A hóhér bűne Nyolcadik rész – Az esküvő

1594 kora őszén Anna Falk menyasszonyként állt anyja előtt. Klara hónapokig dolgozott a ruháján. Sötétzöld, jó minőségű gyapjúból varrta, egyszerű, szép szabással. Nem volt hivalkodó, de Annának tökéletesen állt, és később is viselhette majd ünnepi alkalmakkor.

Hosszú barna haját gondosan elrendezték, fejére pedig egyszerű menyasszonyi koszorú került. Klara egy kis ezüstmedált vett elő.

– Ezt akkor kaptam, amikor apádhoz mentem feleségül.

Anna megérintette.

– Boldog voltál vele?

Klara elmosolyodott.

– Sokszor. Máskor haragudtam rá, féltettem, és akadt olyan nap is, amikor legszívesebben hozzávágtam volna a fazekat.

Anna felnevetett.

– Ezt nem biztos, hogy egy esküvő reggelén kellene elmondanod.

– Éppen ma kell. Nem akarom, hogy azt hidd, a jó házasságban soha nincs harag vagy fájdalom. Az számít, mit kezdtek vele.

Klara a lánya nyakába tette a medált.

– Egyet ígérj meg nekem. Ha valami fáj, beszéljetek róla. Ne hagyjátok, hogy évek nőjenek egyetlen kimondatlan mondat köré.

Anna megfogta anyja kezét.

– Megígérem.

Az udvaron Martin várta. Új, sötét kabátot viselt, haja pedig az elmúlt hónapokban sokat őszült. Amikor meglátta a lányát, egy ideig csak nézte.

Anna elmosolyodott.

– Mondj valamit, mert mindjárt azt hiszem, nem tetszem.

Martin megköszörülte a torkát.

– Gyönyörű vagy. Ha ennél többet mondok, még a végén elsírom magam.

– Azt hittem, a hóhérok nem sírnak.

Martin halványan elmosolyodott.

– A volt hóhérok talán már megengedhetik maguknak.

Anna belékarolt. Martin néhány lépés után megállt.

– Még egyszer megkérdezem. Biztos vagy benne?

– Lukasban?

– Igen.

Anna elgondolkodott.

– Láttam hibázni. Láttam megijedni és elfordulni, de azt is láttam, hogy visszajött, amikor könnyebb lett volna távol maradnia. Már nem csak azt tudom róla, milyen, amikor minden jól megy. Így is őt választom.

Martin bólintott.

– Akkor nincs több kérdésem.

Együtt indultak a templom felé. A Szent Jakab-templom harangjai már szóltak. A piactéren sokan megálltak, hogy lássák őket. Voltak kíváncsi tekintetek, voltak rosszallók is. Egy tekintélyes kereskedő fiának házassága a volt hóhér lányával olyan dolog volt, amelyről Rothenburgban még sokáig beszélni fognak.

Anna érezte a tekinteteket. Régen lehajtotta volna a fejét. Most nem tette.

A templom előtt Lukas, Margarethe és Elias várta. Lukas, amikor meglátta Annát, egy pillanatra valóban elfelejtett megszólalni.

Margarethe oldalra nézett rá.

– Fiam, ha ilyen arccal nézel rá tovább, Anna még azt hiszi, valami bajod esett.

Lukas felnevetett.

– Édesanyám éppen ma döntött úgy, hogy semmi méltóságot nem hagy nekem.

Anna is elmosolyodott.

– Arról már korábban gondoskodtál.

Margarethe odalépett hozzá, és óvatosan megigazította a koszorút a haján.

– Nagyon szép vagy, Anna.

– Köszönöm.

– Remélem, most már valóban Margarethének fogsz szólítani.

– Megpróbálom.

– Kezdetnek az is elég.

Elias ekkor Martin felé fordult. A két férfi sokáig nézte egymást.

Martin szólalt meg előbb.

– Nem szeretném, ha miattam lenne nehéz ez a nap.

Elias megrázta a fejét.

– Ma nem rólunk van szó. Anna a lányod, Lukas pedig a fiam. Nekik kell eldönteniük, hogyan élnek tovább.

Martin bólintott.

