A sérült madarat egy alacsony, világos épületbe vitték, amely kívülről inkább hasonlított növényekkel körülölelt pihenőhelyre, mint gyógyítóközpontra. A falakon át természetes fény szűrődött be, a belső kertben víz csordogált, és Mira első pillantásra azt sem tudta eldönteni, hol ér véget az épület, és hol kezdődik a természet.
A fiú egy áttetsző felületre helyezte a madarat. A sérült szárny fölött halvány fény jelent meg, majd térbeli kép rajzolódott ki előttük, amelyen jól látszottak a csontok, az izmok és az apró sérülések.
András közelebb hajolt.
– Ez valamiféle röntgen?
Helina elmosolyodott.
– Annál valamivel több.
– Gondoltam. Ezen a napon lassan minden szavamat lecserélitek.
Mira közben észrevette a terem másik végében álló fiatal nőt. Ugyanazt a világos ruhát viselte, amelyben Mira megfestette, és egyik kezét a hasán pihentette.
– Ő az.
Helina követte a tekintetét.
– Elian.
A nő észrevette őket, majd mosolyogva elindult feléjük. Várandóssága már előrehaladott állapotban volt, ezért kissé lassabban mozgott, de fáradtnak egyáltalán nem látszott.
Mira akaratlanul is a hasára pillantott.
– Nyugodtan megnézheted – mondta Elian mosolyogva. – Mostanában mindenki ezt teszi.
– Nem akartalak bámulni.
– Pedig érthető lenne. Ebben a korban már ritkán látni várandós nőt.
András elmosolyodott.
– Végre valami, amit első pillantásra felismertem.
Mira oldalba bökte.
– Ezt bóknak szántam – tette hozzá András.
Elian felnevetett.
Helina elmondta neki, hogy Mira már azelőtt megfestette, hogy valaha találkoztak volna. Elian hosszasan nézte a festmény térbeli másolatát.
– Pontosan azon a helyen állok rajta, ahol néhány nappal ezelőtt újra úgy döntöttem, hogy továbbra is én szeretném kihordani a gyermekemet.
– Miért kellett ezt újra eldöntened? – kérdezte Mira.
Elian a hasára tette mindkét kezét.
– Mert bármikor választhattam volna mást.
Helina elmagyarázta, hogy a gyermekek többsége ebben a korban már nem az anya testében fejlődik végig. A fejlődés korai szakaszában külső biológiai környezetbe kerülhetnek, amely az anyaméhhez hasonló feltételeket biztosít számukra. A szülők végig mellettük lehetnek, beszélhetnek hozzájuk, zenélhetnek nekik, és folyamatosan követhetik a fejlődésüket.
– Te pedig úgy döntöttél, hogy végig vállalod a várandósságot – mondta Mira.
– Igen. Nem azért, mert ezt jobbnak vagy értékesebbnek tartom. Egyszerűen szerettem volna megtapasztalni azt a kapcsolatot, amelyet a testemmel együtt élhetek át.
– Tehát nem a technológiát utasítottad el.
– Éppen ellenkezőleg. A technológia adta meg nekem azt a szabadságot, hogy valóban választhassak. Ha bármikor szükség lenne rá, a gyermekemet biztonságosan át lehet helyezni külső fejlődési térbe.
András elgondolkodott.
– A mi időnkben az ember sokszor azért választott valamit, mert nem volt más lehetősége. Nálatok pedig azért választhat, mert több is van.
Elian bólintott.
Helina ezután egy másik terembe vezette őket. Ott áttetsző fejlődési terek sorakoztak, de egyik sem hasonlított hideg gépre. Mindegyik mellett növények, ülőhelyek és személyes tárgyak voltak. Az egyik mellett egy férfi gitározott, távolabb pedig egy nő könyvből olvasott fel a még meg sem született gyermekének.
Mira hosszasan figyelte őket.
– Ezt nehéz megszoknom.
– Nekünk pedig a ti világotok lenne szokatlan – felelte Helina. – Ma már furcsának érezzük, hogy a várandósság teljes fizikai terhe egyetlen ember testére hárult.
Egy fiatal pár mellett álltak meg. A gyermekük térbeli képe előttük lebegett, mellette pedig különféle adatok jelentek meg.
– A szemszínét én választottam – mondta a nő. – Zöld lesz. A hajáról ő döntött.
– Mert nekem legalább van ízlésem – jegyezte meg a férfi.
– Neked inkább kopaszodásra hajlamos családfád van.
András felnevetett.
– Megnyugodtam. A jövőben is ugyanazokon képesek vitatkozni a párok.
Helina elmagyarázta, hogy sok örökletes betegséget már a fejlődés előtt ki tudnak zárni, és bizonyos testi tulajdonságokat, valamint képességekre való hajlamokat is képesek erősíteni.
Mira összevonta a szemöldökét.
