A jövő már itt van – de még nem mindannyian érzékeljük

 

Hogyan formálódhat egy új emberi tudatosság a szemünk előtt

Lehet, hogy a jövő nem valahol előttünk várakozik. Lehet, hogy már most is formálódik körülöttünk lehetőségek mezejeként, jóval azelőtt, hogy ezek a lehetőségek láthatóvá válnának a fizikai világban. Az időre általában egyenes vonalként gondolunk: a múlt mögöttünk van, a jelen itt van, a jövő pedig még nem érkezett el. De mi van akkor, ha a jövő ennél kevésbé rögzített? Mi van akkor, ha már most több lehetséges jövő formálódik, és a tudatosságnak szerepe van abban, melyik válik végül megélt valóságunkká?

Nem tartom magam médiumnak. Inkább tudatos intuitív érzékelőként gondolok magamra. Érzékelek, és olykor látok is olyan potenciálokat, mielőtt azok látható formát öltenének, amelyekre az évek során megtanultam tudatosan figyelni. Ezeket nem rögzített jóslatokként élem meg. Belső képek, benyomások, érzések vagy egy csendes bizonyosság formájában jelennek meg, és arra mutatnak rá, mi válhat lehetségessé. Ebben az értelemben potenciálokat csatornázok, nem jóslatokat.

Ez a különbség fontos számomra, mert a jóslat azt feltételezi, hogy a jövő már eldőlt. A potenciál viszont teret hagy a tudatosságnak, a választásnak és a változásnak.

A jövő nem egyetlen vonal

Ezt a gondolatot részletesebben is kibontottam Az időutazó Én című könyvemben, ahol a technológia, az emberi választás, a tudatosság és az érzékelés különböző szintjei fokozatosan többféle lehetséges jövő irányába vezetnek.

A könyv egyik központi szála egy kutatóintézetben indul. Egy mesterségesintelligencia-rendszer egy ember korábbi döntéseit, reakcióit, értékeit és viselkedési mintáit vizsgálja azért, hogy megjósolja, mit fog választani legközelebb. Eleinte a modell rendkívül pontos lesz. Ahogy azonban az ember egyre tudatosabbá válik a saját mintáira, valami változni kezd. A rendszer továbbra is képes mérni azt, ami már megtörtént, de egyre kevésbé sikerül előre jeleznie, mi lesz a következő választás. A múlt többé nem elegendő ahhoz, hogy meghatározza a következő lépést.

Számomra ez korunk egyik legfontosabb kérdése.

Az emberi élet nagy része kiszámítható, mert az emberi viselkedés nagy része ismétlődik. Hiedelmeket, félelmeket, elvárásokat, családi mintákat, társadalmi rendszereket és lehetőségekről alkotott elképzeléseket öröklünk. Ha továbbra is ugyanazokból a mintákból reagálunk, a jövő sokszor valóban kiszámítható a múltból.

A tudatos választás azonban valami mást hoz létre.

Az ember felismerhet egy mintát, és dönthet úgy, hogy többé nem ismétli meg. Abban a pillanatban a jövő irányt vált. A könyvemben végül oda jutok el, hogy az emberiség jövője talán már nem egyetlen úton halad tovább. Több irányban kezdhet formálódni egyszerre, számtalan egyéni választás által, amelyek lassan kollektív változássá válnak.

A technológia talán kevésbé lesz látható, nem pedig erősebb

Amikor az emberek elképzelik a jövőt, gyakran több gépet, több képernyőt, több automatizálást és az élet minden területét körülvevő technológiát látnak maguk előtt.

Az a jövő, amelyet én érzékelek, szinte ennek az ellenkezője.

A technológia tovább fejlődik, de fokozatosan háttérbe húzódik. Csendesebbé, természetesebbé és kevésbé tolakodóvá válik. Nem az élet középpontja lesz, hanem az életet szolgálja.

Az időutazó Én című könyvemben egy olyan jövőt írtam le, amelyet lehetséges potenciálként érzékeltem: a technológia szinte mindenütt jelen van, mégis alig észrevehető. Az épületek intelligensen alkalmazkodnak a bennük élőkhöz. Az élelmiszer-előállítás, a közlekedés, az energia és sok ismétlődő feladat nagyrészt automatizálttá válik. Közben a természet egyre több teret kap vissza, a városok kevésbé különülnek el az élő környezettől, és már nem a technológia határozza meg a mindennapi élet formáját. Az ember, az alkotás, a természet és a tudatosság újra előtérbe kerül.

Ez nem a technológia elutasítása. Inkább a hozzá fűződő kapcsolatunk változása.

Lehet, hogy a legfejlettebb technológia végül éppen az lesz, amelyet már nem kell folyamatosan néznünk.

A tudatosság megváltoztatja azt, amit érzékelni tudunk

A mélyebb változás azonban nem technológiai.

Hanem érzékelési.