– Ebben egyetértünk.

Elias Annára nézett.

– Nagyon szép vagy. A fiam szerencsés ember.

– Köszönöm.

Lukas közelebb lépett hozzá. Martin megszorította Anna kezét.

– Menj. Vár rád.

Anna egy pillanatra apjára nézett.

– Szeretlek, apa. Attól még, hogy már nem ugyanúgy nézek rád, mint gyermekkoromban.

Martin szemében könny csillant.

– Talán nem is kell ugyanúgy nézned rám.

Anna elengedte a kezét, és Lukas mellé állt. Martin a fiatal férfira nézett.

– Nem mondom neked, hogy vigyázz rá, mert ismerem a lányomat, és tudom, hogy magára is tud vigyázni. Csak becsüljétek meg egymást.

Lukas bólintott.

– Azon leszünk.

A két fiatal együtt indult be a templomba.

Az esküvő után a Hartmann-ház nagytermében és udvarában tartották a lakomát. Hosszú asztalokra sült hús, friss kenyér, káposzta, sajt és almás lepény került, a korsókban bort töltöttek. A hűvösödő esti levegőbe kiszűrődött a házból az étel, a fahéj és a füst illata.

Margarethe ügyelt rá, hogy Falkék ne kerüljenek félreeső helyre. Később leült Klara mellé. Egy darabig egyikük sem tudta, hogyan kezdjen beszélgetésbe. Végül Margarethe Anna felé nézett, aki Lukasszal nevetett a vendégek között.

– Nagyon szép lányt neveltél.

Klara elmosolyodott.

– Te pedig jó fiút.

– Reméljük, ők majd kevesebb dolgot nehezítenek meg maguknak, mint mi.

Klara a fiatalokra nézett.

– Talán már most okosabbak nálunk.

Margarethe elmosolyodott.

– Ezt Eliasnak azért ne mondd el. Még megsértődik.

Mindketten felnevettek.

Anna később egy időre félrevonult, és nézte a két családot, amelyek egy évvel korábban aligha ültek volna le ugyanahhoz az asztalhoz. Lukas odalépett hozzá.

– Már azt hittem, megszöktél a saját esküvődről.

– Ahhoz már késő lenne.

– Ezt örömmel hallom.

Egy kisfiú szaladt el mellettük, kezében almával. Anna utánanézett.

– Emlékszel arra az almára?

Lukas elmosolyodott.

– Arra, amellyel megdobtál?

– Nem dobtalak meg. Feléd dobtam.

– Az arcom felé.

– És elkaptad.

– Azóta is úgy emlékszem rá, mint az első ajándékomra tőled.

Anna felnevetett.

– Még mindig bolond vagy.

– Most már késő ezen változtatni.

Lukas megfogta a kezét.

Az udvar másik végében Martin egyedül állt a kapunál. Néhány pillanattal később Elias odalépett mellé. Egy ideig némán nézték a táncolókat.

– Matthias szeretett táncolni – mondta Elias végül. – Mindig ő húzott fel elsőként valakit a padról. Anyám sokszor megszidta érte.

Martin ránézett.

– Jó, hogy ezt elmondtad róla.

– Miért?

– Mert én csak élete utolsó perceiben ismertem. Neked viszont volt vele huszonnyolc éved. Jobb, ha nem csak arra az egy reggelre emlékezünk.

Elias sokáig nézte.

– Ebben igazad van.

Nem fogtak kezet. Nem lettek barátok azon az estén, és egyikük sem tett úgy, mintha húsz év eltűnhetne néhány mondat nyomán. Csak ott maradtak egymás mellett, és nézték a gyerekeiket.

Anna messziről figyelte őket.

– Mire gondolsz? – kérdezte Lukas.

– Arra, hogy egyszer majd el kell mesélnünk a gyerekeinknek, hogyan találkoztunk.

– Remélem, az almával kezded.

Anna elmosolyodott.

– Talán a fahéjjal.

– Ezt már haladásnak veszem.

Rothenburg fölött lassan elhallgattak az esti harangok. Az udvaron tovább szólt a zene, Anna pedig Lukas kezét fogva visszaindult a többiekhez.

