A hóhér bűne Második rész – Fahéj és alma

 

Lukas másnap délután megjelent Falkék házánál. Anna nyitott ajtót. Amikor meglátta, meglepetten nézett rá. A fiatalember kezében kis, összehajtott papírcsomag volt.

– Lukas? Mit keresel itt?

– Reméltem, hogy nem küldesz el rögtön – felelte Lukas.

Anna a kezében tartott csomagra pillantott.

– Attól függ, mit hoztál.

Lukas felé nyújtotta.

– Neked hoztam. Arra gondoltam, talán örülnél neki.

Anna kibontotta.

– Fahéj?

– Nürnberg felől érkezett. Tegnap hallottam a piacon, hogy karácsonyig aligha lesz belőle több.

– És arra gondoltál, hogy hozol nekem belőle?

Lukas kissé zavarba jött.

– Inkább arra gondoltam, hogy szeretnélek újra látni. A fahéj jó ürügynek tűnt.

Anna megszagolta a fűszert.

– Legalább őszinte vagy.

– Úgy gondoltam, jobb, ha bevallom.

Anna elfordította a fejét, hogy Lukas ne lássa a mosolyát.

– Apád tudja, hogy itt vagy?

– Azt tudja, hogy eljöttem otthonról.

– Nem ezt kérdeztem.

– Akkor nem. Azt nem tudja, hogy éppen itt vagyok nálatok.

Anna az utca felé pillantott. A szemközti ház egyik ablakában már megjelent egy kíváncsi arc.

– Akkor hamarosan megtudja.

Lukas is odanézett.

– Attól tartok, ebben igazad van.

A következő napokban egyre gyakrabban találkoztak. Eleinte valóban véletlenül futottak össze. Lukas a raktárak között járt, Anna a piacra ment, gyógynövényt gyűjtött vagy vizet vitt haza. Később már mindketten pontosan tudták, mikor és merre jár a másik, mégis véletlen találkozásoknak nevezték ezeket az alkalmakat.

Nem beszéltek folyton komoly dolgokról. Anna éppen azt szerette Lukasban, hogy mellette olyan dolgokon is tudott nevetni, amelyeknek semmi jelentőségük nem volt.

Egy délután Lukas elmesélte, hogyan esett nyolcéves korában egy félig borral telt hordóba, és hogyan kellett az apjának kihúznia belőle.

Anna annyira nevetett, hogy le kellett ülnie egy kőre az út szélén.

– Te ezen most nevetsz, de én akkor meg voltam győződve róla, hogy ott fulladok meg.

– A borban? Így nehéz komolyan vennem a dolgot.

– Nyolcéves voltam. Akkor még sok mindenről hittem, hogy halálos veszedelem.

– És mit szólt hozzá az apád?

– Először azt hittem, megver. Aztán megkérdezte, legalább jó bor volt-e.

Anna ismét nevetni kezdett.

Máskor Lukas fedezte fel, hogy Anna fél a libáktól.

– Nem félek tőlük – tiltakozott a lány.

– Az előbb végigfutottál az utca felén egy liba elől.

– Nem futottam. Csak gyorsan arrébb mentem, mert meg akart csípni.

– Ha te ezt gyaloglásnak nevezed, akkor nagyon különös módon jársz.

– Ha tovább nevetsz, hozzád vágok valamit.

– Akkor talán jobb lesz, ha elhallgatok.

Anna felkapott a földről egy almát, és hozzávágta.

Lukas elkapta.

– Most már biztosan tudom, hogy kedvelsz.

– Ebből hogyan jutottál erre?

– Aki közömbös neked, arra nem pazarolsz almát.

– Add vissza!

– Nem adom. Megtartom.

– Egy almát?

– Az első ajándékom tőled.

– Hozzád vágtam.

– Csak az átadás módja volt kissé szokatlan.

Anna közelebb lépett, hogy kivegye az almát Lukas kezéből.

Lukas azonban nem mozdult.

A nevetés lassan elhalt közöttük. Anna először vette észre, milyen világos Lukas szeme. A fiú most nem tréfálkozott. Lassan felemelte a kezét, és megérintette Anna arcát.

A lány szíve olyan erősen vert, hogy attól félt, Lukas is hallja.

Nem húzódott el.

Lukas megcsókolta.

