Mit is jelent élni?
Embernek lenni?
Megszületünk, felnövünk, végigjárjuk a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és az időskor állomásait. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, szeretünk, veszítünk, újrakezdünk. Aztán egyszer elérkezik a végső búcsú. Ennyi volna az élet?
Sokszor több benne a fájdalom, mint az öröm. Mert tapasztalni jövünk ide. A földi lét nem rózsaszín felhő, hanem próbák, döntések, következmények és felismerések sora.
Gyermekkorban kapunk szeretetet, mintát, figyelmet, vagy éppen keveset kapunk belőle. Amit hozunk, azt továbbvihetjük, de dönthetünk úgy is, hogy másképpen élünk, másképpen szeretünk, másképpen bánunk azokkal, akik ránk vannak bízva.
Öröm is akad. Gyakran csak pillanatokban érkezik. Egy szerelemben. Egy gyermek születésében. Abban a mérhetetlen szeretetben, amellyel a gyermekeink felé fordulunk. Aztán jönnek a gondok, a veszteségek, az áldozatok, a fájdalmak, és egy életen át annyi minden megtörténik velünk, amit előre soha nem láthatunk.
Valójában kevés ember mondhatja el az élete végén, hogy az évei tele voltak örömmel. Biztosan akad ilyen ember is. Ő már igazi bölcs ember.
A mai rohanó korban torz mintákat látok. Az embereknek alig marad idejük egymásra. Sokszor már egy „köszönöm” kimondása is nehéz, mert ahhoz figyelem kellene. Oda kellene fordulni a másikhoz. Észrevenni, hogy ő is jelen van, ő is ad, ő is elfárad, ő is vágyik egy kedves szóra.
Öröm nélkül az élet elveszíti az ízét. Az öröm ad értelmet a napoknak. Ez lehet egy kávé, amelyet nyugodtan megiszunk. Egy meleg tea, amelyet szeretettel készítünk el valakinek. Egy mozdulat, amelyben benne van a törődés. Egy tekintet, amely valóban a másikra figyel.
A jelenlét a kulcs. Az odafigyelés. A cselekedet. Ott lenni a másik életében valóságosan, szavakkal és tettekkel is. Fizikailag. Emberien. Érezhetően.
Ezért hiszem, hogy az öröm adja az élet értelmét.
Az apró öröm.
Az, amely pénztől független.
Az, amelyet ember ad embernek.