A múlt ott maradt velük. Nem lehetett sem eltörölni, sem jóvátenni mindazt, ami húsz évvel korábban történt. De már nem annak kellett eldöntenie, hogyan élnek tovább.

Anna Lukasra nézett, aztán együtt visszaléptek a táncolók közé.

Mögöttük ott maradt mindaz, amit nem lehetett megváltoztatni.

Előttük pedig az élet.

A hóhér bűne Hetedik rész – Visszatalálás

Három héttel később Lukas ismét megjelent Falkék házánál.

A tél már közeledett. A gyógynövényes kert nagy része elszáradt, a levegő hideg volt, Anna lehelete fehéren látszott.

Lukas a kapunál maradt.

– Szeretnék beszélni veled, de csak akkor, ha te is akarod.

Anna néhány pillanatig nézte.

– Mondd el, miért jöttél.

– Bocsánatot akarok kérni. Nem azért, mert azt hiszem, ettől rögtön minden olyan lesz, mint előtte.

Anna hallgatott.

– Amikor megtudtam, mi történt Matthiasszal, egyszerűen úgy néztem rád, mintha valami megváltozott volna benned.

Pedig semmi nem változott. Én nem tudtam mit kezdeni azzal, amit hallottam, és rajtad csattant.

– Nagyon megbántottál.

– Tudom. Most már valóban tudom.

Anna lesütötte a szemét.

– Nem akarok olyan férfit, aki csak addig marad mellettem, amíg minden könnyű.

– Én sem akarok többé ilyen férfi lenni.

Anna felnézett rá.

– Ezt szép mondatnak szántad?

– Nem. Inkább ígéretnek, de tudom, hogy attól még bizonyítani kell.

Anna szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

– És hogyan akarod bizonyítani?

– Azzal kezdem, hogy nem sürgetlek.

– Ez meglepően bölcsen hangzik.

– Anyám szerint néha előfordul velem.

Anna elnevette magát.

Ez volt az első nevetésük azóta, hogy Matthias neve közéjük állt.

Lukas valóban nem sürgette.

Eljött másnap is, aztán néhány nappal később újra. Segített fát hordani, vizet húzott, és ha Anna éppen nem akart beszélni, azt is elfogadta.

Közben megérkezett a tél.

Martin eleinte nehezen találta a helyét. Hosszú évek után először ébredt úgy reggelente, hogy nem várt rá parancs a városházán.

Aztán egy este bekopogott hozzá egy favágó, akinek eltört a karja.

Martin ellátta.

Néhány nappal később egy asszony érkezett elfertőződött sebbel, majd egy gyermek kificamodott vállal. Martin senkit nem küldött el. Anna mellette dolgozott, Klara főzeteket készített és gyógynövényeket szárított.

Eleinte az emberek csak sötétedés után érkeztek.

Később már nappal is.

Martin erről soha nem beszélt, Anna azonban látta rajta, mit jelent neki.

Tavaszra közte és Lukas között is lassan eltűnt az a távolság, amely ősszel közéjük került. Nem felejtették el, ami történt, egyszerűen újra megtanultak bízni egymásban.

Matthias ügyét közben hónapokon át vizsgálta a tanács. A levél nyomán előkeresték az egykori iratokat, amelyekből kiderült, hogy az alibijével kapcsolatos vallomásokat annak idején nem vizsgálták megfelelően.

1594 tavaszán végül nyilvánosan kimondták, hogy a Matthias Hartmann ellen hozott egykori ítélet nem állhatott volna meg.

Elias a hírt hallva sokáig ült egyedül a dolgozószobájában.

Margarethe leült mellé.

– Most már mindenki tudja, amit te húsz éve tudsz.

Elias az ablak felé nézett.

– Azt hittem, ettől könnyebb lesz.

– És nem lett?

– Más lett. De nem könnyebb.

Margarethe megfogta a kezét.

– Talán nem is lehet könnyű. Csak igaz.

Elias erre nem válaszolt, de nem húzta el a kezét.

Néhány héttel később Margarethe felkereste Falkék házát.

Anna nyitott ajtót.

– Hartmann asszony?

