A következő napokban az emlékek nem egyszerre érkeztek.
Apró részletekben tértek vissza.
Egy illat.
Egy kéz mozdulata.
Egy utca.
Egy mondat.
Mira lassan megértette, ki volt Seyra.
Huszonkilenc éves volt.
Atlantisz egyik nagyvárosában élt, és a Központi Ház érzékeléssel foglalkozó műhelyében dolgozott.
Növényi kivonatokból, gyantákból, virágokból és finomra őrölt ásványokból különféle keverékeket készített. Azt vizsgálták, hogyan reagál rájuk az emberi test, és milyen emlékeket képesek felszínre hozni.
Voltak illatok, amelyek lelassították a légzést.
Mások régi emlékeket idéztek fel.
Némelyik keveréktől az ember szíve gyorsabban vert, másoktól szokatlan nyugalom szállta meg.
Seyra rendkívül érzékeny volt az illatokra.
Amikor belépett egy helyiségbe, gyakran már abból tudta, hogy valaki fél, ahogyan megváltozott körülötte a levegő.
Nem valamiféle titokzatos szagot érzett.
Észrevette a test apró változásait.
A verejtéket.
A leheletet.
A bőr illatát.
Talán ezért választották ki erre a munkára.
Eleinte büszke volt rá.
A város nyüzsgött körülötte.
Széles csatornák választották el egymástól a városrészeket. Hidakat emeltek föléjük, a kikötőkben pedig reggeltől estig hajók érkeztek és indultak.
A házak lapos tetején kertek zöldelltek.
Reggelente sós pára érkezett a tenger felől, délutánra pedig a magasabban fekvő kertek virágainak illata ereszkedett a városra.
A Központi Házban azonban alig lehetett érezni bármit.
A falakat különleges anyaggal vonták be, amely nem őrizte meg a szagokat.
Seyra ezt sohasem szerette.
– Egy helynek legyen saját illata – mondta egyszer Kaelnek.
– Miért?
– Hogy tudd, hol vagy.
Kael megérintette a homlokát.
– Arra való az emlékezet.
Seyra elmosolyodott.
– Az emlékezet becsaphat.
– És az orrod nem?
– Ritkábban.
Kael mérnökként dolgozott.
Részt vett egy új szerkezet fejlesztésében, amelyet akkor még harmonizáló ívnek neveztek.
A cél kezdetben jó szándékúnak tűnt.
Atlantisz lakóinak teste nagyon különböző volt. Egyesek feltűnően magasak voltak, mások alacsonyak. Voltak családok, amelyekben bizonyos testi eltérések újra és újra megjelentek. Némelyek gyorsabban öregedtek, mások lassabban.
A kutatók azt remélték, hogy a szerkezet segítségével kiegyensúlyozottabbá tehetik az emberi test működését.
Kevesebb betegséget akartak.
Kevesebb szenvedést.
Seyra sokáig hitt ebben.
Egészen addig, amíg meg nem látta a gyermeket.
A fiú alig lehetett tizenkét éves.
Vékony nyaka volt és hatalmas barna szeme. Egy alacsony ágyon feküdt, homlokán kékes fémből készült pánt húzódott.
Seyra a mellette álló felügyelőhöz fordult.
– Miért van itt?
– Túl gyorsan fejlődik a teste.
– Beteg?
– Nem.
Seyra értetlenül nézett rá.
– Akkor miért kezeljük?
A férfi úgy felelt, mintha a válasz magától értetődő volna.
– Mert eltér a kívánatostól.
Ez a mondat egész nap Seyra fejében maradt.
Este megkereste Kaelt.
A külső vízgyűrű egyik hídján találta. A férfi a korlátnak támaszkodva nézte a vizet.
– Tudtad, hogy gyerekeken is használják?
Kael lassan felé fordult.
– Igen.
– Miért nem mondtad?
– Mit mondhattam volna?
– Az igazat.
– Seyra, nem akarják bántani őket.
– Ma láttam egy egészséges gyereket egy asztalhoz kötve, mert valaki szerint túlságosan eltér a többiektől.
Kael hallgatott.
Seyra közelebb lépett.
– Mi lesz ebből?
Kael körülnézett, mielőtt válaszolt.
– Láttam olyan terveket, amelyeket nem lett volna szabad látnom.
– Milyen terveket?
– A kutatás már nemcsak a testről szól.
Seyra érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Hanem?
Kael saját homlokára tette a kezét.
– Az elméről is.
Aznap este hallotta Seyra először Tien nevét.
Kael halkan mondta ki, mintha még a falaknak sem akarná elárulni.
– Vannak, akik régóta figyelmeztetnek erre.
– Kik?
– A hegyek között élnek.
– Papok?
– Nem.
– Tudósok?
– Nem egészen.
– Akkor kik?
Kael elmosolyodott.
– Ha őket kérdeznéd, valószínűleg azt mondanák: emberek.
Seyra bosszúsan nézett rá.
– Nagyon sokat segítettél.
– A helyet Tiennek hívják.
– Mit csinálnak ott?
Kael a víz felé fordult.
– Megpróbálnak emlékezni arra, kik vagyunk akkor, amikor senki sem akarja megmondani nekünk, milyennek kellene lennünk.
Seyra sokáig hallgatott.
Aztán megszólalt.
– El akarok menni oda.
Kael bólintott.
– Tudtam.
– Honnan?
– Ismerlek.
Seyra elmosolyodott.
– Akkor azt is tudod, hogy jössz velem.
– Ettől féltem.