A könyvemben megjelenő jövőben az emberek továbbra is ugyanazon a Földön élnek, de nem feltétlenül ugyanúgy tapasztalják a valóságot. Vannak, akik továbbra is erősen kötődnek a versenyhez, az ellenőrzéshez, a birtokláshoz, a külső biztonsághoz és olyan rendszerekhez, amelyek kívülről határozzák meg számukra a valóságot. Mások lassan egyre inkább a tudatos választásra, a kreativitásra, a belső stabilitásra és a személyes felelősségre támaszkodnak.

Ezt nem jobb és rosszabb emberek közötti különbségként látom.

A tágabb érzékelés nem tesz senkit értékesebbé.

Ez számomra alapvető fontosságú. A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, mennyit vagyunk képesek érzékelni önmagunkból és abból a valóságból, amely körülvesz bennünket. A könyvben a különböző tudatossági szinteken élő emberek továbbra is teljesen emberiek. Szeretnek, félnek, nevetnek, szenvednek, törődnek egymással és hibáznak.

A különbség az érzékelésben van.

Az egyik ember csak a valóság megszokott szerkezetét látja. A másik már érzékelhet olyan lehetőségeket is, amelyek azon túl vannak.

Az Új Föld nem egy hely

Én az Új Földet is így értem.

Nem másik bolygóként, nem valamilyen távoli mennyei célként és nem egy tökéletes világként, amely egyik napról a másikra lecseréli a jelenlegit. Számomra az Új Föld egy tudatossági állapot, amely megváltoztatja azt, mi válhat lehetségessé ugyanebben az emberi világban.

A könyvem záró látomásában a Földet egy élő fényháló veszi körül. Ez nem utakat, gépeket vagy politikai határokat jelképez, hanem tudatosságot és kapcsolatot. Az emberi jelenlét, a természet, a technológia és az egyéni tudatosság már nem teljesen különálló rendszerekként működnek, miközben minden ember továbbra is megőrzi a saját egyediségét.

Ez a kép azért fontos számomra, mert nem hiszem, hogy a jövőhöz egyformává kell válnunk.

A nagyobb tudatosság nem törli el az egyéniséget. Talán éppen ellenkezőleg. Amikor az embert kevésbé irányítja a félelem, az összehasonlítás és a kívülről ráhelyezett identitás, egyre inkább önmagává válhat.

Az Új Föld ezért számomra ott kezdődik, ahol az ember már képes választani ahelyett, hogy egyszerűen ismételne.

Néhányan talán hamarabb érzékelik

Talán ezért érzik már most is egyesek, hogy valami változik, még akkor is, ha ezt nem mindig tudják pontosan megfogalmazni.

A régi rendszerek továbbra is léteznek. A mindennapi élet folytatódik. Az emberek dolgoznak, gyermeket nevelnek, számlákat fizetnek, szerelmesek lesznek, vitatkoznak, alkotnak, gyászolnak és újrakezdenek. Mégis, e megszokott felszín alatt gyorsan változik a technológiához, az identitáshoz, a tekintélyhez, a munkához, az alkotáshoz, a közösséghez és magához a valósághoz való viszonyunk.

Az érzékenyebb emberek talán hamarabb észreveszik ezeket a változásokat, mert természetes módon jobban figyelnek a bennük és körülöttük zajló finomabb mozgásokra.

Ez nem teszi őket prófétává.

Lehet, hogy egyszerűen olyan potenciálokat érzékelnek, amelyek még nem kaptak elég kollektív energiát ahhoz, hogy mindenki számára láthatóvá váljanak.

A könyvemben egy gyermek képes érzékelni egy olyan valóságréteget, amelyet a körülötte lévő felnőttek még nem látnak. Ennek nem az a lényege, hogy a gyermek különb vagy magasabb rendű lenne, hanem az, hogy az érzékelés különböző időpontokban nyílhat meg az emberekben. Ami az egyik tudatállapotból lehetetlennek tűnik, egy másikból teljesen természetessé válhat.

Amit most választunk, számít

Nem tudom pontosan, hogyan fog kinézni a jövő.

Éppen ez a lényeg.

Ha a jövő már teljesen rögzített lenne, a tudatosságnak kevés jelentősége maradna. Egyszerűen haladnánk egy már eldöntött végkifejlet felé.

Ha azonban a jövő potenciálok sokaságaként létezik, akkor a jelen rendkívüli jelentőséget kap.

Minden alkalommal, amikor felismerünk egy régi mintát és másként választunk, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor a technológiát az emberi szabadság támogatására használjuk, nem pedig az emberi felelősség helyettesítésére, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor az automatikus reakció helyett tudatosságot, az ismétlés helyett alkotást, az irányítás helyett kapcsolódást választunk, egy másik lehetőség kap több energiát.

Lehet, hogy az Új Föld nem egy meghatározott napon érkezik meg.

Lehet, hogy már most is megjelenik mindenütt, ahol az emberi tudatosság képessé válik egy másik lehetőség érzékelésére és megélésére.

A jövő talán már itt van.

Csak lehet, hogy még nem mindannyian ugyanazt látjuk belőle.

Megérkezett a jövő Harmadik fejezet – A választás határa

 

A sérült madarat egy alacsony, világos épületbe vitték, amely kívülről inkább hasonlított növényekkel körülölelt pihenőhelyre, mint gyógyítóközpontra. A falakon át természetes fény szűrődött be, a belső kertben víz csordogált, és Mira első pillantásra azt sem tudta eldönteni, hol ér véget az épület, és hol kezdődik a természet.