– Margarethe. Ha Lukasnak igaza van a saját jövőjét illetően, előbb-utóbb úgyis furcsán hangzana, ha még mindig Hartmann asszonynak szólítanál.

Anna elpirult.

– Lukas már erről is beszélt?

– Lukas mostanában meglepően sokat beszél.

Klara megjelent mögöttük.

A két asszony néhány pillanatig nézte egymást.

Margarethe szólalt meg először.

– Szerettem volna végre úgy eljönni ide, hogy nem egy húsz évvel ezelőtti tragédia miatt találkozunk.

Klara félreállt.

– Akkor jöjjön be.

A beszélgetés eleinte nehézkesen indult, később azonban szóba kerültek a gyerekek, a háztartás, a tél, sőt még az is, mennyire makacs tud lenni Lukas.

Búcsúzáskor Margarethe Anna felé fordult.

– Most már legalább azt mondhatom Eliasnak, hogy ismerlek. Nem csak a nevedet ismerem.

Anna elmosolyodott.

– És mit fogsz mondani neki?

Margarethe is elmosolyodott.

– Azt, hogy a fiamnak jó ízlése van.

Nyár elején Lukas leült a szüleivel.

– Feleségül akarom venni Annát.

Elias sokáig nézte.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb ezért elő állsz ezzel.

– Akkor azt is tudod, hogy nem hirtelen döntöttem el.

– Azt látom.

Lukas előrehajolt.

– Nem kérem, hogy felejtsd el, ami történt. Csak azt szeretném, ha Annát nem az apja múltján keresztül néznéd.

Elias egy darabig hallgatott.

– Anyád is ezt mondja.

Margarethe ránézett.

– Talán azért, mert igaz.

Lukas folytatta.

– Amikor Annára nézek, őt látom. A nőt, akivel le akarom élni az életemet.

Elias lassan bólintott.

– És vállalod azt is, amit a város majd beszél?

– Az emberek úgyis beszélnek.

Nem szeretném, ha ők választanák ki helyettem a feleségemet.

Elias arcán halvány mosoly jelent meg.

– Ebben legalább biztosan az én fiam vagy.

Lukas elmosolyodott.

Elias nagy levegőt vett.

– Nem állok közétek. Kérd meg Anna kezét.

Margarethe szemében könny csillant.

– Na végre – mondta halkan.

Elias ránézett.

– Ezt most muszáj volt?

– Feltétlenül.

A hóhér bűne Első rész – A piactér

1593 őszén korán érkezett a hideg Rothenburg ob der Tauber falai közé. A Tauber völgye felől reggelente köd kapaszkodott fel a városhoz, ráült a falakra és a tornyokra, olykor még a Szent Jakab-templom tetejét is eltakarta. A keskeny utcák köveire nedves falevelek tapadtak, az ereszekről víz csöpögött, a kéményekből pedig már kora reggel füst szállt a szürke ég felé.

A Német-római Birodalomhoz tartozó szabad birodalmi város piacterén mindeközben zajlott az élet. Posztót mértek, hordókat gördítettek, liszteszsákokat cipeltek egyik szekérről a másikra. A pékségből friss kenyér és köményes cipó illata áradt, a mészárosok sora felől vér, nedves szalma és füst szaga érkezett. A kereskedők hangosan kínálták portékáikat, lovak dobbantottak a kövezeten, asszonyok alkudoztak az árusokkal.

Anna Falk húszéves volt. Amikor végigment a piactéren, sokan megnézték, és nem csupán azért, mert Martin Falk hóhér lánya volt.

Anna feltűnően szép lány volt. Hosszú, sötétbarna haja vastag fonatban ért csaknem a derekáig. Arca finom vonású, bőre világos, nagy szeme szürkészöld volt. Magas, karcsú termetén még az egyszerű barna gyapjúruha is szépen állt. Nem viselt drága ékszert vagy csipkét, haját sem díszítette feltűnően.

A férfiak gyakran utána fordultak. Némelyik asszony azonban, amikor felismerte, félrehúzódott előle, és volt, aki még a köszönését sem fogadta. Anna gyermekkorában megtanulta észrevenni az ilyesmit, később pedig azt is, hogyan menjen tovább anélkül, hogy bármit mutatna abból, amit érez.