A csók rövid és bizonytalan volt. Amikor elváltak, Anna lesütötte a szemét, Lukas pedig zavartan megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, ezt nem kellett volna megtennem.

Anna felnézett.

– Valóban nem.

Lukas arcáról eltűnt a mosoly.

Anna néhány pillanatig hagyta bizonytalanságban.

– Legalábbis nem ilyen röviden.

Lukas döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.

A második csók már nem volt tétova.

Anna később sokszor gondolt vissza arra a néhány hétre. Az élet akkor még egyszerűnek tűnt. Várta a délutánokat, Lukas lépteit, az elkapott pillantásokat és azt a néhány percet, amikor kettesben maradhattak.

Klara hamar észrevette, mi történik.

Egyik este Anna a tűz mellett ült, és egy elszakadt ruhaujjat varrt.

– Szereted azt a fiút? – kérdezte az anyja.

Anna ujjába beleszaladt a tű.

– Jaj! Ezt igazán váratlanul kérdezted.

Klara elmosolyodott.

– Ahogy összerezzentél, abból majdnem ki is találtam a választ.

Anna abbahagyta a varrást.

– Nem tudom, szeretem-e.

– Szerintem tudod. Csak még nem szívesen mondod ki.

Anna sokáig nézte a lángokat.

– Igen. Szeretem.

Klara arcáról lassan eltűnt a mosoly.

– Akkor attól félek, nehéz napok várnak rád.

Anna felkapta a fejét.

– Miért? Apa sem hajlandó megmondani, mi baja van a Hartmann családdal.

– Mert van valami a múltban, amiről sokkal korábban beszélni kellett volna.

– Te is tudod, mi történt?

– Tudom.

– Akkor mondd el.

Klara megrázta a fejét.

– Apád döntése volt, és neki kell vállalnia, amit tett. Ha én mondanám el helyette, attól csak könnyebb dolga lenne.

Anna keserűen nézett rá.

– Ha Lukashoz van köze, akkor már hozzám is.

– Igen. Most már hozzád is.

A hóhér bűne Első rész – A piactér

1593 őszén korán érkezett a hideg Rothenburg ob der Tauber falai közé. A Tauber völgye felől reggelente köd kapaszkodott fel a városhoz, ráült a falakra és a tornyokra, olykor még a Szent Jakab-templom tetejét is eltakarta. A keskeny utcák köveire nedves falevelek tapadtak, az ereszekről víz csöpögött, a kéményekből pedig már kora reggel füst szállt a szürke ég felé.

A Német-római Birodalomhoz tartozó szabad birodalmi város piacterén mindeközben zajlott az élet. Posztót mértek, hordókat gördítettek, liszteszsákokat cipeltek egyik szekérről a másikra. A pékségből friss kenyér és köményes cipó illata áradt, a mészárosok sora felől vér, nedves szalma és füst szaga érkezett. A kereskedők hangosan kínálták portékáikat, lovak dobbantottak a kövezeten, asszonyok alkudoztak az árusokkal.

Anna Falk húszéves volt. Amikor végigment a piactéren, sokan megnézték, és nem csupán azért, mert Martin Falk hóhér lánya volt.

Anna feltűnően szép lány volt. Hosszú, sötétbarna haja vastag fonatban ért csaknem a derekáig. Arca finom vonású, bőre világos, nagy szeme szürkészöld volt. Magas, karcsú termetén még az egyszerű barna gyapjúruha is szépen állt. Nem viselt drága ékszert vagy csipkét, haját sem díszítette feltűnően.

A férfiak gyakran utána fordultak. Némelyik asszony azonban, amikor felismerte, félrehúzódott előle, és volt, aki még a köszönését sem fogadta. Anna gyermekkorában megtanulta észrevenni az ilyesmit, később pedig azt is, hogyan menjen tovább anélkül, hogy bármit mutatna abból, amit érez.

Aznap éppen lisztet és sót vásárolt, amikor nagy csattanás hallatszott a tér túlsó oldaláról. Egy posztóval megrakott szekérről lecsúszott az egyik nehéz köteg, a mellette dolgozó férfi pedig hátratántorodott és elesett. Fájdalmas kiáltása még a vásári zajt is túlharsogta.

Anna letette a kosarát, és odasietett. A munkás a földön ült, bal kezét a mellkasához szorította. A csuklója természetellenes szögben állt.

– Ne mozdítsd, mert csak nagyobb bajt csinálsz vele! – szólt rá Anna, és letérdelt mellé.

