Titokzatos Mester 4. rész

Rejnád Mester még egy kis ideig a rózsáit gondozta, míg Jason hazafelé sétált, teljesen önmagába merülve. A Mester figyelte, ahogy Jason elhagyta az otthonát, és érezte, hogy a sok fájdalom felszínre tör benne. Mielőtt ezek az érzések eltűnnének és elengedésre kerülnének, meg kellett jelenniük, ami bizony nem kellemes. Így működik a tisztulás; hogy meddig tart, az mindenkinél változó. Ha valaki nagyon ragaszkodik a fájdalmához, és nem akarja elengedni, akkor hosszabb ideig tart. Jason is most ezeken ment keresztül. Megfogadta a Mester tanácsát, nagyokat lélegzett, és hagyta, hogy az érzések jöjjenek, majd távozzanak.

Az elkövetkező hetekben Jason állapota fokozatosan rosszabbra fordult. Magas láza volt, gyakran hányt, és minden mozdulat kimerítő volt számára. Napokig feküdt az ágyban, teste és lelke egyaránt lázadt a változás ellen. Az éjszakák különösen nehezek voltak, gyakran rémálmokkal és fojtogató emlékekkel küzdött. De ahogy Rejnád Mester tanította, mélyeket lélegzett, és igyekezett elengedni a fájdalmat, amely sorra felszínre tört.

Egy reggel azonban, amikor felébredt, valami megváltozott. A láza elmúlt, és könnyűnek érezte magát, mintha semmi baja sem lett volna. A fájdalom már csak emlék volt. „Valóban, én ragaszkodtam ehhez a sok fájdalomhoz. A Mesternek igaza volt" – mondta magában. Felöltözött, ivott egy jó kávét, és úgy döntött, sétál egyet a természetben. Napokig az ágyat nyomta, vágyott a friss levegőre. A közelben volt egy gyönyörű park, ahová sétált.

Szeptember végén a falevelek már sárgulni kezdtek, de a nap szépen sütött. A levelek, mint színes takaró, terültek el a földön. Jason leült egy padra, jól érezte magát, de furcsán üresnek. Nagyon üresnek. „Mi ez a nagy üresség?" – kérdezte önmagától. „Nincs célom, nincs kedvem semmihez. Mit kezdjek az életemmel? Már nem érzem a fájdalmat, de most mi van? Pusztán a nagy semmi? Hová lettek az érzéseim?"

Sok kérdés kavar

gott benne, miközben a fáról lehulló faleveleket nézte, melyeket egy-egy fuvallat felkapott és táncra hívott. Egyszer csak a Mester jelent meg előtte, kezében két pohárral.

– Szia, Jason! Hoztam neked egy kávét! – mosolyogva nyújtotta oda.

Jason alig tudott megszólalni, nagy kerek szemeivel meglepetten nézett a Mesterre.

– Szia, Mester! Hát te hogy-hogy itt vagy? – kérdezte, miközben átvette a kávéját.

A Mester megérezte, hogy Jason túljutott egy nehéz időszakon. Örült, mert bár nehéz volt számára, de kibírta a mesterré válás egyik legnehezebb szakaszát. Azonnal a parkba teleportálta magát, mert tudta, hogy Jasonnak válaszokra van szüksége.

– Mester, az elmúlt hetek valóságos pokoljárás volt! Miért nem mondtad, hogy ilyen nehéz lesz? Dolgozni sem tudtam menni. Mi lesz így velem? Hogy fizetem ki a számláimat, az albérletemet? Olyan üres lettem belül, mintha mindent kiszívtak volna belőlem, akárcsak a pénztárcám. Mi lesz így velem? Furcsán hangzik, de komolyan, már azt sem tudom, ki vagyok. Nem őrültem meg, az biztos – tette fel a sok kérdést Jason.

A Mester higgadtan figyelte tanítványát. Egy ideje már sejtette, hogy Jason keresztülment a belső tisztulás fájdalmas folyamatán, de most először hallotta tőle az átélt küzdelmeket. Tudta, hogy itt az idő, hogy válaszokat adjon neki.

– Azt sem mondtam, hogy könnyű lesz – válaszolta komolyan. – Az, hogy üresnek érzed magad, most normális ebben az időszakban.

– Ez hogy lehet normális? Hiszen nincsen sem célom, semmi vágyam! Nem tudok örülni, nem vagyok dühös. Cél nélkül minek él az ember?

– Na most figyelj jól rám, Jason! Azért érzed ezt, mert elengedted a régi Jasont. Azt, akit ebben az életedben felépítettél: a szüleid mintáját, azt, akinek meg kellett felelned az óvodában, az iskolákban, a munkahelyeden. Az ősi vérvonaladat. Ezt hoztad magaddal, és az előző életedből is sok mindent átörököltél. Persze maradtak még maradványok, de ezek is eltávoznak majd. Elengedted a régi identitásodat, ezért érzed magad üresnek. Szépen lassan azzá fogsz válni, aki valójában vagy. Természetesen ez is időbe telik, de jól haladsz.

Jason egy pillanatra elmerült a Mester szavaiban. Tudta, hogy valami változik benne, de most, hogy ezeket kimondva hallotta, hirtelen minden értelmet nyert.

– Mester, azt mondod, hogy aki voltam, az meghalt? A régi személyiségem? – kérdezte elgondolkodva.

– Igen, pontosan. Azért voltál napokig lázas, mert harcoltál. Dühös voltál magadra. Amikor aludtál, több felemelkedett Mesterrel beszélgettél, és ők segítettek megérteni, hogy már megtapasztaltad azt, amit akartál. Nincs szükséged több szenvedésre; ideje bölcsességgé alakítani a tapasztalataidat – válaszolta a Mester.

Jason emlékeiben felderengtek a hetek, amikor betegen feküdt. Testét átjárta a forróság, mintha lángok perzselnék belülről. A láz okozta reszketés közben émelygés hullámai söpörtek végig rajta, és a gyomra lázadt minden korty víz ellen. Amikor végül elnyomta az álom, zihálása lassan halkult el a csendes éjszakában. Ahogy most visszaemlékezett erre az időszakra, már világos volt, hogy ez a fizikai küzdelem valójában belső harc volt önmagával.

– Nem emlékszem az álmaimra, csak halványan. Kik azok a felemelkedett Mesterek? Ezután már könnyebb lesz? – kérdezte újra Jason.

– Könnyebbnek könnyebb, de még lesznek nehéz időszakok. Viszont már sokkal hamarabb túljutsz rajtuk, mert bölcsebb lettél. A felemelkedett Mesterek már nincsenek itt a Földön. Megvilágosodtak, és most egy másik birodalomból segítik a felébredt embereket. Azokat, akik elkezdenek tudatosan gondolkodni és érezni. Akik ráébrednek arra, hogy az élet nem csak arról szól, hogy megszületünk, felnövünk, szerelembe esünk, dolgozunk, gyerekeket nevelünk, majd meghalunk. Az élet ennél többről

szól – válaszolta a Mester.

Jason figyelt. Valóban, mielőtt találkozott a Mesterrel, ezeken a gondolatokon töprengett. Most megkapta a válaszokat, és nagyon örült. Volt még egy kérdése:

– Mester, elvesztettem a munkámat. Keresnem kell másikat. Valamiből meg kell élnem. Te nem dolgozol. Miből tartod fent a gyönyörű nagy házadat?

A Mester mosolygott. Már várta ezt a kérdést. Figyelte Jasont, és önmagát látta a fiatal tanítványban. Pont ilyen volt régen: éles eszű, de türelmetlen, viszont nagyon kitartó. Jason szinte szivacsként szívta magába a Mester szavait.

– Jason, azt tudod, hogy az energia úgy szolgál téged, amilyen tudatossággal rendelkezel? – kérdezte a Mester.

– Azt akarod mondani, hogy a jelenlegi életem tükrözi a tudatszintemet? Hogy az, hogy nincs pénzem, az is? – kérdezett vissza Jason.

– Igen is, meg nem is. A változás miatt is van így. Valójában úgy érzed, nem érdemled meg, hogy annyi pénzed legyen, amennyire szükséged van. Ez az érzés akadályoz meg abban, hogy bőségben élj. De erről majd legközelebb beszélünk – válaszolta a Mester.

Jason sóhajtott. A szeptemberi nap még kellemesen melengette az arcát. A park csendje és a Mester jelenléte megnyugtatta, de a sok kérdés még mindig ott motoszkált benne.

– Mester, ugye nem véletlenül kerültél ide hozzám? – kérdezte kíváncsian Jason.

– Nem! Éreztem, hogy készen állsz a továbblépésre, és ide teleportáltam magam. Azt szeretném kérdezni, lenne-e kedved odaköltözni az én otthonomba? Elkezdenénk az intenzív tanulást. Természetesen csak akkor, ha készen állsz – kérdezte a Mester.

Jason a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Szívet melengető érzés fogta el. Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy valóban megvilágosodott, realizált Mesterré váljon. Végül megszólalt:

– Készen állok, Mester! Köszönöm szépen!

A Mester szelíden elmosolyodott, szemében nyugalom tükröződött, majd így folytatta:

– Akkor várlak az otthonomban. A továbbiakat megbeszéljük, ha megérkeztél – mondta, majd elköszönt Jasontól, és eltűnt. Jason már meg sem lepődött. Ahogy elindult haza, az aranyló levelek tovább kavarogtak körülötte, mintha egy új korszak kezdete táncolna velük a levegőben. Örömmel a szívében lépkedett, tudva, hogy most kezdődik számára az igazi tanítás.

Folytatás következik. 

VálaszTovábbítás Reakció hozzáadása

Titokzatos Mester - 3. rész

A Mesternek egy csodálatos kertje volt. A rózsákat saját maga gondozta, mert számára a kertészkedés nem munka volt, hanem szertartás. Imádta a virágok illatát, és minden rózsatőhöz különleges figyelemmel nyúlt. Szeretettel metszetgette és ápolta őket, mintha minden egyes rózsa egy külön kis világ lett volna. Illatukban szinte fürdött, elmerülve a természet finom szépségében. A kertjében minden színű rózsa megtalálható volt, hiszen ő úgy tartotta, hogy minden árnyalat egyedi jelentést hordoz – a vörös a szenvedélyt, a fehér a tisztaságot, a sárga az örömöt, a lila pedig a misztériumot. Minden szín a maga pompájában ragyogott, mintha a nap sugarai különleges harmóniát játszottak volna a szirmokon.

Rejnád Mester különleges kapcsolatban állt a rózsáival. Nem csupán gondozta őket; képes volt kommunikálni velük. Érezte, mikor mire van szükségük, és ők hálából a legfinomabb illattal ajándékozták meg. Együtt lélegeztek a kertben, mintha egy közös ritmusra lüktettek volna.

A kert közepén egy szökőkút állt, amely még varázslatosabbá tette a helyet. A vízcseppek táncoltak a napsugarakban, mintha egy titokzatos dallamra játszanának. A víz csobogása békével töltötte meg a teret, ahogy a fák levelei finoman susogtak a szélben. A kert egyfajta szentély volt, ahol Rejnád Mester nemcsak a rózsákat, hanem saját lelkét is ápolta, minden egyes nap újra és újra megtalálva a belső csendet és harmóniát.

Miközben Rejnád Mester éppen a rózsákat gondozta, Jason figyelte őt. A Mester lassan és nyugodtan beszélt, miközben precíz mozdulatokkal metszette a virágokat. Aztán, mintha megérezte volna Jason türelmetlenségét, letette a kesztyűjét és a metszőollóját egy közeli padra, majd leült, Jason mellé ült. Minden mozdulatából áradt a béke és a megnyugvás. Jason szinte vibrált az izgatottságtól, de igyekezett uralkodni magán.

Nem lehetett megállapítani a Mester korát – olyan kortalannak tűnt, mintha az idő nem hagyott volna nyomot rajta. Megvilágosodott mestereként sosem sietett, nem rohant, nem kapkodott, mert tudta, minden időben történik, akkor és úgy, ahogy kell. Nem dolgozott. Amire szüksége volt, az mindig ott termett, pontosan akkor, amikor kellett. Nem volt beteg. Egészségesen tartotta a testét. Ha nem akart, nem evett, nem ivott. De ha megkívánt valamit, azt gond nélkül elfogyasztotta. Előfény volt. Magas szintű szeretetfényt sugárzott magából, amerre járt. Ha ez a fény valakit megérintett, megvilágította számára a lehetséges életútjait. Az illető választhatott, és ezáltal megváltoztathatta az életét, ha úgy döntött. Rejnád Mester személyesen is tanított, ha valakinek erre szüksége volt. Most Jason hívta őt, bár ezt Jason nem is tudta. A Mester megérezte, és ezért teremtette oda magát Jason mellé, a tengerparton. Jason hallgatta a Mester halk, megfontolt szavait, de alig várta, hogy végre kérdezhessen, mégsem akart udvariatlan lenni, hogy közbevágjon.

A Mester rámosolygott, mintha pontosan tudta volna, mi jár Jason fejében.

Jason végre szóhoz jutott.

– Rejnád Mester, azt mondtad, el kell fogadnom, hogy minden, ami velem történt, az én döntésem volt. Át akartam élni, mert ez is a megvilágosodásom része. De ha bántottak fizikailag és lelkileg, és terrorizáltak... Az is a tapasztalásom része? Ezt hogyan lehet elengedni? Hiszen ezek iszonyú fájdalmas érzések és emlékek.

A Mester mély lélegzetet vett, és egy pillanatig elgondolkodva figyelte Jason tekintetét. Aztán lassan, megnyugtató hangon válaszolt:

– Igen, Jason. Minden, ami történt veled, a realizációdat szolgálta. Még a bántalmazás is. Egy dolgot nagyon jól jegyezz meg: megbocsátás nélkül nem tudsz továbbhaladni az utadon. Ha megbocsátasz azoknak, akik ártottak neked, már egy nagy lépést tettél előre.

Jason összeszorította az ajkait, mély fájdalom tükröződött a szemében.

– De ez nagyon nehéz, Mester! Hiszen bántottak, amikor még gyerek voltam. Egy gyereket bántani? Ártatlant... – hangja remegett a felkavaró emlékektől.

A Mester csendben maradt egy pillanatig, majd gyengéden folytatta:

– Tudom, Jason, ez valóban mélyen fájdalmas. De van egy megoldás, amit megosztok veled. Azok, akik bántottak téged, nagyon alacsony tudatossági szinten léteztek. Érzelmi és gondolati szinten korlátozottak voltak, csak ennyire voltak képesek. Érzelmi intelligenciájuk hiányzott, ezért tettek, amit tettek. Ha ezt megérted, könnyebb lesz megbocsátani nekik.

Jason lassan bólintott, ahogy a Mester szavai lassan belé hatoltak.

– Azt hiszem, értem, Mester. Valóban, csak ennyire voltak képesek. Talán sosem ismerték azt, amit én most kezdek megérteni... – mondta halkan, miközben érezte, hogy valami sötét, megrekedt energia kezd feloldódni benne. Könnyebb lett, mintha egy nehéz súly szabadult volna fel a szívéből.

– Köszönöm! – mondta hálával teli hangon.

A Mester bólintott, de még nem fejezte be.

– Van még valami, amit tudnod kell. Egy dolog másoknak megbocsátani, de mi van veled, Jason? Képes vagy megbocsátani magadnak? A sok hibáért, amit elkövettél, a rossz döntéseidért, a bántó cselekedeteidért? – kérdezte a Mester, miközben mélyen Jason szemébe nézett.

Jason felsóhajtott, és az ég felé fordította a tekintetét.

– Hű... Ez tényleg nem lesz könnyű. Hogyan bocsássak meg magamnak? Van erre jó tanácsod? – kérdezte zavartan.

A Mester elmosolyodott, és válaszolt:

– Van, természetesen. Emlékszel, hogy mások alacsony tudatossági szinten léteztek, amikor bántottak? Nos, te is ilyen állapotban voltál, amikor azokat a tetteket elkövetted. Olyan szinten léteztél, amilyenre akkor képes voltál. Sok tényező befolyásolta, hogy miért döntöttél úgy, ahogy – a környezeted, a tömegtudat, múltbeli tapasztalataid, sőt az előző életeidből hozott minták, és ebben az életedben összeszedett sok-sok minden.Ezekről majd később részletesen beszélünk.

Azonban ha most elgondolkodsz ezen, talán könnyebb lesz megbocsátani magadnak is.

Jason lassan bólintott, mintha kezdené megérteni a Mester szavait.

– Nézz csak magadba, Jason. Az vagy most, aki tíz évvel ezelőtt voltál? Nem. Azóta változtál, fejlődtél. Te sem vagy már ugyanaz, aki régen voltál – magyarázta a Mester nyugodt hangon.

– Azt hiszem, értem – válaszolta Jason, miközben egy mosoly jelent meg az arcán. – Annyira egyszerű és nagyszerű a magyarázatod, Mester.

– Sokan azt hiszik, hogy bonyolult magyarázatokra van szükség, de az egyszerűségben rejlik minden megértés kulcsa – mondta a Mester.

Jason magába fordult, figyelte az érzéseit. Minden feljött benne: a fájdalom, a sötét, elrejtett emlékek. A szavai, a belső folyamatok kavargása lassan felszínre hozták ezeket a rég elfeledett dolgokat. És most, ezek az emlékek, érzések lassan, de biztosan távozni kezdtek. A lényében mintha valami kitisztult volna, mintha a fény lassan áthatotta volna a sötétséget.

A Mester közben csendesen felvette a kesztyűjét és a metszőollóját, majd visszatért a rózsabokrokhoz. Látta, hogy Jasonnak mára bőven elég volt az, amit hallott és átélt. A belső folyamatok megindultak benne, és időre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon.

Jason mély levegőt vett, és érezte, hogy valami megváltozott benne. A fájdalom, amit évek óta cipelt, most könnyebbé vált. Felállt, és hálásan nézett a Mesterre.

– Köszönöm, Mester! Mikor jöjjek legközelebb? – kérdezte tisztelettel.

A Mester megállt a rózsabokornál, és egy pillanatra elgondolkodva nézett Jasonra.

– Akkor gyere vissza, amikor sikerült elengedni a fájdalmat, ami feljött benned. Még sok fájdalom vár rád, hiszen ezek az érzések hullámokban fognak visszatérni. De ne félj tőlük, engedd meg, hogy átáradjanak rajtad. Amikor úgy érzed, készen állsz továbblépni, akkor jöjj. Ez az út nem lesz könnyű, de annál jobb lesz, mint amiben eddig éltél. Most már látod a kiutat, és ez a legfontosabb – mondta a Mester, szemében melegség és türelem tükröződött. – Várlak szeretettel.

Jason közelebb lépett hozzá, és egy pillanatra nem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Végül megölelte a Mestert, és halkan suttogta:

– Köszönöm.

Rejnád Mester csak mosolygott, és finoman visszaölelte Jasont, majd tovább folytatta a munkáját a rózsákkal, mintha minden a helyére került volna. A nap még mindig ragyogott, és a kert békés csendje betöltötte a levegőt. Jason lassan, de határozott léptekkel távozott, érezve, hogy egy új fejezet kezdődött el az életében.

(Folytatás következik )

Titokzatos Mester

A Hold fénye gyönyörűen csillogott a tenger hullámain azon a késői estén, amikor Jason elkeseredetten ült a langyos homokban a parton. Mellette egy üveg bor, amelyet lassan kortyolgatott, de keserű és fájdalmas érzésein ez sem segített. Gondolatai és érzései sötét csapdába estek, ahonnan semmi sem szabadíthatta ki. Mindent megpróbált az elmúlt egy évben, de úgy tűnt, már csak a tenger maradt, hogy elnyelje őt a fájdalmával együtt. Meghúzta az üveget utoljára, majd elindult a víz felé.

De mielőtt elérte volna a hullámokat, megtorpant. Magába nézett, és elárasztották a gondolatok, amelyek az utóbbi időben kíméletlenül gyötörték.

Miért lett minden ilyen kilátástalan? Mit rontottam el? Miért hagyott el mindenki? Vajon van még értelme bárminek is? Nincs már erőm semmihez... De tényleg nincs? Hogyan jutottam ide? Mit tehettem volna másként?

Ezek a kérdések kavarogtak Jason fejében, mintha egy véget nem érő örvénybe kerültek volna. Úgy érezte, mintha mindenki elhagyta volna, mindenki, akiben valaha is bízott.

A szüleim... Próbáltak segíteni, de én még őket is eltoltam magamtól. A barátaim? Hol vannak most? De miért is hibáztatom őket? Én vagyok az, aki tönkretett mindent. Talán megérdemlem ezt a magányt... De tényleg ezt érdemlem? Vagy van még remény?

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az elméjében, újra megindult a tenger felé, de ezúttal lassabban, habozva. Már a hullámok a lábait csapkodták, amikor egy férfi jelent meg mellette, mintha a semmiből bukkant volna elő. Olyan hirtelen, hogy Jason először azt hitte, csak képzelődik. A férfi is vele együtt lépdelt a tengerbe. Nem szólt semmit, csak csendben haladt mellette. Jason furcsállta az idegent. Ki lehet ez? Mit keres itt mellette? Megállt, és dühösen kérdezte:

–Ki vagy te? Miért vagy itt? Menj el, kérlek! Zavarsz! Hagyj békén!

–Nem számít, ki vagyok. De miért gyalogolsz ruhástól a tengerbe, éjszaka? Mit csinálsz? – kérdezte az idegen nyugodt hangon.

– Mi közöd van hozzá? Nem tartozik rád! Hagyj engem békén! – válaszolta Jason még dühösebben.

– Csak szeretném tudni. Gyere, forduljunk vissza, és mesélj el mindent. Azután azt csinálsz, amit akarsz – mondta az idegen nyugodt, kedves hangon.

Jason nézte az idegent. Kedves, kortalan arca, kék szemei őszes hosszúhaja meg szakálla volt. Egész testét enyhe ragyogás vette körül, amely különös fényt adott a sötétben. Hangjából végtelen nyugalom áradt, ami lassan átszivárgott Jason lelkébe is. Ott álltak ketten a tengerben, az idegen türelmesen várta a választ, kék szemeiben a Hold fénye tükröződött.

– Rendben. Megisszuk a maradék bort, és elmondom. Aztán majd befejezem, amiben megzavartál – válaszolta Jason már nyugodtabban.

Kisétáltak a tengerből. Jason leült a homokba, az idegen pedig mellé telepedett.

– Hallgatlak. Mi történt, hogy egyedül ülsz itt az éjszaka közepén, egy üveg borral, és begyalogolsz a tengerbe ruhástól? – kérdezte ismét az idegen.

– Hosszú történet. Röviden: már nincs értelme az életemnek. Harmincnyolc éves vagyok, a párom elhagyott, a gyermekemet nem láthatom. Nincs munkám, nem tudom fizetni a gyerektartást. Egyik alkalmi munka után jön a másik. Rászoktam az italra is, de már ez sem segít. A barátaim elhagytak, nincs pénzem, nincs barátom. A szüleim próbáltak segíteni, de már ők is belefáradtak. Azt hiszem, ez a vég. Nincs erőm, sem hitem, nincs bátorságom. Semmi kilátás, hogy ebből kijöjjek. Csak sötétség és bűntudat, fájdalommal keveredve. Ezt érzem. Menni kell. Most már tudod. Nem tudom, ki vagy, de jó volt valakinek elmondani. Köszönöm!

Az idegen egy Mester volt. Már több mint száz éve élt itt a Földön. Az élet értelmét tanította az ébredező embereknek. Megérezte, hogy Jason bajban van, ezért jelent meg hirtelen, hogy segítsen neki. Jason a lehető legmélyebb pontra jutott, ahol teljesen elveszettnek érezte magát. Egyedül nézett szembe a saját félelmeivel, a sötétséggel. A Mester hallgatta, nem szólt közbe, mert tudta, hogy ha Jason kibeszéli magát, az már önmagában segíthet neki. Ez volt a Mester feladata a Földön: fényt sugározni és utat mutatni azoknak, akik készek változni, akik felébredtek. Jason tiszta, mély érzésű ember volt, okos és intelligens. Kereste a megoldást, kérdezte magától: miért? Mi az élet értelme? Hogyan változzak meg? Volt jósnőnél, végzett tanfolyamokat, falta az ezoterikus könyveket. Egy darabig mindez segített, de aztán csak rosszabb lett. A Mester tudta ezt.

Eljött az idő, hogy tanítsa Jasont, aki még nem is sejtette ezt. A Mester megszólalt:

– Jason, szeretnél válaszokat kapni és új életet kezdeni?

Jason meghúzta a borosüveget, majd az idegen felé nyújtotta. Az ivott egy kortyot, majd visszaadta.

– Jó ízlésed van! Finom bor! – mondta a Mester.

Jason elgondolkodott, majd mosolyogva nézett a Mesterre.

– Ki vagy te? Tizenöt éve keresem a válaszokat. Mindhiába. Igen, szeretnék!

– Én vagyok a Mestered, Rejnád. Szólíts így. Holnap várlak itt – mondta a Mester, és egy papírt nyújtott át, amin egy cím állt.

Jason figyelt és csodálkozott. Amíg a Mester mellette volt, végtelen nyugalmat érzett. A félelem és a sötétség érzése elpárolgott. Bár gyenge volt, valami megváltozott benne. Ahogy ezen gondolkodott, a Mester eltűnt mellőle. Észre sem vette.