Aznap éppen lisztet és sót vásárolt, amikor nagy csattanás hallatszott a tér túlsó oldaláról. Egy posztóval megrakott szekérről lecsúszott az egyik nehéz köteg, a mellette dolgozó férfi pedig hátratántorodott és elesett. Fájdalmas kiáltása még a vásári zajt is túlharsogta.

Anna letette a kosarát, és odasietett. A munkás a földön ült, bal kezét a mellkasához szorította. A csuklója természetellenes szögben állt.

– Ne mozdítsd, mert csak nagyobb bajt csinálsz vele! – szólt rá Anna, és letérdelt mellé.

A férfi ekkor ismerte fel. Zavartan hátrébb húzódott.

– Te Martin Falk lánya vagy.

– Az vagyok. A csuklód attól még ugyanúgy eltört, akárki lánya térdel melletted.

A férfi bizonytalanul nézett rá.

– Nem tudom, akarom-e, hogy hozzányúlj.

Anna felállt.

– Akkor nem nyúlok hozzá. De ha most rögzítés nélkül mész tovább, sokkal rosszabb lesz. Döntsd el te.

Valaki elnevette magát mögöttük.

Anna hátrafordult.

Egy fiatal férfi állt néhány lépésre tőle. Huszonnégy éves lehetett. Barna haja kilógott sötét sapkája alól, zöld posztókabátját jó minőségű rézgombok fogták össze. Ruhájáról látszott, hogy nem rakodómunkás, csizmáján azonban vastagon állt a sár.

Anna összehúzta a szemét.

– Ha már ilyen jól szórakozol más baján, talán hasznosabb lenne, ha keresnél két egyenes falécet.

A fiatalember rögtön elkomolyodott.

– Szívesen megteszem. Mondd meg, körülbelül milyen hosszú legyen.

Anna a sérült ember alkarjára mutatott.

– Ekkora elég. És lehetőleg egyenes darabokat hozz, mert különben hiába fáradsz.

A férfi elindult, és néhány perc múlva két megfelelő léccel tért vissza.

Anna ismét a munkás mellé térdelt.

– Most még egyszer megkérdezem. Hagyod, hogy rögzítsem?

A férfi káromkodott egyet, de végül odanyújtotta a kezét. Anna vászoncsíkot kért, óvatosan megtámasztotta a sérült csuklót, majd a két léc segítségével rögzítette.

– Még ma mutasd meg apámnak. Megnézi rendesen.

A férfi arca újra elkomorult.

– A hóhérhoz?

Anna felsóhajtott.

– Ha nem akarsz hozzá menni, keress mást, aki ért a törött csontokhoz. De ne várj holnapig.

A munkás társai felsegítették, és elindultak vele.

A fiatal férfi azonban ott maradt.

– Ügyesen csináltad. Látszik, hogy nem először látsz ilyen sérülést.

Anna felvette a kosarát.

– Apám mellett sok mindent megtanultam.

– Azt látom. Azt is látom, hogy túlságosan szerény sem vagy.

Anna szája sarkában mosoly jelent meg.

– A szerénységtől még nem forrt össze senkinek a csontja.

A férfi elnevette magát.

– Lukas Hartmann vagyok.

Anna tekintete megváltozott. Ismerte a nevet. Elias Hartmann a város egyik tekintélyes posztó- és borkereskedője volt. A család nagy kőháza a piactér egyik oldalán állt, földszintjén üzlettel és raktárral.

– Anna Falk.

– Tudom, ki vagy.

Anna fürkészve nézte.

– Akkor azt is tudod, ki az apám, és azt is, mivel foglalkozik.

– Tudom. Martin Falk a város hóhéra.

Anna várt.

– És nincs ehhez semmi mondanivalód?

Lukas vállat vont.

– Mit mondhatnék? Attól, hogy tudom, ki az apád, te nem lettél más, mint néhány perccel ezelőtt.

Anna erre nem talált azonnal választ.

Lukas a távolodó munkás után nézett.