A férfi ekkor ismerte fel. Zavartan hátrébb húzódott.

– Te Martin Falk lánya vagy.

– Az vagyok. A csuklód attól még ugyanúgy eltört, akárki lánya térdel melletted.

A férfi bizonytalanul nézett rá.

– Nem tudom, akarom-e, hogy hozzányúlj.

Anna felállt.

– Akkor nem nyúlok hozzá. De ha most rögzítés nélkül mész tovább, sokkal rosszabb lesz. Döntsd el te.

Valaki elnevette magát mögöttük.

Anna hátrafordult.

Egy fiatal férfi állt néhány lépésre tőle. Huszonnégy éves lehetett. Barna haja kilógott sötét sapkája alól, zöld posztókabátját jó minőségű rézgombok fogták össze. Ruhájáról látszott, hogy nem rakodómunkás, csizmáján azonban vastagon állt a sár.

Anna összehúzta a szemét.

– Ha már ilyen jól szórakozol más baján, talán hasznosabb lenne, ha keresnél két egyenes falécet.

A fiatalember rögtön elkomolyodott.

– Szívesen megteszem. Mondd meg, körülbelül milyen hosszú legyen.

Anna a sérült ember alkarjára mutatott.

– Ekkora elég. És lehetőleg egyenes darabokat hozz, mert különben hiába fáradsz.

A férfi elindult, és néhány perc múlva két megfelelő léccel tért vissza.

Anna ismét a munkás mellé térdelt.

– Most még egyszer megkérdezem. Hagyod, hogy rögzítsem?

A férfi káromkodott egyet, de végül odanyújtotta a kezét. Anna vászoncsíkot kért, óvatosan megtámasztotta a sérült csuklót, majd a két léc segítségével rögzítette.

– Még ma mutasd meg apámnak. Megnézi rendesen.

A férfi arca újra elkomorult.

– A hóhérhoz?

Anna felsóhajtott.

– Ha nem akarsz hozzá menni, keress mást, aki ért a törött csontokhoz. De ne várj holnapig.

A munkás társai felsegítették, és elindultak vele.

A fiatal férfi azonban ott maradt.

– Ügyesen csináltad. Látszik, hogy nem először látsz ilyen sérülést.

Anna felvette a kosarát.

– Apám mellett sok mindent megtanultam.

– Azt látom. Azt is látom, hogy túlságosan szerény sem vagy.

Anna szája sarkában mosoly jelent meg.

– A szerénységtől még nem forrt össze senkinek a csontja.

A férfi elnevette magát.

– Lukas Hartmann vagyok.

Anna tekintete megváltozott. Ismerte a nevet. Elias Hartmann a város egyik tekintélyes posztó- és borkereskedője volt. A család nagy kőháza a piactér egyik oldalán állt, földszintjén üzlettel és raktárral.

– Anna Falk.

– Tudom, ki vagy.

Anna fürkészve nézte.

– Akkor azt is tudod, ki az apám, és azt is, mivel foglalkozik.

– Tudom. Martin Falk a város hóhéra.

Anna várt.

– És nincs ehhez semmi mondanivalód?

Lukas vállat vont.

– Mit mondhatnék? Attól, hogy tudom, ki az apád, te nem lettél más, mint néhány perccel ezelőtt.

Anna erre nem talált azonnal választ.

Lukas a távolodó munkás után nézett.

– Az a férfi nálunk dolgozik. Gondoskodom róla, hogy még ma eljusson apádhoz. És köszönöm, hogy segítettél neki.

– Beszéld rá, hogy ne legyen ostoba. A többit majd apa elintézi.

Anna elindult. Néhány lépés után észrevette, hogy mosolyog. Bosszankodva összeszorította a száját, de a mosoly csak lassan tűnt el az arcáról.

Falkék a város egyik szerényebb utcájában laktak, közel a falhoz. A ház földszintje kőből épült, fölötte egyszerű favázas emelet húzódott. Az udvart magas deszkakerítés választotta el az utcától, hátul pedig kis gyógynövényes kert terült el. Zsálya, kakukkfű, fekete nadálytő és különféle szárított gyökerek lógtak kötegekben a gerendákról, ezért a házban szinte mindig érződött valamelyik főzet vagy kenőcs kesernyés illata.