A fiú egy áttetsző felületre helyezte a madarat. A sérült szárny fölött halvány fény jelent meg, majd térbeli kép rajzolódott ki előttük, amelyen jól látszottak a csontok, az izmok és az apró sérülések.

András közelebb hajolt.

– Ez valamiféle röntgen?

Helina elmosolyodott.

– Annál valamivel több.

– Gondoltam. Ezen a napon lassan minden szavamat lecserélitek.

Mira közben észrevette a terem másik végében álló fiatal nőt. Ugyanazt a világos ruhát viselte, amelyben Mira megfestette, és egyik kezét a hasán pihentette.

– Ő az.

Helina követte a tekintetét.

– Elian.

A nő észrevette őket, majd mosolyogva elindult feléjük. Várandóssága már előrehaladott állapotban volt, ezért kissé lassabban mozgott, de fáradtnak egyáltalán nem látszott.

Mira akaratlanul is a hasára pillantott.

– Nyugodtan megnézheted – mondta Elian mosolyogva. – Mostanában mindenki ezt teszi.

– Nem akartalak bámulni.

– Pedig érthető lenne. Ebben a korban már ritkán látni várandós nőt.

András elmosolyodott.

– Végre valami, amit első pillantásra felismertem.

Mira oldalba bökte.

– Ezt bóknak szántam – tette hozzá András.

Elian felnevetett.

Helina elmondta neki, hogy Mira már azelőtt megfestette, hogy valaha találkoztak volna. Elian hosszasan nézte a festmény térbeli másolatát.

– Pontosan azon a helyen állok rajta, ahol néhány nappal ezelőtt újra úgy döntöttem, hogy továbbra is én szeretném kihordani a gyermekemet.

– Miért kellett ezt újra eldöntened? – kérdezte Mira.

Elian a hasára tette mindkét kezét.

– Mert bármikor választhattam volna mást.

Helina elmagyarázta, hogy a gyermekek többsége ebben a korban már nem az anya testében fejlődik végig. A fejlődés korai szakaszában külső biológiai környezetbe kerülhetnek, amely az anyaméhhez hasonló feltételeket biztosít számukra. A szülők végig mellettük lehetnek, beszélhetnek hozzájuk, zenélhetnek nekik, és folyamatosan követhetik a fejlődésüket.

– Te pedig úgy döntöttél, hogy végig vállalod a várandósságot – mondta Mira.

– Igen. Nem azért, mert ezt jobbnak vagy értékesebbnek tartom. Egyszerűen szerettem volna megtapasztalni azt a kapcsolatot, amelyet a testemmel együtt élhetek át.

– Tehát nem a technológiát utasítottad el.

– Éppen ellenkezőleg. A technológia adta meg nekem azt a szabadságot, hogy valóban választhassak. Ha bármikor szükség lenne rá, a gyermekemet biztonságosan át lehet helyezni külső fejlődési térbe.

András elgondolkodott.

– A mi időnkben az ember sokszor azért választott valamit, mert nem volt más lehetősége. Nálatok pedig azért választhat, mert több is van.

Elian bólintott.

Helina ezután egy másik terembe vezette őket. Ott áttetsző fejlődési terek sorakoztak, de egyik sem hasonlított hideg gépre. Mindegyik mellett növények, ülőhelyek és személyes tárgyak voltak. Az egyik mellett egy férfi gitározott, távolabb pedig egy nő könyvből olvasott fel a még meg sem született gyermekének.

Mira hosszasan figyelte őket.

– Ezt nehéz megszoknom.

– Nekünk pedig a ti világotok lenne szokatlan – felelte Helina. – Ma már furcsának érezzük, hogy a várandósság teljes fizikai terhe egyetlen ember testére hárult.

Egy fiatal pár mellett álltak meg. A gyermekük térbeli képe előttük lebegett, mellette pedig különféle adatok jelentek meg.

– A szemszínét én választottam – mondta a nő. – Zöld lesz. A hajáról ő döntött.

– Mert nekem legalább van ízlésem – jegyezte meg a férfi.

– Neked inkább kopaszodásra hajlamos családfád van.

András felnevetett.

– Megnyugodtam. A jövőben is ugyanazokon képesek vitatkozni a párok.

Helina elmagyarázta, hogy sok örökletes betegséget már a fejlődés előtt ki tudnak zárni, és bizonyos testi tulajdonságokat, valamint képességekre való hajlamokat is képesek erősíteni.

Mira összevonta a szemöldökét.

– Akkor tulajdonképpen megtervezitek az embert.

– A testét egyre pontosabban – felelte Helina. – Magát az embert azonban nem.

– Hol van a kettő között a határ?

Helina néhány pillanatig gondolkodott.

– Létrehozhatunk kiváló hallást, de nem teremthetünk szenvedélyt a zenéhez. Erősíthetjük a nyelvi képességeket, de nem dönthetjük el, hogy valaki költő akar-e lenni. Megváltoztathatjuk a szem színét, de azt már nem határozhatjuk meg, hogyan fog vele nézni a világra.

András elmosolyodott.

– Akkor azért maradt valami, amit nem lehet megrendelni.

– Szerencsére – felelte Helina.

Mira Elian felé fordult.

– Ti mit választottatok?

– Az örökletes betegségek lehetőségét kizártuk, a többit meghagytuk neki.

– Még a szemszínét is?

Elian nevetett.

– Azt is. Szeretném majd meglátni.

Ebben a pillanatban a terem fénye alig észrevehetően megváltozott. Helina rögtön Elian felé fordult.

– Jól vagy?

Elian mély levegőt vett, majd egyik kezével megtámasztotta a hasát.

– Valami megváltozott.

Egy halvány fénymező jelent meg mellette, amelyből nyugodt hang szólalt meg. A rendszer közölte, hogy a szülés a vártnál néhány héttel korábban megindult. Elian és a gyermek állapota megfelelő volt, de két lehetőség állt előttük: folytathatták volna a várandósságot szoros támogatás mellett, vagy a gyermek fejlődésének hátralévő részét külső térben biztosíthatták.

Elian azonnal válaszolt.

– Nem kérem az áthelyezést.

Helina közelebb lépett hozzá.

– Gondold végig még egyszer, miért mondtál ilyen gyorsan nemet.

Elian elhallgatott.

Mira látta rajta, hogy valójában nem a technológiától fél. Attól tart, hogy saját magának kellene beismernie: megváltoztatta a korábbi döntését.

– Hónapok óta azt mondom, hogy én akarom végig kihordani – mondta végül. – Ha most másképp döntök, olyan érzésem lesz, mintha feladtam volna.

Mira néhány pillanatig csendben figyelte.

– Miért lenne feladás?

– Mert ezt választottam.

– Akkor válassz újra.

Elian felnézett rá.

– A választás nem fogadalom – folytatta Mira. – Attól, hogy tegnap valamit választottál, ma még nem tartozol engedelmességgel a tegnapi önmagadnak. Ha megváltozik a helyzet, új döntést hozhatsz.

Elian szemében könny jelent meg.

– A ti időtökben ezt tudták az emberek?

András halkan felnevetett.

– Nem igazán. Mi képesek voltunk hosszú éveken át benne maradni valamiben, amit már régen nem akartunk, csak azért, nehogy be kelljen ismernünk, hogy megváltoztunk.

Elian a könnyein keresztül is elmosolyodott, majd a fénymező felé fordult.

– Kérem az áthelyezést.

A helyiségben nyugodtan megkezdődött az előkészítés. Minden lépést elmagyaráztak Eliannak, és minden alkalommal megvárták az egyértelmű beleegyezését.

Mira és András Helenával együtt kint maradtak.

– Ennyi technológiátok van – mondta András –, mégsem a rendszer döntött.

Helina ránézett.

– Miért döntene?

– A mi korunkban sokan attól féltek, hogy egyszer az intelligens gépek okosabbak lesznek nálunk.

– Okosabbak lettek.

András meglepetten nézett rá.

Helina elmosolyodott.

– Közben azonban megtanultuk, hogy az intelligencia és a tudatosság nem ugyanaz.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Ezért maradt a választás az emberé?

– Igen. A technológia eszköz. A tudatosság dönti el, mire használjuk.

Néhány órával később Elian már a kertben pihent. Előtte megjelent gyermekének térbeli képe. Az apró test békésen mozgott az új fejlődési környezetben.

– Hall téged? – kérdezte Mira.

– Igen. A rendszer közvetíti hozzá a hangomat és a testem rezdüléseit.

András közelebb hajolt.

– A szeméről tényleg nem tudjátok, milyen lesz?

– Tényleg nem.

– Ebben a világban ez már majdnem vakmerőség.

Elian felnevetett.

– Majd meglep bennünket.

Mira sokáig nézte a fejlődő gyermeket.

– Talán ezt egyik korban sem kellene elvenni az embertől.

– Mire gondolsz? – kérdezte Helina.

– Arra, hogy meglephesse a világot. 

És saját magát is.

Mira ekkor értette meg, hogy a jövő egyik legnagyobb felismerése nem az volt, hogy az ember szinte mindent képes megválasztani.

Hanem az, hogy megtanulta, mit érdemes szabadon hagynia.

Megérkezett a jövő Első fejezet – A kép a jövőből

Mira hónapok óta nem festett. A vásznak ott sorakoztak a fal mellett, az ecsetek tisztán, használatra készen álltak az asztalon, mégsem érzett késztetést arra, hogy bármelyikhez hozzányúljon. Ez azonban már nem zavarta úgy, mint régebben, mert megtanulta, hogy az alkotást nem lehet kierőszakolni magából. Ha egyszer újra megérkezik benne az a különös belső mozdulat, amely mindig megelőzte a képeit, akkor nem kell majd keresnie sem a témát, sem a színeket.

Aznap reggel már ébredéskor tudta, hogy festeni fog.

