A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.
Marika akkor volt nyolcéves.
A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.
A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.
– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.
Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.
Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.
A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.
Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.
Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.
De a széna szaga megmaradt.
A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...
azt az illatot.
A szénaszagú emléket.
És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.