Nézte a kezében a címet. Rejnád Mester. Egy pillanatig még habozott, de aztán egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Talán mégsem reménytelen. Valami melegség kezdett kibontakozni a szívében, mintha egy apró fény gyúlt volna a sötétség közepén. Úgy érezte, hogy talán még nincs minden elveszve. Döntött: holnap elmegy hozzá. A tenger majd megvárja. Az élet talán tartogat még számára valamit, amit eddig nem látott.

(Folytatás következik)

Szerelem- gyógyulás- Malagában

 

Gyönyörű nyári este volt, a nap aranyló fényben úszott az égen. A felhőkön átszűrődő narancssárga fénysugarak kellemes hangulatot árasztottak egy igazi romantikus vacsorához illő estéhez. Maya izgatottan készült az esti találkozóra, mert a szerelme meghívta vacsorázni. Vörös estélyit vett fel, amely feszesen simult hibátlan testére. Hosszú, barna haját szépen kifésülte. Enyhe sminket tett az arcára, az ajkait vörös rúzzsal kiemelte. Azt akarta, hogy Michael szépnek lássa, az alkalomhoz illően felöltözve. Elegáns étterembe hívta meg vacsorára. Biztos volt benne, hogy Michael megkéri a kezét. Taxival ment el az étterembe.

– Szia Maya! Fontos dologról kell beszélnünk. – mondta Michael.

– Szia Michael! Rendben. – válaszolt Maya.

Maya látta, hogy az asztalra volt készítve egy szál vörös rózsa.

Michael átnyújtotta a vörös rózsát, és mondta:

– Imádod a vörös rózsát! Ez az utolsó vacsoránk együtt! Szeretném, ha szépen válnánk el.

Maya megfogta a rózsát, és ekkor egy tüske megszúrta. Spriccelt belőle a vér, de nem csak az ujjából, hanem a szívéből is. A sírás fojtogatta, de a szavak belefagytak. Nem tudott megszólalni. Nem erre számított. Olyan jól megvoltak. Mély szerelemmel szerették egymást. Nem veszekedtek soha. Mindent meg tudtak beszélni. Valamit nem vett észre? Van valakije Michaelnek? Elrontott valamit? Mi lehetett a baj, hogy el akarja hagyni? Gondolatok cikáztak a fejében. Összezavarodott. Annyit érzett, hogy a szíve majd megszakad az elhangzott mondattól. „Ez az utolsó vacsoránk együtt.” Futott végig újra Michael szavai a fejében.

Maya egy szalvétát tett a vérző ujjaira, és gyorsan kirohant az étteremből.

Michael utána sietett.

– Maya, kérlek, várj! – kiáltotta Michael.

Maya megállt, és könnyező szemekkel kérdezte:

– Miért?

– Nagyon szeretlek! – mondta Michael.

Közelebb lépett Mayához, arcát a két kezébe tette, és a szenvedély tüzével megcsókolta.

– Drága Maya! Nem akarom, hogy végignézd, ahogy meghalok. Beteg vagyok. Azt akarom, hogy úgy maradjak meg az emlékezetedben, ahogy most vagyok. Ezt akartam elmondani a vacsora alatt. – mondta Michael.

Maya meglepődve hallgatta. Már mindent értett. Magához húzta Michaelt, és azt mondta:

– Drágám! Imádlak! Ezt együtt fogjuk végig csinálni! Melletted leszek az utolsó percig!

Visszamentek az étterembe. Rendeltek vacsorát, és közben beszélgettek. Michael elmondta, hogy egy jó ideje nem érzi jól magát. Gyenge és fáradékony. Elment kivizsgálásra. Nem akarta ezt elmondani Mayának, mert úgy gondolta, semmi komoly, csak kimerült. Az állandó fejfájás az, ami aggasztotta. Tegnap tudta meg, hogy agydaganata van. Keresztülment minden kivizsgáláson az eredményt most tudta meg. Hat hónapja van hátra. Nem akarta megbántani, habár tudta, hogy nem igazán fogja megérteni Maya, miért döntött így. Nem akarja, hogy szenvedni lássa, és azt akarja, hogy Maya boldogan élje az életét. Gyönyörű, okos, és jószívű. Megérdemli a boldogságot.

Maya nagyon meglepődött. Michael élete szerelme. Nem tudná magára hagyni ebben a helyzetben. Végig mellette marad. Úgy döntött. Bármi lesz, ő nem hagyja el.

Hazamentek a vacsora után Maya otthonába. Michael elmondta, nem várja el tőle, hogy vele maradjon. Sokkal jobban szereti annál, minthogy szenvedjen mellette. Maya megmondta, márpedig végig vele marad. Viszont ezt a hat hónapot, vagy amennyi van, ki kell használniuk.

Szeretni, és szeretkezni kell. Michael ledöbbent. Micsoda nő! Csodálta, és ezért is szerette annyira. Szenvedélyes éjszakájuk volt. Még jobban szerették egymást, mint valaha. Michael végig csókolta az egész testét. A finom bőre illatát magába szívta, mely virágillatot árasztott. Törékeny testével úgy bánt, mintha porcelánból lenne, de mégis szenvedéllyel szerette. Maya végig simogatta Michael izmos testét, élvezte a férfi erejét. Biztonságot nyújtott számára. Ahogy ölelte és szerette, mintha Michaelnek a királynője lenne. Szívük egybe volt forrva. Mindenben összepasszoltak. Egymást imádták. A szenvedélyes együttlét után jót aludtak.

Reggel elmentek dolgozni. Mayának egész nap Michael járt az eszében. Nem is igazán tudott a munkájára figyelni. Hogyan segíthetne a szerelmén? Mindenhová el fogja kísérni. Hallani akarja az orvosoktól a pontos diagnózist. Lenni kell megoldásnak, gyógyírnak, hogy meggyógyuljon. Ezt el fogja mondani Michaelnek. Közben kitalálta, hogy el fogja vinni két hétre egy másik országba nyaralni. Azt hallotta, ha kikerülnek a betegek a megszokott környezetükből akkor van remény a gyógyulásra. De hová is menjenek? Valami nyugodt, de romantikus helyre gondolt.

Michaelt elkísérte mindenhová. Michael egész jól érezte magát, néha fájt a feje, ennek ellenére még dolgozott. Az orvosok valóban körülbelül hat hónapot adtak Michaelnek.

Maya sokat nézegette az internetet, hová vigye el Michaelt, gyógyulni. Megtalálta. Spanyolországba egy nyugodtabb, csendesebb helyre, Malagába. Ez egy gyönyörű sziget, és nyáron is elviselhető a meleg a magas páratartalom miatt. Sokat tudnak sétálni, kirándulni. A pálmafák alatt a homokos tengerparton csak gyógyulni lehet. Meg is vette a repülőjegyet. Ebből a zsúfolt városból jó lesz kimozdulni mindkettőjüknek. Alig várta, hogy elmondja Michaelnek személyesen a meglepetést.

– Michael, van egy meglepetésem neked! Úgy kell intézned a dolgaidat, hogy egy hét múlva utazunk nyaralni Spanyolországba, Malagába. – mondta boldogan Maya.

– Ez komoly? Tegnap még szó sem volt nyaralásról! – válaszolta meglepődve Michael.

– Drágám, én hiszek abban, hogy meggyógyulsz. Ehhez el kell innen menni, ki kell zökkenned ebből a környezetből. Azért találtam ki. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Maya.

– Nagyon örülök neki! Tudom, hogy a legjobbat akarod. Javasolták is az orvosok. Köszönöm neked, drágám! Várom, hogy minden pillanatban együtt legyünk.

Michael nem bízott abban, hogy meggyógyul, mivel az orvosok nem mondtak neki semmi biztatót. Jóindulatú volt, és pici a daganat, de olyan helyen található, ahol nem lehetett műteni. Viszont hallott már és olvasott csodáról. Fel is szívódhat, el is tűnhet. Voltak ilyen estek. Maya pozitivitása jó hatással volt rá. Örült a nyaralásnak. hamar elteltek a napok, és eljött az utazás ideje.

Szépen bevásároltak mindent, ami kellett az utazáshoz. Izgatottan várták a reggelt, és alig bírtak aludni. A repülőgépen pihentek egy kicsit. Rövid volt az utazás, mindössze két óra.

Megérkeztek a gyönyörű szigetre Malagába.

Ahogy kijöttek a repülőtérről, megérezték a friss tengeri levegőt. Meleg volt, de finom, tiszta és sós. Mélyeket lélegeztek. Egymásra mosolyogtak, és beszálltak a taxiba, mely elvitte őket a szállodába. Szépen kipakoltak, és elindultak enni valamit. Gyönyörködtek a tenger szépségében. Nagyon közel voltak a szállodához. A pálmafák mellet sétáltak. Maya látta, hogy Michael arca kisimult az utazás fáradalmai ellenére. Ettek egy finom spanyol ételt, és sétálgattak. Eldöntötték, hogy másnap kipihenten tesznek egy nagy túrát.

Este hamar elaludtak. Reggel különösen jó hangulatban ébredtek. A friss tiszta tengerparti levegő meghozta a hatását. Megreggeliztek, ittak egy finom kávét, és elindultak.

Sok szép látnivaló volt Malagában. Megálltak megebédelni egy aranyos kis étteremben. Éppen ebédeltek, amikor egy középkorú férfi megkérdezte, leülhet-e az asztalukhoz. Nem volt hely máshol. Tele volt a kis étterem. Persze, illedelmesen mondták, hogy igen, természetesen. Ebédeltek. Egyszer csak a férfi megszólalt:

– Szeretnék bemutatkozni, a nevem Carlos Pablo Ruiz! Hogy érzik itt magukat Malagában? Ha szeretnék, szívesen ajánlok pár nevezetes szép helyet, amit érdemes megnézni. –mondta Carlos.

– Én Michael vagyok, a párom Maya! Még csak tegnap érkeztünk. Csodálatos itt! Köszönjük a kedvességét. Lehet, elfogadjuk. – válaszolta Michael.

A férfi jól öltözött volt, ötven- hatvan év közöttinek nézett ki. Kellemes kisugárzású, ősz hajú, és nagyon kedves modorú. Volt benne valami, ami miatt nagyon szimpatikusnak tűnt. Ezt Maya is érezte, és további beszélgetésbe kezdett.

– Nagyon jó kellemes itt a levegő. A tengerpart lenyűgöző, és finomak az ételek. A borok íze varázslatos! – mondta Maya.

– Valóban a borokról híresek vagyunk. Sokan járnak ide vissza.

Aki egyszer eljön nyaralni általában visszatér. Nagyon jó hely lelki, és fizikai gyógyulásra is Malaga. – válaszolta Carlos.

–Igazán? Ennek örülünk. Mi is pihenni, gyógyulni jöttünk. – mondta kicsit meglepődve Maya.

–Lenne kedvük sétálni itt egy kicsit velem? Mutatnék és mondanék valamit, ami érdekes lehet. – kérdezte Carlos.

Maya és Michael egymásra néztek. Elmenjenek-e az idegennel vagy ne. Valami vonzotta őket, és Michael megszólalt:

– Rendben menjünk sétálni. – mondta Michael.

Elindultak. Carlos elkezdett beszélni.

– Tudom, hogy meg vagytok lepődve. Gondolom nem gond, ha tegezlek benneteket? – kérdezte.

– Nem, dehogy. – válaszolta Michael.

– Köszönöm. Felfigyeltem rátok. Látom Michaelen, hogy beteg. Furcsa ez nektek, és szokatlan. Meg kellett, hogy szólítsalak titeket. Késztetést éreztem. Michael ott mélyen hívott engem. Igen, mindez hihetetlen számotokra, de mindjárt elmagyarázom. Tudok segíteni a gyógyulásban. Nem vagyok varázsló, de olyat mutatok meg, ami segíthet. Viszont ebben Michaelnek kell döntenie. Valóban meg akar-e gyógyulni vagy sem. Szeretném, ha most válaszolnál. Ha nem akarod, hogy segítsek, akkor kérlek, mondd meg. Nem kérek érte pénzt, ne ijedjetek meg. Semmi mást, csak minden nap pár órát az időtökből. – magyarázta el a dolgokat Carlos.

– Húha! Most aztán igazán meglepett minket. Milyen gyógymódot ajánl? Ezt csak szeretnénk tudni. Honnan tudta, hogy beteg vagyok? Nem is mondtuk! Én hívtam volna oda? Én nem tettem ilyet. Legyen szíves válaszolni. Utána döntök, hogy akarom-e, vagy sem. Köszönöm szépen! – Tette fel a sok kérdést Michael.

– Én azt tanítom meg neked, hogyan szeresd önmagad. Semmi hókuszpókusz. Az energiád elkezdett csökkenni, azt látom, hogy csupa szürkeség leng be. Ezt nem a valódi szemeimmel látom, hanem a mesteri szemeimmel. Igen, te hívtál. Segítségért kiabált a lelked. Én meghallottam. Nincs még itt az időd meghalni, de persze dönthetsz másként is. – válaszolta meg a kérdéseket Carlos a mester.

Bizony ő egy mester volt. Aki bölcs, és tanított. Mindig megérezte azt, ha készen állt valaki a változásokra, a gyógyulásra. Nem volt sok tanítványa. Csak ámult Michael és Maya azon, amit hallottak. Maya Michaelre nézett a nagy szemeivel. és várta a válaszát.

– Rendben, Carlos, meggyőzött. Mikor kezdjük? Szeretnék meggyógyulni. – válaszolta Michael.

Maya nagyon örült, hogy Michael így döntött.

– Ha nektek is megfelel, akkor minden nap ebéd után két- három órát beszélgetnék Michaellel a tengerparton. Semmi mást, csak ásványvizet hozzál magaddal. – mondta Carlos Mester.

– Rendben, akkor holnap egy órakor találkozunk a szálloda előtt. – válaszolta Michael.

Elköszöntek a Mestertől, és visszaindultak a szállodába. Nagyon meg voltak lepődve. Milyen érdekes dolog történt velük. Kicsit kételkedtek, de úgy gondolták, nincs mit veszíteniük. Ez nagyon gyorsan történt. Viszont volt bennük valami jó érzés ezzel a dologgal kapcsolatban. Megvacsoráztak, majd kiültek a tengerpartra a homokba, és végig néztek egy naplementét. Gyönyörű volt. Azután bementek, és szerették egymást.

Szenvedélyesen szeretkeztek. Aztán egy jót aludtak, az ablakon beérkező friss tengerparti levegő nyugodt alváshoz segítette őket. Másnap várták a találkozót.

Maya úgy döntött, hogy elmegy vásárolni, amíg Michael a Mesterrel beszélget. Megebédeltek a szállodában. Maya elment, Michael a tengerpartra igyekezett. Ahogy sétált, látta, a Mester már várja. Sétálgatott a parton.

– Szép napot, Carlos! – köszöntötte Michael.

– Magának is, Michael! – válaszolt Carlos Mester. - Akkor kezdjünk is hozzá. Szeretnék neked elmondani pár dolgot, mire számíthatsz. Ha esetleg mégis meggondolnád magad, én megértem. Még most az elején tisztázni szeretnék egy két dolgot, azzal kapcsolatban, hogy mi vár rád. – mondta a Mester.

– Rendben, hallgatom. – felelte Michael.

– Ez, amit én tanítok, az önszeretetről szól. Beteg lettél, mert nem szereted magad. Persze, ehhez kapcsolódik még az, amit örököltél a szüleidtől. Első dolgunk az lesz, hogy megmutatom, hogyan engedd el a haragot és gyűlöletet, amit magad iránt érzel, fontos a megbocsátás is önmagad felé. Mások iránt is, de a legfontosabb önmagad iránt megbocsátani. Sok minden történt veled gyerekkorodban. Sok trauma ért. Látom. Olvasok benned, az életedben, a fejedben, érzéseidben. Ne kérdezd, honnan tudom. Majd egyszer te is eléred ezt. Most, amit tudnod kell,  bizony sokszor lesz fájdalmas számodra, nem testi, hanem érzelmi szinten. Elengedni, de előtte felhozni a sok sérelmet, sérült érzelmeket, bizony fájdalmas. Hiszen újra átérzed azokat, ha nem olyan erősen, mint a múltban, de érezni fogod. Nem lesz kellemes. Akkor is akarod? Készen állsz? Hosszú lesz, hónapokba telik, de meggyógyulsz, nem csak testileg, lelkileg is. – magyarázta el a lényeget a Mester.

– Szeretném végig csinálni. Hiszen biztosan nem véletlenül jöttünk ide nyaralni. Kaptam egy második esélyt. Vállalom azt, amivel jár. – válaszolta Michael. Veszíteni nem veszíthetek, csak nyerhetek.

A Mester elkezdte tanítani Michaelt. Visszamentek együtt a gyermekkorába. Sok fájdalmas trauma volt elrejtve, amikről, azt hitte, már elengedte őket. Volt, hogy belekönnyezett. Mindennap tanult valami újat. Sok mindent meg kellett bocsájtani önmagának, amiktől szintén szépen megvált. Fájdalmas érzések özöne. Rájött, hogy tényleg nem szereti önmagát. Azt hitte, jóban van magával. Tévedett. Sőt, haragudott magára, nagyon magas fokon. Ezért lett agydaganata. Mindezt a hat nap alatt megtanulta.

Amikor nem a Mesterrel volt, akkor Mayával megbeszélték a dolgokat. Ő mindenben támogatta, átsegítette a szeretetével Michaelt. Maya tudta, látta, hogy milyen nehéz ez a folyamat érzelmileg Michaelnek. Maga is meglepődött, mik vannak a múltjában, hiszen soha nem beszélt róla. A családjáról sem tudott semmit. Nem véletlenül. Elfojtott rengeteg fájdalom. Michael egy magabiztos, karakteres, de finom jellemű férfi volt. Viszont, mint kiderült, belül egy sérült érzelemmel rendelkező emberként élt. Ezek a dolgok lassan, de távoztak Michaelből.

Carlos megtanította neki hogyan kell elengedni. Ehhez Michael is kellet. Képes volt szembenézni a legnagyobb félelmeivel. Bátorság nélkül ez nem ment volna. Jól haladt.

Sokat sétáltak, és a pálmafa alatt szerettek üldögélni. Összeölelkezve, boldogan. Kivittek egy finom pohár bort, és kortyolgatták, miközben minden este végig nézték a naplementét. Ennél szebb látványt és érzést sehol nem éreztek. Nem volt kedvük hazamenni, a zsúfolt városba, Párizsba. Eljött az utolsó nap, az elköszönés Carlos Mestertől. Azon gondolkodtak, hogyan hálálják meg ezt a Mesternek. Egy üveg finom bort vettek neki. Igaz, megbeszélték, hogy interneten és telefonon tovább segíti Michaelt egészen addig, amíg szükséges. Utolsó tanítási nap volt, és véget ért. Maya is odament hozzájuk. Vitte az ajándékot.