András még aludt, amikor Mira mezítláb kiment a nappaliba, elővette a festékeket, és egy üres vásznat tett az állványra. Vázlat nélkül kezdett dolgozni, és ezúttal azon sem gondolkodott, mit szeretne megfesteni. Egyszerűen hagyta, hogy a keze elinduljon.

A vásznon lassan egy különös táj bontakozott ki. Ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol láthatta. Fák emelkedtek világos épületek között, a házak falán növények futottak végig, a távolban pedig egy széles út húzódott, amelyen egyetlen autó sem látszott. Az egész hely úgy hatott, mintha az emberek végre megtanultak volna együtt élni a természettel ahelyett, hogy minden négyzetméterét elfoglalnák.

– Kávé nélkül festesz?

Mira hátranézett. András állt mögötte kócosan, két bögrével a kezében.

– Most kezdtem.

– Látom. Éppen ezért aggódom. Kávé előtt te még beszélni sem szoktál.

Mira mosolyogva átvette tőle az egyik bögrét, majd a vászon felé fordult.

– Nézd meg!

András néhány másodpercig komolyan szemlélte a képet.

– Szép.

– Ennél azért többet vártam.

– Rendben. Nagyon szép.

– András!

– Mit szeretnél hallani?

Mira az egyik különös épületre mutatott.

– Ismered ezt a helyet?

András megrázta a fejét.

– Nem.

– Én sem.

– Akkor mi zavar benne?

Mira egy darabig hallgatott, majd visszanézett a vászonra.

– Az, hogy úgy érzem, ezt nem én találom ki.

András most már figyelmesebben szemlélte a képet. A távolban emberek sétáltak a fák között, fölöttük hangtalanul siklott valamilyen karcsú szerkezet, az egyik ágon pedig apró, szürkés madár ült.

– Olyan, mintha a jövőt festetted volna meg – mondta végül.

Mira lassan felé fordult.

– Miért mondtad ezt?

– Nem tudom. Egyszerűen annak tűnik.

Mira visszanézett a vászonra, és különös bizonyosság kerítette hatalmába. Nem látomás érkezett hozzá, és nem hallott semmiféle belső hangot. Egyszerűen csak tudta, hogy amit fest, valamilyen módon létezik.

– Szerintem ez egy valódi hely.

András belekortyolt a kávéjába.

– Remélem, ott is van kávé.

Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a képen maradt.

Délután sétálni indultak. Ugyanazon az úton mentek, amelyet már számtalanszor végigjártak, és egy ideig semmi különös nem történt. András egy makacs cipőfűző miatt morgolódott, Mira pedig kinevette, amiért percek óta ugyanarról panaszkodik.

A város szélén azonban Mira hirtelen megtorpant.

Az út végén, egy régi épület mögött meglátott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Egy világos, ívelt ház emelkedett a fák között, pontosan olyan, amilyet aznap reggel megfestett.

– András, nézz oda!

A férfi előrenézett.

– Mit nézzek?

– Az épületet a régi ház mögött.

András hosszasan figyelte a helyet.

– Én csak a régi házat látom.

Mira már tudta, hogy ugyanaz a kép egyelőre csak számára vált érzékelhetővé. A következő pillanatban azonban a táj tovább változott előtte. A repedezett út fölött egy sima, világos út rajzolódott ki, a villanyoszlopok helyén magas fák álltak, távolabb pedig emberek sétáltak az épületek között. A két kép rövid ideig egyszerre volt jelen, majd a szokatlan látvány lassan elhalványult.

– Mit láttál? – kérdezte András.

Mira elmondta neki.

– Ugyanazt, amit reggel megfestettél?

– Igen.

András néhány pillanatig gondolkodott.

– Akkor menjünk tovább.

Mira meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Mit szeretnél? Hívjak rendőrt egy olyan épület miatt, amit én nem látok?

Mira oldalba bökte.

– Komolyan kérdeztem.

– Én is komolyan mondom. Menjünk tovább, hátha újra megjelenik.

Néhány perccel később egy apró szürke madár szállt le eléjük az útra.

Mira azonnal felismerte, mert pontosan ugyanilyet festett a vászon egyik fájára.

András óvatosan közelebb ment hozzá. A madár nem repült el, csak oldalra billentette a fejét, és figyelte őket.

– Ez legalább valódi – jegyezte meg András.

Elővett a táskájából egy darab kiflit.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Te tényleg kenyeret hordasz magadnál?

– Soha nem lehet tudni, mikor jön jól.

Letört belőle egy apró darabot, és a madár elé dobta. Az állat lenézett a morzsára, de nem nyúlt hozzá.

András még egy darabot tett elé, ám az sem érdekelte.

Mira leguggolt.

– Valami furcsa rajta.

– Például?

– Túlságosan pontosak a mozdulatai.

A madár ekkor hangtalanul felemelkedett, néhány méterrel távolabb ismét leszállt, majd feléjük fordult.

– Szerintem azt akarja, hogy kövessük – mondta Mira.

András felsóhajtott.

– Mások délután fagylaltozni mennek, mi pedig egy furcsa madár után indulunk az ismeretlenbe.

– Maradhatsz is.

András azonnal ránézett.

– Ezt te sem gondoltad komolyan.

Mira elmosolyodott, és megszorította a kezét.

A madár újra továbbrepült. Néhány perccel később András látta meg először a következő változást. Az egyik villanyoszlop helyén hatalmas fa állt, amelynek vastag törzse alapján évtizedek óta ott kellett volna nőnie.

– Mira, ezt én is látom.

Odament a fához, és végighúzta a tenyerét a kérgén.

– Ez valódi.

– Néhány perce még nem volt itt.

Körülöttük a megszokott táj lassan elhalványult, miközben egy másik valóság egyre tisztábban rajzolódott ki. A váltás csendesen történt, szinte természetesen, mintha a világ eddig is ott lett volna körülöttük, csak most vált volna láthatóvá.

A levegő föld, növények és napmeleg fa illatát hozta. A távolból víz csobogása hallatszott, a fák között ugyanazok az épületek emelkedtek, amelyeket Mira aznap reggel megfestett.

András hosszasan körülnézett.

– Ezt azért szépen összehoztuk.

– Mit?

– Elindultunk egy délutáni sétára, és valahogy a jövőben kötöttünk ki.

Mira körbenézett.

– Szerintem nem mi mentünk a jövőbe.

– Hanem?

– Mintha a jövő érkezett volna el hozzánk.

Mielőtt András válaszolhatott volna, egy fiatal nő lépett ki az egyik épület mellől. Egyszerű, világos ruhát viselt, és olyan természetességgel közeledett hozzájuk, mintha két, kissé elveszett idegen megjelenése egyáltalán nem lenne rendkívüli.

A szürke madár leszállt mellé. A nő kinyújtotta a kezét, és az állat ráült.

– Nem kell félni tőle – mondta. – Környezeti őrző.

Mira meglepetten nézte a madarat.

– Akkor ez nem élő?

– Nem, de nagyon jól utánozza az élő madarak mozgását.

András a kezében maradt kiflidarabra pillantott.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

A nő elnevette magát.

– Megpróbáltad megetetni?

– Erről inkább nem beszélnék.

Mira is elmosolyodott, majd komolyabban fordult a nő felé.

– Ez vezetett ide bennünket.

A nő arca kissé megváltozott.

– Honnan jöttetek?

Mira megmondta az évszámot.

A nő néhány pillanatig hallgatott, de hitetlenség helyett inkább kíváncsiság jelent meg az arcán.

András felvonta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Mire számítottál?

– Nem tudom. Sikításra, orvosokra, vagy legalább arra, hogy azt mondod, ez lehetetlen.

A nő elmosolyodott.

– A mi időnkben már óvatosabban bánunk ezzel a szóval.

Mira a körülöttük lévő tájra nézett. Ugyanaz a föld volt a talpuk alatt, ugyanaz a nap sütött fölöttük, és ugyanaz a szél mozgatta a leveleket, mégis minden másként lélegzett körülöttük.

Ekkor értette meg igazán, mit festett meg azon a reggelen.

A jövő megérkezett hozzájuk.

A jelen kódja Második fejezet – Amit a gép előre tudott

 

Néhány nappal később Mira ismét a kutatóintézet világos folyosóján haladt végig, és bár már ismerte az épületet, most egészen más érzéssel lépett be, mint első alkalommal. Akkor elsősorban a kíváncsiság vezette, most azonban már az is foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy a róla készített modell néhány hét alatt ennyit veszített a pontosságából, miközben ő maga semmilyen tudatos változtatást nem tett azért, hogy megzavarja a rendszert.

A kutató ugyanabban a helyiségben várta, ahol az első hosszú beszélgetésük zajlott.

– Köszönöm, hogy visszajött. Az eredményei azóta is foglalkoztatnak bennünket, mert az első méréseknél a rendszer meglepően pontosan jelezte előre a válaszait, a későbbi teszteknél azonban olyan döntéseket hozott, amelyek egyre kevésbé illeszkedtek ahhoz a mintázathoz, amelyet korábban felépítettünk önről.

Mira leült vele szemben, majd érdeklődve nézett rá.

– Akkor most azt szeretnék kideríteni, mi romlott el?

– Elsősorban azt szeretnénk tudni, hogy valóban a modell veszített-e a pontosságából, vagy ön változott olyan gyorsan, hogy a korábbi adatok már kevésbé használhatók az előrejelzéshez.

– Ez lényegesen érdekesebben hangzik.

A kutató elmosolyodott, majd megnyitotta az előkészített tesztet.

Ezúttal olyan helyzeteket mutattak Mirának, amelyekről az első interjú során egyetlen szó sem esett. A rendszer mégis minden kérdés előtt megjelölte azt a választ, amelyet Mira korábbi döntései, értékei és viselkedési mintái alapján a legvalószínűbbnek tartott.

Az első kérdés egy régen megszakadt barátság helyreállításáról szólt, és a modell szerint Mira kezdeményezné az újrakezdést.

Mira elolvasta az előrejelzést, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után bólintott.

– Ebben a helyzetben valószínűleg valóban én tenném meg az első lépést.