– Akkor tulajdonképpen megtervezitek az embert.
– A testét egyre pontosabban – felelte Helina. – Magát az embert azonban nem.
– Hol van a kettő között a határ?
Helina néhány pillanatig gondolkodott.
– Létrehozhatunk kiváló hallást, de nem teremthetünk szenvedélyt a zenéhez. Erősíthetjük a nyelvi képességeket, de nem dönthetjük el, hogy valaki költő akar-e lenni. Megváltoztathatjuk a szem színét, de azt már nem határozhatjuk meg, hogyan fog vele nézni a világra.
András elmosolyodott.
– Akkor azért maradt valami, amit nem lehet megrendelni.
– Szerencsére – felelte Helina.
Mira Elian felé fordult.
– Ti mit választottatok?
– Az örökletes betegségek lehetőségét kizártuk, a többit meghagytuk neki.
– Még a szemszínét is?
Elian nevetett.
– Azt is. Szeretném majd meglátni.
Ebben a pillanatban a terem fénye alig észrevehetően megváltozott. Helina rögtön Elian felé fordult.
– Jól vagy?
Elian mély levegőt vett, majd egyik kezével megtámasztotta a hasát.
– Valami megváltozott.
Egy halvány fénymező jelent meg mellette, amelyből nyugodt hang szólalt meg. A rendszer közölte, hogy a szülés a vártnál néhány héttel korábban megindult. Elian és a gyermek állapota megfelelő volt, de két lehetőség állt előttük: folytathatták volna a várandósságot szoros támogatás mellett, vagy a gyermek fejlődésének hátralévő részét külső térben biztosíthatták.
Elian azonnal válaszolt.
– Nem kérem az áthelyezést.
Helina közelebb lépett hozzá.
– Gondold végig még egyszer, miért mondtál ilyen gyorsan nemet.
Elian elhallgatott.
Mira látta rajta, hogy valójában nem a technológiától fél. Attól tart, hogy saját magának kellene beismernie: megváltoztatta a korábbi döntését.
– Hónapok óta azt mondom, hogy én akarom végig kihordani – mondta végül. – Ha most másképp döntök, olyan érzésem lesz, mintha feladtam volna.
Mira néhány pillanatig csendben figyelte.
– Miért lenne feladás?
– Mert ezt választottam.
– Akkor válassz újra.
Elian felnézett rá.
– A választás nem fogadalom – folytatta Mira. – Attól, hogy tegnap valamit választottál, ma még nem tartozol engedelmességgel a tegnapi önmagadnak. Ha megváltozik a helyzet, új döntést hozhatsz.
Elian szemében könny jelent meg.
– A ti időtökben ezt tudták az emberek?
András halkan felnevetett.
– Nem igazán. Mi képesek voltunk hosszú éveken át benne maradni valamiben, amit már régen nem akartunk, csak azért, nehogy be kelljen ismernünk, hogy megváltoztunk.
Elian a könnyein keresztül is elmosolyodott, majd a fénymező felé fordult.
– Kérem az áthelyezést.
A helyiségben nyugodtan megkezdődött az előkészítés. Minden lépést elmagyaráztak Eliannak, és minden alkalommal megvárták az egyértelmű beleegyezését.
Mira és András Helenával együtt kint maradtak.
– Ennyi technológiátok van – mondta András –, mégsem a rendszer döntött.
Helina ránézett.
– Miért döntene?
– A mi korunkban sokan attól féltek, hogy egyszer az intelligens gépek okosabbak lesznek nálunk.
– Okosabbak lettek.
András meglepetten nézett rá.
Helina elmosolyodott.
– Közben azonban megtanultuk, hogy az intelligencia és a tudatosság nem ugyanaz.
Mira figyelmesen hallgatta.
– Ezért maradt a választás az emberé?
– Igen. A technológia eszköz. A tudatosság dönti el, mire használjuk.
Néhány órával később Elian már a kertben pihent. Előtte megjelent gyermekének térbeli képe. Az apró test békésen mozgott az új fejlődési környezetben.
– Hall téged? – kérdezte Mira.
– Igen. A rendszer közvetíti hozzá a hangomat és a testem rezdüléseit.
András közelebb hajolt.
– A szeméről tényleg nem tudjátok, milyen lesz?
– Tényleg nem.
– Ebben a világban ez már majdnem vakmerőség.
Elian felnevetett.
– Majd meglep bennünket.
Mira sokáig nézte a fejlődő gyermeket.
– Talán ezt egyik korban sem kellene elvenni az embertől.
– Mire gondolsz? – kérdezte Helina.
– Arra, hogy meglephesse a világot.
És saját magát is.
Mira ekkor értette meg, hogy a jövő egyik legnagyobb felismerése nem az volt, hogy az ember szinte mindent képes megválasztani.
Hanem az, hogy megtanulta, mit érdemes szabadon hagynia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése