Volt egyszer egy kert, ahová az ember akkor érkezett meg, amikor a teste is, a szíve is pihenést kért, és már csak egy szelíd este tudta volna igazán megnyugtatni.
Kapu nem állt előtte, mégis megnyílt, ha valaki fáradtan közeledett felé, és a fák között olyan halk, meleg fény fogadta, ettől az ember szíve lassan engedni kezdett a nap terhéből. Magas, ezüstlevelű fák őrizték a kertet, alattuk vastag moha borította a földet, a lombok között pedig lassan szűrődött át a holdfény, miközben az ágakon apró, meleg lámpások ringtak.
Egy asszony érkezett oda azon az estén, fáradtan, de már az első lépéseknél érezte, hogy a moha puhán enged a talpa alatt, a levegőben levendula és hárs illata jár, és a kert közepén álló fehér pavilon felől olyan békés melegség áradt, hogy már az első pillanatban érezte: jó helyre érkezett.
A pavilonban széles, puha fekhely várta vékony takaróval. A takaró könnyűnek látszott, mégis olyan meleget tartott magában, amilyenre hosszú nap után vágyik az ember. Az asszony leült a fekhely szélére, levette a cipőjét, maga alá húzta a lábát, és egy ideig csak nézte, ahogy a lámpások lassan mozdulnak a fák között.
A kert pontosan tudta, mire van szüksége. Halkan köré simult, és hagyta, hogy az asszony végre megpihenjen ott, ahol már leengedheti válláról a nap minden fáradtságát.
Egy fehér lepke szállt a pavilon peremére, szárnyán halvány aranypor fénylett, s amikor háromszor megmozdította a szárnyát, a patak halkabban folyt, a levelek lassabban ringtak, a holdfény pedig melegebben ült meg a takarón. Az asszony lefeküdt, a párna finoman befogadta a fejét, a takaró ráborult a vállára, haja szétterült mellette, keze pedig megpihent a mellkasán.
A kert fölött lassan kigyúltak a csillagok, de egyik sem ragyogott erősen, mert éppen annyi fényt adtak, amennyi az alváshoz kellett: kevés aranyat a szemhéjra, kevés békét a homlokra, kevés meleget a szív köré. Az asszony mellkasa lassan megnyugodott, a hársillat körülvette, és a fáradtság olyan messzire húzódott tőle, ahonnan már vissza sem fordult.
A fehér lepke közelebb szállt, megült a pavilon függönyén, és olyan halkan súgta, hogy „pihenj”, hogy a szó alig volt több egy meleg érintésnél. Az asszony szeme lecsukódott, a kert őrizte, a lámpások ringtak, a takaró melegített, a holdfény pedig lassan végigsimított rajta.
Amikor az éjszaka egészen puhává vált, a kert még közelebb hajolt hozzá, és úgy vette körül, ahogy meleg takaró veszi körül az alvó embert: puhán, biztosan, jóleső természetességgel.
Mire az asszony elaludt, a kert lassan átváltozott, és a moha alatt ezüstös ösvény nyílt, puha, meleg fényből. Az asszony már alig érezte a lépteit; az ösvény vitte tovább, puhán és könnyedén, miközben teste lassan megpihent, a szíve pedig megérezte, hogy jó helyen jár.
Az ösvény végén tó csillogott, tenyérnyi égi víz, amelyben mégis elfért a hold, néhány csillag és minden szép gondolat, amelyet az ember nappal elfelejt, és csak álmában talál meg újra. A parton fehér pad állt, az asszony leült rá, a langyos levegő finoman érintette az arcát, haja mellett apró fények lebegtek, szentjánosbogarak lassú, aranyló mozdulatával.
A fények szó nélkül gyűltek köré, és mindegyik hozott neki valamit: az egyik egy régi mosolyt, a másik egy elfelejtett erőt, a harmadik pedig azt a tiszta érzést, hogy lehet még jól lenni.
A tó vizén ekkor kis csónak jelent meg, evező nélkül siklott elé, belsejében selyempárnák feküdtek, peremén fehér virágok nyíltak. Az asszony beszállt, a csónak pedig lassan elindult vele, és csak oda vitte, ahol a lélek pihenni tud.
A víz fölé hársfák hajoltak, leveleik közül aranyszínű álompor hullott alá, és ahol a vízhez ért, apró körök nyíltak belőle. Minden körben egy-egy szép kép jelent meg: meleg kéz, kedves tekintet, ház ablaka, ahol várják, kert, ahol leülhet, és reggel, amely már könnyebb lesz.
Az asszony a csónakban feküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa, fölötte pedig nagy és szelíd volt a hold, amely pont annyi fényt adott, amennyi elég az éjszakához. A csillagok lassan mozogtak, mindegyik tudta a helyét, a víz pedig olyan egyenletesen vitte a csónakot, hogy az asszonyban minden egyre puhábbá vált.
A csónak virágos szigethez ért, ahol nagy, puha ágy állt a szabad ég alatt, körülötte fehér függönyök lengtek, illatuk tiszta volt, mint a frissen mosott ágyneműé. Az asszony lefeküdt, a takaró magától a vállára simult, és a tó fölött halk dallam indult, amelyben szó már nem volt, csak ringás.
A dallam a mellkasához ért, onnan a vállába, karjába, tenyerébe, végül a szemhéjáig haladt, és az álom még mélyebb lett. Most már mezőn járt, ahol minden virág ismerte a nevét, és amikor elhaladt mellettük, a virágok finoman hajoltak felé, majd kérés nélkül adtak neki illatot, fényt és puhaságot.
A mező végén fehér ház állt, ablakában meleg lámpa égett, az ajtó előtt pedig kendő volt terítve egy székre, pontosan olyan, amelyet jó a vállra venni. Az asszony belépett, és odabent minden neki készült: az asztalon tea gőzölgött, az ágy megvetve várta, a párna hűvös volt és tiszta, a takaró könnyű, mégis meleg.
Az asszony lefeküdt az álombeli ágyba, és abban a pillanatban tudta, hogy itt már maradhat, mert innen nem kell továbbmennie, itt már csak pihenés van. A ház körül a kert lassan bezárta virágait, a tó elsimult, a csónak kikötött, a lámpa fénye pedig puhán megállt az ablakban.
És te, kedves olvasó, aki ezt a mesét olvasod vagy hallgatod, engedd, hogy az este lassan köréd érjen. Pihenjen meg a tested, enyhüljön a szívedben a nap súlya, és a reggel már könnyebb érzéssel találjon rád.
Aludj szépen, mert most már visz az álom.
