Atlantisz pusztulása nem egyetlen pillanat alatt következett be.
Először a rengések erősödtek.
Azután megemelkedett a víz a külső csatornákban.
A kikötők felől fekete füst szállt az égre.
Az emberek a hidakra, az utakra és a magasabban fekvő városrészekbe tódultak.
Seyra és Kael Ashát kereste.
Egy lépcsősor mellett találtak rá.
A lány a falnak támaszkodva ült. A pánt már nem volt rajta, a homlokán vékony vércsík húzódott.
Seyra letérdelt mellé.
– Asha.
A lány felnézett.
Sokáig nem szólt.
Aztán sírni kezdett.
– Nem tudom, mit gondoljak.
Seyra átölelte.
– Most nem kell semmit gondolnod.
Kael felemelte a húgát.
Tien felé indultak.
Az út azonban több helyen megsérült.
Az egyik híd leszakadt, ezért kerülniük kellett. Körülöttük emberek futottak minden irányba.
Egy férfi nehéz ládát vonszolt maga után.
A következő rengésnél a láda felborult, aranypénzek gurultak szét az úton.
A férfi egy pillanatig nézte őket.
Aztán otthagyta valamennyit, és továbbfutott.
Mire elérték a hegyeket, besötétedett.
Tienben már sokan összegyűltek.
Liora a nyitott csarnok előtt állt.
Amikor meglátta Seyrát, odalépett hozzá.
– Eljött.
Seyra körülnézett.
– Mi?
Liora a távoli város felé fordult.
A látóhatár alján vöröses fény villódzott.
– Amit már régóta éreztünk közeledni.
– Meg fogunk halni?
Liora Seyrára nézett.
– Nem tudom.
Seyra keserűen felnevetett.
– Végre egy egyenes válasz.
– Eddig is egyenesen válaszoltam. Csak nem mindig tetszett, amit mondtam.
Kael akaratlanul elmosolyodott.
A föld ismét megremegett.
Liora a csarnokba vezette őket.
Az emberek leültek.
Senki nem próbálta megállítani azt, ami odakint történt.
Nem tehettek mást.
Liora körbenézett.
– Ha ebből a korból bármi megmarad bennetek, ne az legyen, hogy meg kellett volna mentenetek Atlantiszt.
Seyra felkapta a fejét.
– Akkor mi maradjon?
– Annak az emléke, hogy egyszer majd lehet másképpen is élni.
– Mikor?
– Nem tudom.
– Hol?
– Azt sem.
Seyra már majdnem tiltakozott, de Liora folytatta.
– Talán egy olyan korban, amikor az embernek már nem kell önmagát átalakítania azért, hogy elfogadhatónak érezze magát.
A csarnok elcsendesedett.
Seyra megfogta Kael kezét.
Másik kezével Asháét.
Becsukta a szemét.
Képek villantak fel előtte.
Távoli városok.
Gépek.
Fények.
Emberek, akik újra és újra megpróbálják tökéletesebbé tenni a testüket.
Mások az elméjüket akarják átalakítani.
Megint mások azért küzdenek, hogy megfeleljenek egy családnak, egy közösségnek vagy akár az egész világnak.
Aztán meglátta ugyanazt a nőt.
A diófa alatt.
Ezúttal tisztábban.
Mira.
Seyra nem ismerte ezt a nevet.
Mégis tudta.
Én vagyok.
Kinyitotta a szemét.
Kael őt nézte.
– Ha lesz még egy életünk…
Seyra az ujját a férfi ajkára tette.
– Ne ígérj semmit.
Kael elmosolyodott.
– Miért?
– Ebben az életben is túl sokszor ígértél.
Kael halkan felnevetett.
Aztán homlokát Seyráéhoz érintette.
– Szeretlek.
Seyra megszorította a kezét.
– Tudom.
Újabb rengés futott végig a hegyen.
A csarnok egyik falán repedés nyílt.
Seyra lehunyta a szemét.
A látomás véget ért.
Mira a sziklafalnak támaszkodva tért magához.
Az arcán könnyek folytak.
Odakint az Atlanti-óceán hullámai újra és újra nekicsapódtak a fekete köveknek.
Sokáig maradt mozdulatlanul.
Aztán lenézett a kezében tartott kőre.
A kék csík már nem világított.
Mira végighúzta rajta az ujját.
A kő már nem volt meleg.
Mintha mindent elmondott volna, amit el kellett mondania.
Kilépett a sziklák közül.
A szél azonnal belekapott a hajába.
A telefonja megszólalt.
András hívta.
– Na? – kérdezte. – Megtaláltad Atlantiszt?
Mira elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor legalább az óceánt?
– Azt megtaláltam.
– Megérte elmenni?
Mira a hullámokat nézte.
– Igen.
– Mit találtál?
Mira sokáig nem felelt.
– Egy régi történetet.
– A sajátodat?
Mira meglepődött.
– Talán.
– Ezt majd elmeséled?
– Egyszer.
– Ez azt jelenti, hogy vacsora után.
Mira felnevetett.
– Mikor jössz haza?
– Pénteken.
– Mit főzöl?
– Még haza sem értem.
– Gondolkodni azért lehet rajta.
– Ezért kellett neked Atlantiszig menned?
– Többek között.
Miután elköszöntek, Mira még sokáig állt a parton.
Seyra emléke nem adott neki feladatot.
Nem mondta meg, mit kell tennie.
És nem tette különlegesebbé másoknál.
Valami mást adott.
Felismerést.
Seyra egy olyan korban élt, amikor az emberek egyre többet akartak változtatni önmagukon és egymáson.
Mira pedig a saját életében sokáig azt hitte, akkor tesz eleget, ha mindig van ereje adni, segíteni, megoldani és jelen lenni.
Talán ezért vált olyan fontossá számára Tien csendje.
Nem azért, mert vissza kellett térnie oda.
Hanem mert végre megértette, hogy nem kell mindenkit magával vinnie.
Kinyitotta a tenyerét.
A kő ott feküdt benne.
Egy pillanatig arra gondolt, behajítja az óceánba.
Aztán meggondolta magát.
Nem azért utazott ilyen messz, hogy megszabaduljon tőle.
A múltat sem kellett eldobnia.
Csak nem kellett többé benne élnie.
Visszatette a követ a táskájába.
A szikla oldalán vékony vízcsík csordogált lefelé.
Mira lehajolt, belemártotta az ujjait.
A víz hideg volt.
Megmosta vele az arcát.
Aztán visszaindult.
Két héttel később új vásznat tett az állványra.
András a konyhában főzött. A nyitott ablakon át piruló hagyma, petrezselyem és friss kenyér illata érkezett a műterembe.
– Mit festesz? – szólt át.
Mira az üres vászonra nézett.
– Még nem tudom.
András megjelent az ajtóban.
– Atlantiszt?
Mira elmosolyodott.
– Nem hiszem.
Az ecsetet a festékbe mártotta.
Sokáig tartotta a vászon előtt.
Aztán egyetlen vörös vonalat húzott a vászonra.
András közelebb lépett.
– Ez mi lesz?
A vonalból lassan egy női alak körvonala kezdett kibontakozni.
Nem Seyra volt.
És nem is Mira.
Még nem tudta, ki.
– Majd kiderül – mondta.
Kint megszólaltak a tücskök.
A diófa levelei között megmozdult az esti szél.
Mira egy pillanatig sem próbálta megfejteni, honnan érkezett a kép.
Nem kereste benne Atlantiszt.
Nem várta, hogy a kő újra megszólaljon.
Seyra története vele maradt, de már nem húzta vissza.
Mira a vászonhoz lépett.
Az ecset hegye hozzáért a vörös vonalhoz.
És folytatta a festést.