Martin Falk negyvenkilenc éves volt. Magas, széles vállú férfi, rövidre nyírt, őszülő hajjal. Arcának bal oldalán vékony heg húzódott az állkapcsáig, egyik ujjának felső perce pedig hiányzott.

A városban sokan tartottak tőle.

Anna soha nem félt az apjától.

Gyermekként Martin faragott neki játékokat fából. Ő tanította meg olvasni, ő kötözte be a térdét, amikor elesett, és ő ült mellette egy egész éjszakán át, amikor tizenkét évesen súlyos láza volt.

Hóhéri hivatala mellett Martin értett a sebekhez, a törésekhez és a ficamokhoz is. Voltak, akik csak sötétedés után keresték fel, mert nappal nem akarták, hogy lássák őket a házánál, mások azonban szükség esetén nem törődtek azzal, mit beszél a város.

Anna anyja, Klara negyvenöt éves volt. Keskeny arcú, még mindig szép asszony, barna hajában sok ősz szállal. Nyugodtabb természetű volt a férjénél, de Anna tudta róla, hogy ha egyszer valamiben döntött, azon nehéz változtatni.

Aznap este Martin vacsora közben megszólalt.

– Hartmann egyik embere járt nálam. Azt mondta, te rögzítetted a csuklóját a piactéren.

– Igen. Leesett a szekér mellől, és csúnyán megsérült.

– Jól csináltad. Ha nem rögzíted, rosszabb állapotban került volna hozzám.

Klara a lányára pillantott.

– Azt is hallottam, hogy Lukas Hartmann segített neked.

Anna kezében megállt a kanál.

– Ezt honnan tudod?

– Ez Rothenburg, gyermekem. Mire hazaértél, valószínűleg a fél piactér tudta, hogy beszéltetek.

Martin arca komoly maradt.

– Mit akart tőled?

– Semmit. Segített, aztán bemutatkozott.

Martin néhány pillanatig hallgatott.

– Anna, azt szeretném, ha nem keresnéd a társaságát.

A lány lassan letette a kanalát.

– Nem keresem. Ma láttam először.

– Akkor jobb lenne, ha ennyiben is maradna.

– Miért mondod ezt úgy, mintha valami rosszat tettem volna?

– Nem tettél semmi rosszat.

Csak jobb lenne, ha nem kerülnél közelebb a Hartmann családhoz.

– Azért, mert ő egy gazdag kereskedő fia, én pedig a hóhér lánya vagyok?

Martin lesütötte a szemét.

– Nem erről van szó.

– Akkor mondd el, miről.

Martin nagy levegőt vett.

– Van valami a múltban, amiről eddig nem beszéltem neked. Még nem tudom, hogyan mondjam el.

Anna sokáig nézte.

– Akkor legalább ne tilts el valakitől olyan okból, amelyet csak te ismersz.

Martin nem felelt.

Anna felállt az asztaltól.

– Ha egyszer el akarod mondani, meghallgatlak. Addig azonban ne várd tőlem, hogy egyetlen szó nélkül engedelmeskedjem.

Bement a szobájába.

Klara megvárta, amíg az ajtó becsukódik.

– El kellett volna mondanod neki.

Martin fáradtan nézett maga elé.

– Tudom.

– Húsz éve tudod.

Martin erre már nem válaszolt.

Kökörcsin és titkos kulcs

Kornél hosszú út után érkezett haza Kanadából. Harminckét éves volt, magas, barna hajú férfi, komoly arccal, figyelmes tekintettel. A mozdulataiban volt valami fegyelmezett nyugalom, de a szeme elárulta, hogy nem egyszerű utazás végére ért.

A táskájában egy régi boríték lapult. Benne apró, kopott kulcs, rajta egyetlen bevésett betűvel: K.

Az édesapja, Kelemen Áron holmijai között találta. A kulcs mellett elsárgult papírlap feküdt, rajta néhány szó:

Kecskemét. Kert. Kökörcsin. Kamilla.

Alatta egy mondat állt:

Keresd meg, amit én elveszítettem.

Kornél gyerekkora óta ismerte Kamilla nevét. Az apja ritkán mondta ki, de amikor mégis, a hangja más lett. Kelemen Áron becsületes ember volt, dolgozott, családot alapított Kanadában, de a múltjáról keveset beszélt.

Élete végén egyszer magához hívta Kornélt.

