A fiatal nő Helina néven mutatkozott be. Nem kérdezte újra Mirától és Andrástól, hogyan kerültek oda, és azt sem próbálta rögtön megfejteni, miként történhetett meg mindez. Úgy viselkedett, mintha számára az idő már nem lenne olyan szigorúan zárt rendszer, amilyennek ők ismerték.
– Először mutatok nektek valamit – mondta, majd elindult a fák között húzódó széles úton. – Utána sokkal könnyebb lesz beszélgetnünk.
András Mira kezét fogva követte.
– Szeretem azokat a mondatokat, amelyek után az embernek még több kérdése lesz, mint előtte.
Helina hátranézett és elmosolyodott.
– Akkor itt jól fogod érezni magad.
Ahogy beljebb haladtak a településen, Mira egyre több részletet vett észre. Az épületek szinte együtt éltek a természettel. A házak között kertek húzódtak, kisebb vízfolyások kanyarogtak, a tetők egy részét növényzet borította, és mindenütt akadt olyan nyitott tér, ahol emberek dolgoztak, beszélgettek vagy alkottak.
A legkülönösebb az volt, hogy senki sem sietett, mégsem tűnt úgy, mintha ne történne semmi.
Egy csoport fiatal gyümölcsfákat gondozott, néhány méterrel arrébb két idősebb ember egy kisebb szerkezetet javított, egy nő pedig agyagból formált valamit egy hosszú asztalnál. Mögötte gyermekek festettek egy hatalmas vászonra.
– Ma nincs munkanap? – kérdezte András.
Helina értetlenül nézett rá.
– Dehogynem.
– Csak azért kérdezem, mert senki sem néz úgy, mint aki dolgozik.
Mira nevetve megszorította a kezét.
– Tehát szerinted csak az dolgozik, aki közben szenved?
– Nem ezt mondtam.
– Majdnem.
Helina megállt.
– Régen sokáig összekeveredett két dolog. Az emberek azt hitték, hogy a munka és a megélhetés elválaszthatatlan egymástól, és az egyik nem létezhet a másik nélkül.
Később kiderült, hogy ez csak egy régi rendszer volt.
– Akkor most miből éltek? – kérdezte András.
– Abból, ami rendelkezésünkre áll.
András felvonta a szemöldökét.
– Ettől a választól az én időmben egy könyvelő sírva fakadna.
Helina elnevette magát.
– Nálunk nincs pénz.
András megtorpant.
– Egyáltalán?
– Egyáltalán.
Mira nem szólt közbe. Pontosan tudta, mi következik.
– Akkor hogyan jut valaki otthonhoz?
– Olyan helyen él, amely megfelel neki és a közösségnek.
– Ételt hogyan kap?
– Mindenki hozzájut ahhoz, amire szüksége van.
– És ha valaki húsz kabátot akar?
Helina vállat vont.
– Minek akarna húsz kabátot?
András Mirára nézett.
– Én erre nem készültem fel.
– Arra készültél, hogy egy mesterséges madarat megetess. Már ez is komoly előkészület volt.
Helina továbbindult velük, és közben elmagyarázta, hogy a termelés nagy részét önműködő rendszerek végzik. Az élelem, az energia, az otthon és az alapvető javak mindenki számára hozzáférhetők, az emberek azonban ettől még nem szűntek meg dolgozni. Szinte mindenki vállal valamilyen közösségi feladatot, emellett pedig időt fordít arra, amihez tehetsége és kedve van.
– Ki dönti el, mit kell csinálnotok? – kérdezte Mira.
– Többnyire mi magunk. Vannak közös feladataink, mert egy közösségnek továbbra is szüksége van gondoskodásra. A többi abból születik, amihez valaki ért, vagy amit örömmel létre szeretne hozni.
– És ha valaki semmit sem akar csinálni?
Helina egy pillanatra elgondolkodott.
– Akkor egy ideig nem csinál semmit.
András meglepetten nézett rá.
– Ennyi?
– Miért? Büntessük meg azért, mert elveszítette a kapcsolatot önmagával?
A kérdés egyszerűen hangzott, mégis mindketten elhallgattak.
– Ha valaki hosszú ideig nem akar részt venni semmiben – folytatta Helina –, általában nem lustaságról van szó. Talán elveszítette az örömét, a kíváncsiságát vagy azt az érzést, hogy van helye a világban. Régen az ilyen emberre gyakran még több terhet tettek. Mi először inkább azt kérdezzük, mi történt vele.