– Kedves Carlos! Szeretnénk neked megköszönni azt, amit Michaelnek adtál. Azt, hogy elkezdted vele megtanítani az önszeretetet. Azt mondtad, pénzt nem fogadsz el tőlünk. Szeretnénk ezt átadni neked, és este meghívnánk egy vacsorára. – mondta Maya. Átnyújtotta Maya az üveg bort.

– Nem is tudom ezt neked meghálálni, Mester, soha! Tiszta szívemből köszönöm szépen! Tartani fogjuk a kapcsolatot, és a további tanítást, elmondod majd telefonon, vagy emailben. – mondott hálát Michael.

– Nincs szükség a hálálkodásra. Ez nem igazán az én érdemem. Ez Michaelé. Ha ő nem áll készen, akkor nem indul be nála a gyógyulás és a tisztulás folyamat! Köszönöm szépen a finom bort, és elfogadom a vacsora meghívást! – válaszolta a Mester.

Elköszöntek egymástól, és abban maradtak, hogy este találkoznak az étteremben. A Mester mosolygott, mert látta, hogy Michael egyre tisztább, és a feketés szürke köd, ami körbevette, egyre oszlik szét. A gyógyulás elindult. Maya szeretete és szívbéli szerelme Michael iránt csak erősítette a gyógyulást.

Michaelnek egyre kevesebbet fájt a feje. A jó tiszta tengeri levegő, a nyugodt környezet, a tanítás és Maya odaadó figyelmessége, szeretete együtt gyógyította.

A Mesterrel eltöltöttek egy utolsó kellemes estét. Beszélgettek, nevetgéltek, viccelődtek. Hatalmas humora volt a Mesternek. Persze a jó finom bor, amit fogyasztottak, hozzásegített a jó hangulathoz. Elköszöntek egymástól. Másnap hazautazás. Szomorúak voltak, mert nagyon jól érezték magukat Malagában. Mindent összepakoltak, és lefeküdtek aludni. Reggel még tettek egy sétát a tengerparton, és megbeszélték, hogy újra visszajönnek. Megszerették a csodás helyet, hiszen itt kezdődött el Michaelnek egy új élet, természetesen Mayával.

Nyugodt volt az útjuk hazafelé. Mind a ketten saját otthonukba tértek haza. Másnap Michaelnek mennie kellet az orvosához, mert az új vizsgálatokat akart elvégezni rajta.  Látni akarta. mennyire haladt előre a daganat. Maya megígérte, hogy elkíséri. Jót pihentek, hiszen elfáradtak az utazásban.

Reggel hívták egymást, és találkoztak a kórház bejáratánál.

Izgultak, amikor véget ért a kivizsgálás, vajon mit mond az orvos. Michael jobban érezte magát, de hát akkor is az eredmények fontosak. Behívták őket az orvos irodájába.

–  Örömmel tudatom, kedves Michael, hogy az eredményei meglepően jók! A daganat alig látszik. Összehúzódott. Úgy néz ki, fel fog szívódni. Nagy a valószínűsége, hogy pár hónap, és eltűnik. Maga meg fog gyógyulni! – közölte mosolyogva az orvos.

–  Ez valóban jó hír! – válaszolta Michael!

–  A gyógyszerek adagjait lecsökkentettem. Egy hónap múlva újra elvégezném ezeket a vizsgálatokat. Akkor találkozunk újra. – mondta az orvos.

Átnyújtotta a papírokat és a recepteket, majd elköszöntek egymástól.

Michael és Maya egymásra mosolyogtak, és boldogan megölelték egymást. Erre számítottak, de mégis egy bizonyíték volt arra, amit tudtak.

Michael minden nap figyelte önmagát, és alkalmazta azt, amit Carlos Mester tanított neki. Voltak nehezebb napok és könnyebbek. Hosszú folyamat volt az egész, de megérte. Gyógyult, és egyre jobban érezte magát. Elkezdte szeretni önmagát. Egy hónap múlva visszamentek az orvoshoz, és a daganat eltűnt! Teljesen felszívódott. A gyógyszereket sem kellett tovább szednie. Meggyógyult. Két hónap múlva kellet újra az orvoshoz menne Michaelnek. Akkor is mindent rendben talált. Boldogok voltak Mayával. Felhívták a Mestert.

 – Szia Carlos! Jó hírünk van! A daganat teljesen eltűnt! Meggyógyultam! – mondta örömmel Michael.

–  Sziasztok! Ez nagyszerű hír! Köszönöm, hogy elmondtátok! – Mondta örömmel a Mester.

– Lefoglaltuk már most a repülőjegyet, és megyünk a nyáron hozzád! Ott fogunk megesküdni! Szeretnénk felkérni tanúnak, Carlos Mester! – mondta Michael lelkesen.

–  Boldogan vállalom! Megtiszteltek engem! Már nem soká jöttök! Pár hónap. Addig is, Michael, folytasd, kérlek, amit megbeszéltünk. Nagyon várom, hogy személyesen is láthassalak benneteket, és megbeszéljük az elmúlt hónapok eseményeit. –– válaszolta a Mester örömmel.

Elköszöntek egymástól. Teltek a napok, hetek, hónapok. Maya izgatottan készült az esküvőre. Együtt kiválasztották a mennyasszonyi ruhát Michaellel. Csodaszép volt benne. Michael nézte a szerelmét, és tudta, ő a legnagyobb csoda az életében. Eljött az utazás napja. Várták a találkozást a Mesterrel. Az utazás simán ment. Megérkeztek. Boldogan ölelték meg egymást a Mesterrel. Az esküvő napja is elérkezett. Maya gyönyörű volt a hófehér mennyasszonyi ruhájában, Michael is ki volt virulva. Ragyogtak mind a ketten. A Mester nagyon boldog volt, mert látta a fiatal párt, és azt is, hogy együtt maradnak egy egész életen át. Igazi szerelmespár. Ez nem karmikus, ez több annál.

Maya és Michael boldogan éltek, de nem Párizsban, hanem Malagában. Odaköltöztek. Michael teljesen meggyógyult, és elérte azt a szellemi, érzelmi szintet, spirituális tudást az életében, amit Carlos Mester. Sokat találkoztak és beszélgettek egymással. Neki is lettek tanítványai.

Mayának örökre hálás volt. Nem hagyta el, hiába kérte azon a napon az étteremben. Az igazi szerelem az: ha akkor is szeretnek, és nem hagynak el, ha baj van. Jóban rosszban mindig együtt maradnak.