– Fiam, van, amit az ember későn ért meg. Ha egyszer megtalálod azt a kulcsot, menj el Kecskemétre. Ott lesz a kert. Ott lesz a válasz.

Kornél akkor még nem értette, milyen válaszról beszél az apja. Most ott állt Kecskemét peremén, egy régi kert kapuja előtt. A kapun kis fatáblán:

Kamilla kertje.

Benyitott. A kert gondozott volt, de nem mesterkélt. Gyógynövények, homoki virágok, gyümölcsfák sorakoztak benne. Az ágyások szélén lila kökörcsinek nyíltak, alacsonyan, erősen, mintha a homokos földből minden tavasszal újra ki akarnák mondani az életet. A távolban vizes rét fénylett, szélén fehér kócsag lépkedett.

Egy fiatal nő hajolt a virágok fölé. Harminc év körüli lehetett. Barna haja lazán össze volt fogva, arca finom, de határozott. Világos inget, hosszú szoknyát és kertészcipőt viselt. A kezén föld nyoma látszott, a csuklóján vékony bőrszíjon apró rézkulcs függött.

Amikor meghallotta a lépteket, felegyenesedett.

– Jó napot kívánok – köszönt Kornél. – Kamillát keresem.

A nő figyelmesen ránézett.

– Jó napot. Kamilla az édesanyám. Én Krisztina vagyok.

Kornél kezében megfeszült a boríték széle.

– Kelemen Áron fia vagyok. Kanadából jöttem.

Krisztina arca komoly lett.

– Áron… Édesanyám sokszor emlegette ezt a nevet. Jöjjön beljebb.

A kert végében pad állt. Leültek. A levegőben föld, friss levél és tavaszi virágok illata keveredett.

– Apám halála után találtam ezt – mondta Kornél, és átnyújtotta a borítékot. – Azt kérte, jöjjek el ide.

Krisztina kivette belőle a papírt, majd a kulcsot. Sokáig nézte.

– Ezt a kulcsot ismerem. Anyám beszélt róla. Azt mondta, Áron vitte magával, amikor elment Kanadába.

– Mit nyit?

Krisztina felállt.

– Jöjjön, megmutatom.

A kis faházhoz vezette. Az ajtó mellett régi faláda állt, fedelén faragott K betűvel. Krisztina letörölte róla a port.

– Anyámé volt. Fiatalon adta Áronnak a kulcsát. Azt mondta neki: ha visszajön, együtt nyitják ki.

Kornél a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen fordult. A láda fedele felnyílt.

Levelek feküdtek benne, fakó szalaggal átkötve. Néhányat Áron írt, néhányat Kamilla. Egyik sem jutott el a másikhoz. A láda alján préselt kökörcsin volt, mellette kis rajz egy fehér kócsagról.

Krisztina leült a láda mellé.

– Anyám később férjhez ment. Apám, Kardos Kálmán jó ember volt, becsülettel szerette őt és engem is. Panasz sosem lehetett rá. De gyerekként is éreztem, hogy anyám szívében volt egy ajtó, amelyet senki sem nyitott ki igazán.

Kornél a levelekre nézett.

– Apám is megnősült. Anyám rendes asszony volt, apám tisztelte őt. Felneveltek engem. Mégis volt benne valami, ami mindig ide húzta. Ezt csak most értem.

Krisztina ujjai a szalagot simították.

– Anyám soha nem beszélt haraggal Áronról. Inkább úgy, mint aki elfogadta, hogy az élet egyik fele másképp alakult, mint ahogy fiatalon hitte.

– Apám viszont bánattal beszélt róla. Kevés szóval, de azt mindig éreztem.

Krisztina felnézett.

– Haragudtál rá?

– Sokáig igen. Gyerek voltam, és éreztem, hogy van benne egy lezárt rész, ahová én sem léphetek be. Most már inkább sajnálom. Nem a szeretet hiányzott belőle, hanem a bátorság.

Krisztina bólintott.

– Anyám is ezt mondta volna.

Egy darabig hallgattak. A kertben méhek jártak a virágok között, a távoli réten a kócsag lassan lépkedett a víz szélén.

– Tegezhetlek? – kérdezte Kornél.

Krisztina halványan elmosolyodott.

– Igen. Így emberibb.