A következő kérdés egy nagyobb pénzösszeg felhasználásáról szólt, és a rendszer ismét pontosan találta el a választását. A harmadik helyzetben egy váratlan utazási lehetőségről kellett döntenie, és ott is ugyanarra jutott, amit a modell előre jelzett.

A kutató elégedetten nézett a kijelzőre.

– Bizonyos területeken tehát továbbra is nagyon pontosan működik.

– Ezen nem lepődöm meg. Vannak szokásaim, értékeim és olyan dolgok, amelyeket hosszú ideje hasonlóan választok.

– Akkor talán mégsem változott olyan sokat.

Mira elmosolyodott.

– Ezt azért még ne döntsük el három kérdés után.

A következő helyzet már hosszabb leírást kapott. Mira egy régi, számára fontos terv és egy váratlanul megnyíló új lehetőség között választhatott. A rendszer az elsőt jelölte meg, és amikor Mira elolvasta az indoklást, azonnal felismerte benne saját korábbi gondolkodását. Évekkel korábban szinte bizonyosan ezt választotta volna, és még most is értette, miért tartotta ezt valószínűnek a modell.

Mégis tovább olvasta a második lehetőséget.

Valami frissességet érzett benne, olyan teret, amelyről korábban sem tapasztalata, sem kialakult véleménye nem lehetett, és éppen ez keltette fel az érdeklődését.

– A másodikat választom – mondta végül.

A kutató felnézett a kijelzőről.

– Megkérdezhetem, miért változtatta meg a döntését?

– Melyik döntésemet?

– Azt, amelyet a korábbi mintázata alapján valószínűleg meghozott volna.

Mira néhány másodpercig figyelte a férfit, mert érezte, hogy éppen a kérdés megfogalmazásában rejtőzik az, amit a rendszer nehezen tud kezelni.

– Én most hoztam meg az egyetlen valódi döntést. A másikat a rendszer számította ki abból, amit korábban tudott rólam.

– Vagyis ön szerint a valószínűség és a választás két különböző dolog.

– Szerintem maga is tudja, hogy azok. A rendszer azt mondhatja meg, mit választanék nagy eséllyel a múltam alapján, de attól a jelen pillanat még nyitva marad.

A kutató egy ideig nem jegyzetelt, csak Mirát nézte.

– Tudatosan keresi az új lehetőségeket?

– Inkább észreveszem őket, amikor megjelennek. Régebben sokszor előbb próbáltam eldönteni, hová vezet valami, most pedig könnyebben megengedem magamnak, hogy megtapasztaljam.

A férfi végül ismét a kijelzőre nézett.

– Kezdem érteni, miért okoz ennyi gondot a modelljének.

– Legalább egyikünk sem unatkozik.

A vizsgálat még csaknem egy órán át folytatódott. A rendszer többször pontosan jelezte Mira választását, máskor azonban olyan irányba számolt tovább, amely néhány évvel korábban valóban közelebb állt volna hozzá, a jelenben viszont már kevésbé. Mira egyszer sem választott szándékosan ellenkezőleg pusztán azért, hogy bizonyítsa szabadságát, mert számára éppen ez jelentette volna ugyanannak a kötöttségnek egy másik változatát.

A szabadságot már régen nem abban látta, hogy minden elvárással szembe kell fordulnia, hanem abban, hogy felismeri a rendelkezésére álló lehetőségeket, majd azt választja, amelyikhez abban a pillanatban valóban kapcsolódni tud.

Amikor kilépett az épületből, beült egy közeli kávézóba, mert még nem akart rögtön hazamenni. Miközben várta a rendelését, akaratlanul is körülnézett, és néhány perc alatt több apró jelenetben ugyanannak a változásnak egy másik arcát látta.

A szomszédos asztalnál egy férfi természetes hangon beszélt egy digitális asszisztenshez, amely néhány perc alatt összehasonlította számára a repülőjáratokat, egyeztette a szálláslehetőségeket, majd a férfi kérésére átrendezte az egész útitervet. Két asztallal arrébb két egyetemista egy videót nézett újra meg újra, mert egyikük valódi felvételnek tartotta, a másik pedig biztos volt benne, hogy mesterségesen hozták létre. A falon függő képernyőn közben arról szólt egy hír, hogy újabb egészségügyi rendszerekben alkalmaznak mesterséges intelligenciát a leletek elemzésének és az orvosi döntések előkészítésének támogatására.

Mira elgondolkodva kavargatta a kávéját.

Néhány évvel korábban még az volt a kérdés, mire lesz képes a mesterséges intelligencia. Most már sokkal inkább az foglalkoztatta az embereket, hogyan éljenek együtt azzal, amire időközben képessé vált.

A technológia egyre pontosabban tanulta az emberi szokásokat, egyre több összefüggést ismert fel, és egyre ügyesebben jósolta meg, mire lesz szüksége valakinek, még mielőtt az illető pontosan megfogalmazta volna.

Mira számára azonban a délelőtti vizsgálat után éppen az vált érdekessé, ami mindebből kimaradt: az a pillanat, amikor valami addig még nem létező lehetőség megszületett.

