Mire Elian elaludt, késő délutánra járt. Helina még egy ideig beszélgetett Mirával és Andrással, majd közölte velük, hogy nekik is pihenésre lenne szükségük.
A számukra kijelölt otthon nem messze állt a gyógyítóhelytől, egy lankás domboldalon, magas fák között. Nagy üvegfelületek néztek a kertre, a tető egy részét növényzet borította, a ház mellett pedig keskeny vízfolyás kanyargott lefelé.
– Ez vendégház? – kérdezte András.
– Nevezhetitek annak is – felelte Helina.
– Kezdem sejteni, hogy itt semminek nincs rendes neve.
Helina elnevette magát.
Az ajtó hangtalanul kinyílt előttük.
– Legalább kulcsot nem kell keresni – jegyezte meg András.
– A ház felismeri, kit engedhet be.
– Akkor betörők sincsenek?
– Ritkán fordul elő, hogy valaki olyasmit akar elvenni, amihez egyébként is hozzáférhetne.
András Mirára pillantott.
– Ezt még emésztenem kell.
Odabent fa, kő, természetes szövetek és növények vették körül őket. A helyiség közepén nagy asztal állt, az egyik falon pedig valódi könyvek sorakoztak.
Mira rögtön odament hozzájuk.
– Ezek tényleg könyvek.
András elégedetten bólintott.
– Végre valami, amit nem sikerült lecserélnetek.
Helina mosolygott.
– Megpróbálták. Az emberek mégis szerettek lapozni, papírt érinteni és levenni egy könyvet a polcról.
Mira visszatette a kezében lévő kötetet.
– Tehát a fejlődés nálatok nem azt jelenti, hogy mindent el kell dobni, ami régi.
– Inkább azt, hogy tudatosan eldönthetjük, mit szeretnénk továbbvinni.
Mielőtt elment volna, Helina elmondta, hogy a ház képes alkalmazkodni hozzájuk, ha ezt engedélyezik. A fényt, a hőmérsékletet és a berendezés bizonyos részeit hozzáigazíthatja ahhoz, ahogyan használják a teret.
– Gondolatot olvas? – kérdezte András.
– Nem.
– Biztosan?
– Egészen biztosan.
András bólintott.
– Akkor együttműködhetünk.
Helina már az ajtóban állt, amikor András utána szólt.
– Egy fontos kérdés.
– Csak egy?
– Egyelőre. Hol lehet itt kávét kapni?
Helina a konyha felé mutatott.
– Kérj.
András odanézett.
– Kitől?
– A háztól.
András Mira felé fordult.
– Tudtam, hogy túl hamar örültem a könyveknek.
Helina mosolyogva távozott.
András a konyhapulthoz ment.
– Jó napot kívánok!
Semmi sem történt.
Mira az asztalnak támaszkodva figyelte.
– Szerintem nem kell magázni.
– Egy házzal még nem kerültem olyan kapcsolatba, hogy eldöntsem.
Ekkor kellemes hang szólalt meg.
– Miben segíthetek?
András összerezzent.
– Kávét szeretnék.
– Milyen kávét?
– Erőset, forrót, kevés tejjel, cukor nélkül.
A rendszer megkérdezte, hagyományos pörkölt kávét vagy sejttenyésztéssel előállított változatot szeretne-e.
András hosszasan nézett maga elé.
– Olyat, amitől kávéillata lesz a konyhának.
Néhány pillanattal később frissen főtt kávé illata töltötte meg a helyiséget.
András megkóstolta.
– Na? – kérdezte Mira.
András még egyszer ivott belőle.
– Maradunk.
– Néhány órája még haza akartál jutni.
– Néhány órája még nem tudtam, milyen itt a kávé.
Mira odalépett hozzá, átölelte a derekát, és a vállára hajtotta a fejét.
– Örülök, hogy itt vagy velem.
András letette a csészét, és magához húzta.
– Hol máshol lennék?
Néhány pillanatig csak álltak egymást átölelve. A sok különös élmény után Mira most érezte igazán, mennyire szüksége volt erre az egyszerű közelségre.
Később megéheztek.
– Mit ennél? – kérdezte András.
– Valami egyszerűt.
– Ez veszélyes válasz. Egyszerű étel alatt én paprikás krumplit értek, te pedig valószínűleg salátát.
– Akkor legyen paprikás krumpli.
András szeretettel ránézett.
– Tudtam, hogy jól választottam feleséget.
A konyhapult egy része áttetszővé vált. Odabent apró nyomtatófejek kezdtek mozogni, rétegenként formálva az ételhez szükséges alapanyagokat, majd a rendszer hővel, párával és főzéssel készítette el a vacsorát.
András döbbenten figyelte.
– Ezt kinyomtatta.
– Úgy tűnik.
– A paprikás krumplit.
– Igen.
– Én egész életemben azt hittem, hogy a nyomtatóból papír jön ki.
Mira elmosolyodott.
– Legalább tintapatront nem kell venned hozzá.
Amikor megkóstolták az ételt, András hosszú másodpercekig nem szólt.
– Rossz? – kérdezte Mira.
– Éppen ez a baj.
– Micsoda?
– Hogy jó.
