A következő címkéjű bejegyzések mutatása: atlantiszi civilizáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: atlantiszi civilizáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 10., hétfő

Atlantisz köve Második rész II. fejezet – Seyra



A következő napokban az emlékek nem egyszerre érkeztek.
Apró részletekben tértek vissza.
Egy illat.
Egy kéz mozdulata.
Egy utca.
Egy mondat.
Mira lassan megértette, ki volt Seyra.
Huszonkilenc éves volt.
Atlantisz egyik nagyvárosában élt, és a Központi Ház érzékeléssel foglalkozó műhelyében dolgozott.
Növényi kivonatokból, gyantákból, virágokból és finomra őrölt ásványokból különféle keverékeket készített. Azt vizsgálták, hogyan reagál rájuk az emberi test, és milyen emlékeket képesek felszínre hozni.
Voltak illatok, amelyek lelassították a légzést.
Mások régi emlékeket idéztek fel.
Némelyik keveréktől az ember szíve gyorsabban vert, másoktól szokatlan nyugalom szállta meg.
Seyra rendkívül érzékeny volt az illatokra.
Amikor belépett egy helyiségbe, gyakran már abból tudta, hogy valaki fél, ahogyan megváltozott körülötte a levegő.
Nem valamiféle titokzatos szagot érzett.
Észrevette a test apró változásait.
A verejtéket.
A leheletet.
A bőr illatát.
Talán ezért választották ki erre a munkára.
Eleinte büszke volt rá.
A város nyüzsgött körülötte.
Széles csatornák választották el egymástól a városrészeket. Hidakat emeltek föléjük, a kikötőkben pedig reggeltől estig hajók érkeztek és indultak.
A házak lapos tetején kertek zöldelltek.
Reggelente sós pára érkezett a tenger felől, délutánra pedig a magasabban fekvő kertek virágainak illata ereszkedett a városra.
A Központi Házban azonban alig lehetett érezni bármit.
A falakat különleges anyaggal vonták be, amely nem őrizte meg a szagokat.
Seyra ezt sohasem szerette.
– Egy helynek legyen saját illata – mondta egyszer Kaelnek.
– Miért?
– Hogy tudd, hol vagy.
Kael megérintette a homlokát.
– Arra való az emlékezet.
Seyra elmosolyodott.
– Az emlékezet becsaphat.
– És az orrod nem?
– Ritkábban.
Kael mérnökként dolgozott.
Részt vett egy új szerkezet fejlesztésében, amelyet akkor még harmonizáló ívnek neveztek.
A cél kezdetben jó szándékúnak tűnt.
Atlantisz lakóinak teste nagyon különböző volt. Egyesek feltűnően magasak voltak, mások alacsonyak. Voltak családok, amelyekben bizonyos testi eltérések újra és újra megjelentek. Némelyek gyorsabban öregedtek, mások lassabban.
A kutatók azt remélték, hogy a szerkezet segítségével kiegyensúlyozottabbá tehetik az emberi test működését.
Kevesebb betegséget akartak.
Kevesebb szenvedést.
Seyra sokáig hitt ebben.
Egészen addig, amíg meg nem látta a gyermeket.
A fiú alig lehetett tizenkét éves.
Vékony nyaka volt és hatalmas barna szeme. Egy alacsony ágyon feküdt, homlokán kékes fémből készült pánt húzódott.
Seyra a mellette álló felügyelőhöz fordult.
– Miért van itt?
– Túl gyorsan fejlődik a teste.
– Beteg?
– Nem.
Seyra értetlenül nézett rá.
– Akkor miért kezeljük?
A férfi úgy felelt, mintha a válasz magától értetődő volna.
– Mert eltér a kívánatostól.
Ez a mondat egész nap Seyra fejében maradt.
Este megkereste Kaelt.
A külső vízgyűrű egyik hídján találta. A férfi a korlátnak támaszkodva nézte a vizet.
– Tudtad, hogy gyerekeken is használják?
Kael lassan felé fordult.
– Igen.
– Miért nem mondtad?
– Mit mondhattam volna?
– Az igazat.
– Seyra, nem akarják bántani őket.
– Ma láttam egy egészséges gyereket egy asztalhoz kötve, mert valaki szerint túlságosan eltér a többiektől.
Kael hallgatott.
Seyra közelebb lépett.
– Mi lesz ebből?
Kael körülnézett, mielőtt válaszolt.
– Láttam olyan terveket, amelyeket nem lett volna szabad látnom.
– Milyen terveket?
– A kutatás már nemcsak a testről szól.
Seyra érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Hanem?
Kael saját homlokára tette a kezét.
– Az elméről is.
Aznap este hallotta Seyra először Tien nevét.
Kael halkan mondta ki, mintha még a falaknak sem akarná elárulni.
– Vannak, akik régóta figyelmeztetnek erre.
– Kik?
– A hegyek között élnek.
– Papok?
– Nem.
– Tudósok?
– Nem egészen.
– Akkor kik?
Kael elmosolyodott.
– Ha őket kérdeznéd, valószínűleg azt mondanák: emberek.
Seyra bosszúsan nézett rá.
– Nagyon sokat segítettél.
– A helyet Tiennek hívják.
– Mit csinálnak ott?
Kael a víz felé fordult.
– Megpróbálnak emlékezni arra, kik vagyunk akkor, amikor senki sem akarja megmondani nekünk, milyennek kellene lennünk.
Seyra sokáig hallgatott.
Aztán megszólalt.
– El akarok menni oda.
Kael bólintott.
– Tudtam.
– Honnan?
– Ismerlek.
Seyra elmosolyodott.
– Akkor azt is tudod, hogy jössz velem.
– Ettől féltem.

Atlantisz köve Első rész I. fejezet – A festményen túl





Aznap este Mira Váradi olyan helyet festett, ahol biztosan tudta, hogy soha életében nem járt.

Mégis ismerte.

A nyitott ablakon át száraz nyári levegő áradt a műterembe. A kertben álló öreg diófa levelei alig mozdultak, a szobában pedig festék, lenolaj és a vázában hervadó levendula illata keveredett.

Mira hátralépett a vászontól.

Fehér teraszok emelkedtek egymás fölé. Alattuk mélykék víz csillogott, távolabb vöröses kőből rakott hidak íveltek széles csatornák fölött. A házak lapos tetején kertek zöldelltek, mögöttük pedig halvány hegyvonulat rajzolódott az égre.

Mira sokáig nézte a képet.

Nem az zavarta, hogy nem tudta, mit ábrázol.

Hanem az, hogy ha valaki megkérdezte volna, mi van a legfelső terasz mögött, gondolkodás nélkül meg tudta volna mondani.

Egy keskeny lépcső.
Utána egy udvar.
Az udvar közepén hosszúkás medence.
A medence mellett három fehér oszlop.

Pedig egyiket sem festette még meg.
Negyvenhat éves volt. A Körösök vidékén, egy békési kisváros szélén élt férjével egy régi, széles ereszű házban. Gyermekei már felnőttek, és a saját életüket élték.

Férje, András szakácsként dolgozott egy folyami hajón. Hetekig távol volt, aztán két utazótáskával, fáradtan és jókedvűen hazatért, és már az első este elfoglalta a konyhát.

Mira festett és írt.

Sokáig egy nagy alkotói közösséget is vezetett. Naponta érkeztek hozzá versek, novellák, kérdések, kérések és emberi történetek. Szervezett, javított, segített, válaszolt, békített, biztatott. Sokáig természetesnek érezte, hogy szükség van rá.

Aztán egy nyári napon rájött, hogy elfáradt.
Nem haragudott senkire.
Egyszerűen becsukott egy ajtót.
Azóta több ideje maradt festeni.
És azóta jelentek meg ezek a különös képek.
Városok, amelyeket nem ismert.
Hidak, amelyek mégis ismerősek voltak.
Csatornák, tengerpartok, hegyek.
És szinte minden festményen feltűnt valahol egy vékony, kék vonal.

Aznap este András felhívta a hajóról.
– Mit csinálsz?

– Festek.

– Ezen valamiért nem lepődtem meg.

Mira elmosolyodott.
– Ma valami furcsát.

– Mennyire furcsát?

– Annyira, hogy nem tudom, honnan jön.

– Küldj róla képet.

– Majd ha elkészült.

– Akkor megint hónapokig nem látom.

– Ismersz.

András éppen arról mesélt, hogy az egyik szakácssegéd elejtett egy egész tál sült zöldséget, amikor Mira előtt egy pillanatra elmosódott a műterem.

Nem szédült meg.
Nem fájt a feje.
Egyszerűen mást látott.

Egy hosszú, fehér falú teremben emberek feküdtek egymás mellett alacsony ágyakon. Homlokuk körül keskeny, kékes fémből készült szerkezet húzódott.
A levegőben különös, kesernyés növényillat terjengett.
Mira még az illatot is érezte.

– Mira?

Összerezzent.
Ismét a műteremben állt.
– Igen?

– Hol jársz?

– Sehol. Csak elbambultam.

– Fáradt vagy.

– Lehet.

Még beszélgettek néhány percig, aztán elköszöntek.
Mira letette a telefont.

Amikor visszafordult a festményhez, megdermedt.
A kép felső teraszán egy nő állt.
Mira biztos volt benne, hogy nem festette oda.
Hosszú, sötét ruhát viselt. Fekete haját vastag fonatban hordta a hátán. Félprofilból látszott, egyik kezében pedig lapos, sötét követ tartott.
A kő közepén vékony kék csík futott végig.

Mira közelebb lépett.
Abban a pillanatban eszébe jutott a kis fadoboz.
Aznap délután hozta be a kamrából. A doboz a nagyanyja hagyatékából került hozzá, és évek óta ott állt néhány régi családi holmi között.
Még ki sem pakolta.
Most odament hozzá.
Régi fényképek, megsárgult levelek, két hímzett zsebkendő és egy törött ezüstlánc feküdt benne.
Legalul egy vászondarabba csavart apró tárgyat talált.
Kibontotta.
Kő volt.
Lapos, sötétszürke.
A közepén keskeny kék csík húzódott.

Mira visszanézett a festményre.
A nő még mindig ott állt.
Ugyanezt a követ tartotta a kezében.
Mira óvatosan megérintette a követ.
Meleg volt.
Nem úgy, mint egy tárgy, amely egész nap a nyári hőségben feküdt.
Mintha belülről áradt volna belőle a meleg.

A következő pillanatban eltűnt a műterem.
Sóillat csapta meg az arcát.
Mira egy széles teraszon állt.
Előtte hatalmas vízfelület ragyogott. Keskeny hajók siklottak rajta, a túlparton fehér és vöröses kőből emelt épületek sorakoztak. Távolabb újabb vízgyűrű következett, azon túl pedig ismét házak emelkedtek.
Emberek haladtak el mellette.
Senki sem figyelt rá különösebben.
Mira lenézett.
A lábán világos saru volt.
Karján széles rézkarperec.
Hosszú, sötét haja a mellére omlott.
Valaki mögötte kiáltott.

– Seyra!
Megfordult.
Egy magas férfi sietett felé. Napbarnított bőre volt, vállig érő fekete haja és keskeny arca. Jobb fülében apró ezüstkarika csillogott.
– Mindenütt kerestelek.

Mira hallotta a saját hangját.
De a szavakat nem ő választotta.
– Mi történt, Kael?

A név magától jött.
Mintha mindig is ismerte volna.
A férfi megfogta a karját.
– A Tanács engedélyezte a következő próbát.

Seyra a távolban álló világos épület felé nézett.
– Embereken?

Kael néhány pillanatig hallgatott.
Aztán bólintott.
– Embereken.

A látvány egyetlen villanással szertefoszlott.
Mira ismét a műteremben állt.
A kő kiesett a kezéből.
Sokáig nézte a padlón.
Aztán lehajolt érte.
Most már hideg volt.

Aznap éjjel alig aludt.
Hajnal előtt felkelt, kiment a műterembe, elővett egy üres füzetet, és az első oldalra egyetlen nevet írt.

Seyra.
Sokáig nézte.

Aztán a név alá írt még egy mondatot.
Nem tudta, honnan jött.
Csak azt tudta, hogy igaznak érzi.

El kell jutnom Tienbe.