Aznap sokáig beszélgettek. Áronról, Kamilláról, Kanadáról, Kecskemétről, a kertről. Krisztina elmesélte, hogy az édesanyja halála után átvette a kert gondozását. Őshonos növényeket nevelt, köztük kökörcsint is. Kornél mesélt az apjáról, a hideg kanadai reggelekről, az elhallgatott mondatokról, amelyek most ebben a kertben kaptak értelmet.

A következő napokban Kornél visszajárt. Eleinte a levelek miatt. Később Krisztina miatt.

Segített a kertben. Megjavította a kapu zárját, vizet hordott, rendbe tette a faház kilincsét. Krisztina eleinte távolságot hagyott köztük, de a beszélgetéseik egyre hosszabbak lettek. Kornél szerette nézni, ahogy Krisztina a virágokhoz nyúl.

Krisztina pedig egyre gyakrabban figyelte Kornélt. A férfi nem kérkedett a messziről jött életével. Nem akart többnek látszani. Dolgozott, kérdezett, figyelt. Volt benne valami, amitől a kert kevésbé lett idegen számára.

Egy délután zápor érkezett. A levegő megtelt eső előtti illattal, aztán a víz gyorsan verte a kertet. A kökörcsinek feje meghajolt, a föld sötétebb lett, a levelek fényesre áztak.

Kornél és Krisztina a faház eresze alá húzódtak.

– Furcsa ez az egész – mondta Krisztina. – Anyám egész életében szívében hordozta Áront. Most pedig te állsz itt, az ő fiaként.

– Én nem akarok apám helyére állni.

– Tudom. Ezért tudok veled beszélgetni.

Kornél ránézett. Krisztina haja nedves lett a párától, arcán esőcseppek csillogtak. A kert illata körbevonta őket: föld, virág, nedves fa, tavaszi meleg.

– Krisztina, az elején apám miatt jöttem ide. Most már miattad jövök. Reggel, amikor felébredek, nem a régi levelek jutnak eszembe először. Hanem az, hogy látlak-e aznap. A hangod, a kezed, a kerted. Itt maradhatok, ha te is ezt szeretnéd.

Krisztina nem válaszolt azonnal.

– Félek attól, hogy csak a régi történetet akarod kijavítani.

– Én is féltem ettől. Ezért vártam. De már tudom, hogy ez nem apám története. Ez a miénk.

– Te Kanadából jöttél.

– Igen. De itt vagyok. És itt is maradok, ha ezt szeretnéd.

Krisztina szeme megtelt könnyel.

– Anyámnak és apádnak ez nem sikerült.

– Nekünk sikerülhet.

– Biztos vagy benne?

– Abban vagyok biztos, hogy nem akarok úgy elmenni, ahogy apám elment. Nem akarok leveleket hagyni magam után egy ládában. Azt akarom, hogy amit érzek, annak legyen arca, hangja, reggele, ajtaja.

Krisztina közelebb lépett.

– Akkor most ne beszélj tovább.

Kornél megérintette az arcát. Krisztina nem húzódott el. A csók lassú volt, meleg és tiszta. Eső hullott körülöttük, a kert lélegzett, a távoli réten fehér kócsag állt a víz szélén.

Másnap reggel Kornél a kapunál várta Krisztinát. Kezében a régi kulcs volt.

– Ezt visszaadom – mondta. – Ez a ládához tartozik. Kamillához és Áronhoz.

Krisztina átvette.

– És te?

Kornél elővett egy másik kulcsot.

– Ez egy kis ház kulcsa Kecskemét szélén. Ma nézem meg. Szeretném, ha velem jönnél.

Krisztina sokáig nézte a kulcsot.

– Ez gyors.

– Az érzés nem tegnap óta van bennem. Csak tegnap mondtam ki.

Krisztina a kötényzsebébe nyúlt, és elővett egy préselt kökörcsint.

– Ezt anyám könyvében találtam. Azt hiszem, most már nálad van a helye.

Kornél elfogadta, és finoman a tenyerébe zárta.

– Akkor eljössz velem?

Krisztina bólintott.

– Elmegyek.

A kapu becsukódott mögöttük. A kertben nyíltak a kökörcsinek, a vizes rét felől felszállt a kócsag, és Kecskemét fölött friss tavaszi fény áradt szét.

Kornél akkor értette meg igazán az apja üzenetét.

Nem a régi szerelmet kellett visszahoznia.

Hanem azt kellett bátran megélnie, amit előtte a szüleik elveszítettek.