Vacsora után felfedezték, hogy mosogatniuk sem kell. A rendszer megtisztította az edényeket, az ételmaradékot pedig újra felhasználható alapanyagokra bontotta.
András egy ideig szó nélkül figyelte.
– Kezdem érteni, miért nincs itt senkinek hagyományos állása.
A ház rögtön megszólalt.
– A háztartási automatizálás önmagában nem oka a hagyományos munkarendszer megszűnésének.
András felnézett.
– Nem téged kérdeztelek.
– Elnézést.
Mira majdnem félrenyelte a vizet.
– Most összevesztél a házzal.
– Valahol meg kell húzni a határokat.
Később kimentek a kertbe. A nap már alacsonyan járt, a fák levelei között aranyló fény szűrődött át. Távolabb emberek sétáltak, valahol halk zene szólt, az égen pedig időnként hangtalan járművek suhantak el.
– Azt hittem, egy ilyen világban minden mesterséges lesz – mondta Mira.
– Ehelyett?
– Több természetet látok, mint otthon.
András egy fűszálat forgatott az ujjai között.
– Talán azért, mert már nincs szükségük arra, hogy mindent elfoglaljanak.
Mira ránézett.
– Ezt szépen mondtad.
– Néha nekem is sikerül.
Egy ideig csendben ültek.
– Arra gondoltam, amit Helina mondott – szólalt meg később Mira. – Hogy náluk a technológia szolgálja az embert.
– Nálunk is ezt mondták róla.
– Igen, de közben sokszor mi kezdtük szolgálni a saját rendszereinket. Talán nem maga a technológia változott meg a legjobban, hanem az ember viszonya ahhoz, amit létrehozott.
András elkomolyodott.
– Már nem bizonyítani akar vele.
– És nem is mindent uralni.
– Hanem használja arra, amire való.
Mira néhány pillanatig gondolkodott.
– Talán még ennél is egyszerűbb. Megengedi, hogy szolgálja.
András ránézett.
– Mint az energia.
Mira bólintott.
– Igen. Valahogy így képzeltem mindig a shaumbra tudatosságot is.
Az energia nem ellenünk dolgozik, és nem is kell állandóan irányítanunk. Amikor világosan választunk, szolgálni kezd bennünket.
Nem magyarázták tovább, mert mindketten értették, mire gondol a másik.
Amikor visszamentek a házba, Mira rögtön észrevette, hogy a nappali megváltozott. Az egyik fal mellé festőállvány került, mellette ecsetek és festékek sorakoztak. A másik oldalon kényelmes fotel állt, mellette kis asztallal, pontosan megfelelő magasságban András kávéscsészéjének.
– Ezt te kérted? – kérdezte Mira.
– Nem.
A ház emlékeztette őket arra, hogy korábban mindketten engedélyezték a környezet alkalmazkodását.
Mira az állványhoz lépett.
– Honnan tudtad, hogy festek?
– Helina megadta az alapvető vendéginformációkat. Ha az állványra nincs szükséged, eltávolítom.
– Maradhat.
András felsóhajtott.
– Ennek örülök. Már kezdtem attól félni, hogy tényleg gondolatot olvas.
– Gondolatot nem olvasok – felelte a ház.
András felnézett.
– Ezt most megint nem neked mondtam.
– Elnézést.
Mira nevetve az állványhoz lépett. Egyetlen tiszta vászon állt rajta.
András mögé lépett, és átkarolta.
– Festesz?
Mira a vásznat nézte.
– Most még nem.
– Ez tőled szokatlan.
– Talán most először nem akarom előre tudni, mi lesz rajta.
András megcsókolta a haját.
– Akkor hagyd üresen.
Mira elmosolyodott. Régebben egy üres vászon mindig feladatnak tűnt. Most lehetőséget látott benne.
Később már lefekvéshez készülődtek, amikor András visszaindult a konyhába.
– Mit csinálsz? – kérdezte Mira.
– Még egy kávét kérek.
– Éjszakára?
– A jövőben vagyunk. Lehet, hogy itt már nem számít.
A ház azonnal megszólalt.
– A koffein élettani hatása továbbra is számít.
Mira nevetve dőlt az ágyra.
András néhány másodpercig állt a konyhában.
– Akkor koffeinmenteset kérek.
– Már készítem.
András lehalkította a hangját.
– És erről Mira nem tudhat.
– Hallottam! – szólt Mira a másik szobából.
András megjelent az ajtóban.
– Kezdem hiányolni azt az időt, amikor a házak nem beszéltek.
Mira kinyújtotta felé a kezét.
– Gyere ide!
András befeküdt mellé, Mira pedig hozzásimult.
A szoba fénye lassan halványodni kezdett, mire András megszólalt.
– Még maradjon egy kicsit világos.
A fény azonnal megállt.
András meglepetten nézett körül.
– Szót fogadott.
Mira elmosolyodott.
– Talán nem is kell mindent irányítani. Elég világosan tudni, mit szeretnél.
– Ezt most a lámpáról mondod?
– Arról is.
András magához húzta.
Mira ezen az estén értette meg először igazán, hogy ennek a jövőnek talán nem a gépek jelentették a legnagyobb változását.
Az ember megtanulta megengedni, hogy az élet szolgálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése