A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fény és sötétség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fény és sötétség. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 20., péntek

„És lőn világosság”

 


Belépek egy sötét helyiségbe. Nem látom, mi vesz körül. Meggyújtok egy gyufát, és hirtelen az egyetlen apró láng világosságot teremt. Nem nagy fény, mégis elég ahhoz, hogy a sötétség többé ne legyen teljes.


„És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (Mózes első könyve 1:3)


Ahogy ezen a bibliai mondaton gondolkodom, felmerül bennem egy kérdés. Milyen világosság lehetett az, amikor még nem létezett a Nap, a Hold és a csillagok sem? Hiszen a teremtéstörténet szerint az égitestek csak a negyedik napon jelentek meg. Akkor honnan származott az első fény? Milyen természetű lehetett?


A Biblia azt írja, hogy kezdetben sötétség volt a mélység színén, és Isten Lelke lebegett a vizek felett. Aztán megszületett a világosság, és Isten elválasztotta a sötétségtől.


Elválasztotta őket. Ezen érdemes elgondolkodni. Mi volt az elválasztás előtt? Lehetséges, hogy a világosság már ott volt a sötétségben, csak még nem nyilvánult meg? Hogy a kettő egyetlen, megkülönböztethetetlen állapotban létezett?


És mi van, ha a sötétség nem a világosság hiánya volt, hanem az az állapot, amelyből a világosság megszületett?


Ez a gondolat különösen megfogott. Hiszen Isten nem semmisítette meg a sötétséget. Elválasztotta a világosságtól. A fényt nappalnak nevezte, a sötétséget éjszakának. Mindkettő megmaradt, és mindkettő része lett a teremtett világnak.


Akkor miért társítjuk a sötétséghez a gonoszságot?


Ki döntötte el, hogy a fény a jó, a sötétség pedig a rossz? Az emberek évezredek alatt annyi jelentést kapcsoltak ezekhez a szavakhoz, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire természetesnek tartjuk az összetartozásukat.


Pedig a sötétség egyszerűen egy állapot. Nem akar ártani senkinek, nem hoz döntéseket, és nem követ el semmit. Ahogyan a világosság sem erkölcsi minőség. A természetben egyik sem jó vagy rossz. Egyszerűen léteznek.


A sötét földben csírázik a mag. Az anyaméh sötétjében fejlődik a gyermek. Az éjszaka pihenést ad az élővilágnak. Miért kellene mindehhez bármi rosszat társítanunk?


Az ember mégis gyakran a sötétséghez köti mindazt, amitől fél, amit elítél, vagy amit nem ért.


Pedig ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy a legszörnyűbb emberi cselekedetekhez nincs szükség sötétségre. Háborúk zajlanak fényes nappal. Emberek bántanak másokat, testileg, lelkileg, érzelmileg. Van, aki nyíltan teszi, mások észrevétlenül manipulálnak, megaláznak, érzelmileg zsarolnak. A fizikai bántalmazásnak gyakran látható nyomai vannak, az érzelmi sérülések azonban sokszor rejtve maradnak. Ettől még ugyanolyan valóságosak.


És ez már nem a sötétségről szól. Hanem az emberről.


Jézus azt mondta: „Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté evangéliuma 7:16)


Milyen egyszerű mondat, és mennyi minden van benne! Nem az számít, hogy valaki mit állít magáról, milyen szépen beszél, vagy milyen képet mutat a külvilágnak. A cselekedetei megmutatják, hogyan bánik másokkal.


Én azonban a „gonosz” szót nem szeretem használni. Nem azért, mert ne látnám, mennyi szörnyűséget követnek el az emberek. Éppen ellenkezőleg. Látom, és sokszor elgondolkodom rajta, hogyan lehet valaki képes mindarra, amit egy másik emberrel tesz.


Úgy gondolom, mindenki a saját tudatállapotából cselekszik. Aki másokat bánt, az is megmutatja, milyen érzelmi és szellemi szinten áll, mire képes jelenleg. Lehet, hogy ennyit tud adni magából. Nem lát tovább, nem ért többet, vagy nem képes másként viszonyulni a másik emberhez. Ettől azonban a tetteinek még súlyos következményei lehetnek. A tudatlanság azonban nem menti fel őket a tetteik és azok következményei alól.


És itt van valami, amiben mélyen hiszek.


Olyan ember nincs, akiben nincs fény. Ott van a legalacsonyabb érzelmi, szellemi szinten lévő emberben is. Akármit is tett az életében. Lehet, hogy mélyen el van temetve, de ott pislákol.


Ezért sem tudok egy embert egyszerűen gonosznak nevezni. A cselekedete lehet kegyetlen, embertelen, megbocsáthatatlan. De számomra az ember létezése nem merül ki abban, amit tett.


Persze ettől még nem válik kisebbé az okozott fájdalom. Nem lesz meg nem történtté egyetlen bántalmazás, háború vagy elvett élet sem.


Sokat gondolkodom azon is, hogy az emberiség milyen különös utat jár be. Egyre fejlettebb eszközöket alkotunk, hatalmas mennyiségű tudást halmozunk fel, és olyan dolgokra vagyunk képesek, amelyek néhány évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna.


Mégis újra és újra ugyanazokat a szörnyűségeket követjük el.


Az intelligencia fejlődése nem jelenti automatikusan a tudatosság és az együttérzés fejlődését.


A lexikális tudás és a tudatosság nem ugyanaz. Valaki rengeteget tudhat a világról, miközben alig érti önmagát vagy a másik embert. Lehet kiváló tudós, elismert szakember, művelt ember, és közben érzelmileg olyan szinten állhat, hogy képtelen valódi együttérzéssel fordulni másokhoz.


A tudás önmagában nem tesz senkit tudatosabbá.


És ha minden emberben ott van az a bizonyos fény, akkor miért képes az emberiség újra és újra ugyanazokat a szörnyűségeket elkövetni?


Talán azért, mert a lehetőség és a megvalósult képesség között óriási távolság van.


Ezen a ponton ismét eszembe jut a gyufaszál.


Milyen érdekes, hogy egy ilyen apró dolog indított el bennem ennyi gondolatot! Beléptem egy képzeletbeli sötét helyiségbe, meggyújtottam egy gyufát, és azon kezdtem gondolkodni, milyen lehetett az első világosság.


Aztán eljutottam az emberig. A cselekedeteinkig, a tudatosságunkig, és ahhoz a fényhez, amelyről úgy gondolom, mindannyiunkban ott van.


Most újra magam előtt látom a kis lángot. Néhány másodpercig ég, aztán kialszik. A helyiség ismét sötét lesz.


De vajon ugyanaz a sötétség vesz körül, mint mielőtt meggyújtottam a gyufát?


Hiszen most már tudom, hogy mi van benne.


www.muzsakkonyvtara.hu