hogy hangos jel legyen,

az ég sem nyílik meg neked,

a csoda néha csak annyi,

hogy béke érinti szíved.

Ott van egy pillantásban,

kézben, mely megsimogat,

egy levélben, tavaszi szélben,

fényben, mely rád mosolyog.

Ott van a reggel csendjében,

víz tükrében, odakint,

s fáradt lelked mégis képes

észrevenni a jót megint.

Ne a nagy csodát keresd,

mely messziről ragyogva jön,

a legszebb ajándékban olykor,

amikor Isten csendje köszön.