Este, amikor Mira hazaért, már az előszobában megérezte a vacsora illatát. András a konyhában állt, egyik kezében fakanállal, a másikban a telefonjával, és olyan arccal nézte a kijelzőt, mintha valami különösen szórakoztató dolgot talált volna rajta.

– Mielőtt bármit mondasz, szeretném közölni, hogy ma én is bekerültem a tudomány történetébe – mondta, amikor Mira belépett.

Mira letette a táskáját.

– Ezt szeretném hallani.

András felé nyújtotta a telefont.

– A kutatóintézet írt.

Mira meglepetten vette át.

A levél rövid volt. A kutatócsoport azt szerette volna, ha András is részt vesz a programban, mert Mira interjúiban és későbbi vizsgálataiban többször előkerült a kapcsolatuk, és különösen érdekesnek találták, hogy bizonyos kérdésekben hasonló következtetésekre jutnak, miközben a döntéseik és a megközelítésük gyakran eltér egymástól.

Mira lassan felnézett.

– Gyorsak.

– Ez már majdnem sértő. Engem még meg sem kérdeztek, de már elemezni szeretnének.

– Talán félnek, hogy közben megváltozol.

– Akkor igyekezniük kell.

Mira elmosolyodott, majd visszaadta a telefont.

– Elvállalod?

András a tűzhelyhez lépett, megkeverte az ételt, és csak ezután válaszolt.

– Délután még biztosan azt mondtam volna, hogy hagyjanak békén, most viszont már érdekel, mire jutnának velem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Mi változott délután óta?

András lejjebb vette a lángot.

– Te hazajöttél.

– Ez meglepően romantikusan hangzik.

– Pedig teljesen tudományos.

Mira felnevetett.

– Akkor fejtsd ki, professzor úr.

András letette a fakanalat.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy ha rólam is készítenek egy modellt, és utána összehasonlítják a kettőt, vajon azt fogják-e látni, hogy hosszú idő alatt hasonlóvá váltunk, vagy inkább azt, hogy egyre jobban önmagunk lettünk.

Mira arcáról lassan eltűnt a mosoly.

– Ez engem is érdekel.

– Gondoltam.

– Már megint előre jeleztél.

– Kezdek veszélyes lenni.

Vacsora közben Mira elmesélte a délutáni vizsgálat legfurcsább pillanatát, amikor a rendszer olyan választ jósolt számára, amely valóban teljesen ésszerű lett volna, ő mégis egy másik lehetőséget választott.

András néhány falat után letette a villáját.

– Akkor valójában azt találta el, mit tettél volna régebben.

– Valószínűleg igen.

– Ez azért lenyűgöző, még akkor is, ha közben egy kicsit kellemetlen látni, mennyivel kiszámíthatóbbak vagyunk annál, mint amilyennek szeretjük gondolni magunkat.

Mira elmosolyodott.

– A kiszámíthatóság önmagában még nem börtön. Reggelente többnyire ugyanazt a kávét iszom, és ettől még nem érzem veszélyben a szabadságomat.

András felnevetett.

– Ezt majd feltétlenül mondd el nekik. Talán bekerül a tanulmányba.

Mira azonban néhány pillanat múlva komolyabb lett.

– Az volt igazán érdekes, hogy amikor megláttam a rendszer válaszát, tökéletesen értettem, miért ezt választotta helyettem. Felismertem benne magamat, csak közben megjelent egy másik lehetőség is, amely sokkal elevenebbnek érződött.

– És arra mentél.

– Igen.

András egy darabig nézte.

– Akkor talán rosszul teszik fel a kérdést.

– Mire gondolsz?

– Azt próbálják megjósolni, mit fogsz választani abból, amit már tudnak rólad, pedig az igazán érdekes éppen az, ami még nincs benne a modellben, mert még te sem tapasztaltad meg.

Mira lassan letette a poharát.

– Ezért akarod elvállalni?

– Ezért is.

– Mi a másik ok?

András visszavette a villáját.

– Szeretném látni az arcodat, amikor az én modellem pontosabb lesz a tiédnél.

Mira néhány másodpercig döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.

– Most már biztos vagyok benne, hogy részt kell venned.

Később, amikor már elpakolták a vacsora maradványait, András ismét elővette a levelet. Sokáig nézte a jelentkezési gombot, aztán Mira felé fordult.

– Tudod, mi tetszik ebben?

– Hogy végre hivatalosan is mérni fogják, mennyire vagy kiszámítható?

– Az is, de inkább az, hogy olyan dolgot vizsgálnak, amelyről azt feltételezik, hogy elegendő adat birtokában teljesen megérthető.

Mira mellé állt.

– És szerinted?

András elmosolyodott.

– Derítsék ki.

Azzal megnyomta a jelentkezési gombot.

A képernyőn néhány másodperc múlva megjelent a visszaigazolás.

Mira még mindig a telefon kijelzőjét nézte, amikor András megszólalt.

– Most már csak egyetlen problémánk maradt.

– Micsoda?

– Ha a gép előbb kiismer engem, mint te, azt soha nem fogom elmondani neked.

Mira felnézett rá.

– András, ennyi év után igazán tudhatnád, hogy azt úgyis észrevenném.