– Az a férfi nálunk dolgozik. Gondoskodom róla, hogy még ma eljusson apádhoz. És köszönöm, hogy segítettél neki.

– Beszéld rá, hogy ne legyen ostoba. A többit majd apa elintézi.

Anna elindult. Néhány lépés után észrevette, hogy mosolyog. Bosszankodva összeszorította a száját, de a mosoly csak lassan tűnt el az arcáról.

Falkék a város egyik szerényebb utcájában laktak, közel a falhoz. A ház földszintje kőből épült, fölötte egyszerű favázas emelet húzódott. Az udvart magas deszkakerítés választotta el az utcától, hátul pedig kis gyógynövényes kert terült el. Zsálya, kakukkfű, fekete nadálytő és különféle szárított gyökerek lógtak kötegekben a gerendákról, ezért a házban szinte mindig érződött valamelyik főzet vagy kenőcs kesernyés illata.

Martin Falk negyvenkilenc éves volt. Magas, széles vállú férfi, rövidre nyírt, őszülő hajjal. Arcának bal oldalán vékony heg húzódott az állkapcsáig, egyik ujjának felső perce pedig hiányzott.

A városban sokan tartottak tőle.

Anna soha nem félt az apjától.

Gyermekként Martin faragott neki játékokat fából. Ő tanította meg olvasni, ő kötözte be a térdét, amikor elesett, és ő ült mellette egy egész éjszakán át, amikor tizenkét évesen súlyos láza volt.

Hóhéri hivatala mellett Martin értett a sebekhez, a törésekhez és a ficamokhoz is. Voltak, akik csak sötétedés után keresték fel, mert nappal nem akarták, hogy lássák őket a házánál, mások azonban szükség esetén nem törődtek azzal, mit beszél a város.

Anna anyja, Klara negyvenöt éves volt. Keskeny arcú, még mindig szép asszony, barna hajában sok ősz szállal. Nyugodtabb természetű volt a férjénél, de Anna tudta róla, hogy ha egyszer valamiben döntött, azon nehéz változtatni.

Aznap este Martin vacsora közben megszólalt.

– Hartmann egyik embere járt nálam. Azt mondta, te rögzítetted a csuklóját a piactéren.

– Igen. Leesett a szekér mellől, és csúnyán megsérült.

– Jól csináltad. Ha nem rögzíted, rosszabb állapotban került volna hozzám.

Klara a lányára pillantott.

– Azt is hallottam, hogy Lukas Hartmann segített neked.

Anna kezében megállt a kanál.

– Ezt honnan tudod?

– Ez Rothenburg, gyermekem. Mire hazaértél, valószínűleg a fél piactér tudta, hogy beszéltetek.

Martin arca komoly maradt.

– Mit akart tőled?

– Semmit. Segített, aztán bemutatkozott.

Martin néhány pillanatig hallgatott.

– Anna, azt szeretném, ha nem keresnéd a társaságát.

A lány lassan letette a kanalát.

– Nem keresem. Ma láttam először.

– Akkor jobb lenne, ha ennyiben is maradna.

– Miért mondod ezt úgy, mintha valami rosszat tettem volna?

– Nem tettél semmi rosszat.

Csak jobb lenne, ha nem kerülnél közelebb a Hartmann családhoz.

– Azért, mert ő egy gazdag kereskedő fia, én pedig a hóhér lánya vagyok?

Martin lesütötte a szemét.

– Nem erről van szó.

– Akkor mondd el, miről.

Martin nagy levegőt vett.

– Van valami a múltban, amiről eddig nem beszéltem neked. Még nem tudom, hogyan mondjam el.

Anna sokáig nézte.

– Akkor legalább ne tilts el valakitől olyan okból, amelyet csak te ismersz.

Martin nem felelt.

Anna felállt az asztaltól.

– Ha egyszer el akarod mondani, meghallgatlak. Addig azonban ne várd tőlem, hogy egyetlen szó nélkül engedelmeskedjem.

Bement a szobájába.

Klara megvárta, amíg az ajtó becsukódik.

– El kellett volna mondanod neki.

Martin fáradtan nézett maga elé.

– Tudom.

– Húsz éve tudod.

Martin erre már nem válaszolt.