Mira lassan bólintott.
– Tehát az ember értékét nem az dönti el, mennyire hasznos?
– Az ember nem attól értékes, hogy hasznos. Egy fa sem azért áll az erdőben, mert teljesítenie kell valamit.
András elmosolyodott.
– Ezt szeretném egyszer elmondani annak, aki feltalálta a teljesítményértékelést.
Mira felnevetett, de közben tovább gondolkodott Helina szavain.
– Akkor mi számít értéknek?
Helina körbenézett.
– Ami hozzáad valamit az élethez. Egy gondolat, egy találmány, egy gondozott kert, egy dal, egy festmény vagy akár az is, amikor valaki valóban meghallgat egy másik embert. Nem mindent lehet ugyanazzal a mércével mérni.
Elértek egy nagy, nyitott épülethez, amelynek egyik részében hangszerek sorakoztak, máshol szobrok, szövetek és festmények készültek. Nem kiállítás volt, hanem működő alkotótér, ahol az emberek beszélgettek, próbálkoztak, hibáztak, majd újrakezdték.
Mira a terem egyik végében festőállványokat pillantott meg, és azonnal megváltozott az arca.
András ezt rögtön észrevette.
– Na, elvesztettelek.
– Csak megnézem.
– Ezt mondod mindig.
Mira már indult is.
Egy idősebb férfi dolgozott az egyik vászon előtt. Amikor észrevette Mirát, félretette az ecsetet.
– Festesz?
– Igen.
– Akkor miért csak nézed?
– Nincs nálam semmim.
A férfi az üres állványokra mutatott.
– Ott van minden.
Mira Andrásra nézett.
– Most?
– Ha azt mondom, hogy ne, úgyis festeni fogsz.
Mira odalépett hozzá, és megcsókolta.
– Ezért szeretlek.
– Tudom. Engedékeny vagyok a művészettel szemben.
Mira ecsetet választott, majd a vászon elé állt. Ismét ugyanaz az érzés jelent meg benne, amelyet azon a reggelen tapasztalt. Ezúttal egy fiatal nő alakja bontakozott ki a képen. Világos ruhában állt egy kertben, egyik kezét gyengéden a hasán tartotta.
A nő várandós volt.
Helina néhány pillanattal később meglátta a képet, és meglepetten fordult Mira felé.
– Honnan ismered őt?
Mira letette az ecsetet.
– Sehonnan.
Helina közelebb hajolt.
– Ő Elian.
András Mirára nézett.
– Megint megtörtént.
Mira azonban Helinát figyelte.
– Miért nézed így?
– Mert Elian különleges döntést hozott. Úgy választotta, hogy ő maga hordja ki a gyermekét.
Mira értetlenül nézett rá.
– Miért különleges ez?
Helina lassan elmosolyodott.
– Mert ma már nagyon kevés nő választja ezt.
Mielőtt többet mondhatott volna, odakintről kiáltás hallatszott. Az alkotótérben többen egyszerre fordultak az ajtó felé.
A közeli kert fölött mesterséges madarak egész raja jelent meg, majd egyszerre ereszkedtek le a fák közé. A kert szélén egy fiatal fiú térdelt a földön egy sérült, valódi madár mellett.
– Nekirepült az egyik régi üvegfelületnek – mondta.
András a körülöttük köröző mesterséges madarakra nézett.
– Ők jelezték?
– Igen.
A fiú óvatosan felemelte a sérült állatot.
– Vigyük a gyógyítóhelyre.
Mira elmosolyodott.
– Régen ezt állatorvosnak hívtuk.
– Tudom – felelte a fiú. – Valaha nálunk is.
András nagyot sóhajtott.
– Már kezdtem azt hinni, végre találok itt valamit, aminek ismerem a nevét.
Mira végignézett az embereken. Senki sem kérdezte, ki fizeti majd a kezelést, kié a madár vagy kinek a feladata segíteni rajta. Egyszerűen segítettek.
Ekkor kezdte igazán megérteni, mit jelentett Helina mondata. Ebben a világban az értéket nem az határozta meg, hogy valaki mennyit birtokol, hanem az, amit jelenlétével, figyelmével és képességeivel hozzáad az élethez.
Amikor visszanézett az alkotótér felé, a nyitott ajtón keresztül még látta a festményét.
A várandós nő ott állt rajta, egyik kezével a hasát érintve.
Mira már tudta, hogy hamarosan találkozni fognak vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése