1594 kora őszén Anna Falk menyasszonyként állt anyja előtt. Klara hónapokig dolgozott a ruháján. Sötétzöld, jó minőségű gyapjúból varrta, egyszerű, szép szabással. Nem volt hivalkodó, de Annának tökéletesen állt, és később is viselhette majd ünnepi alkalmakkor.
Hosszú barna haját gondosan elrendezték, fejére pedig egyszerű menyasszonyi koszorú került. Klara egy kis ezüstmedált vett elő.
– Ezt akkor kaptam, amikor apádhoz mentem feleségül.
Anna megérintette.
– Boldog voltál vele?
Klara elmosolyodott.
– Sokszor. Máskor haragudtam rá, féltettem, és akadt olyan nap is, amikor legszívesebben hozzávágtam volna a fazekat.
Anna felnevetett.
– Ezt nem biztos, hogy egy esküvő reggelén kellene elmondanod.
– Éppen ma kell. Nem akarom, hogy azt hidd, a jó házasságban soha nincs harag vagy fájdalom. Az számít, mit kezdtek vele.
Klara a lánya nyakába tette a medált.
– Egyet ígérj meg nekem. Ha valami fáj, beszéljetek róla. Ne hagyjátok, hogy évek nőjenek egyetlen kimondatlan mondat köré.
Anna megfogta anyja kezét.
– Megígérem.
Az udvaron Martin várta. Új, sötét kabátot viselt, haja pedig az elmúlt hónapokban sokat őszült. Amikor meglátta a lányát, egy ideig csak nézte.
Anna elmosolyodott.
– Mondj valamit, mert mindjárt azt hiszem, nem tetszem.
Martin megköszörülte a torkát.
– Gyönyörű vagy. Ha ennél többet mondok, még a végén elsírom magam.
– Azt hittem, a hóhérok nem sírnak.
Martin halványan elmosolyodott.
– A volt hóhérok talán már megengedhetik maguknak.
Anna belékarolt. Martin néhány lépés után megállt.
– Még egyszer megkérdezem. Biztos vagy benne?
– Lukasban?
– Igen.
Anna elgondolkodott.
– Láttam hibázni. Láttam megijedni és elfordulni, de azt is láttam, hogy visszajött, amikor könnyebb lett volna távol maradnia. Már nem csak azt tudom róla, milyen, amikor minden jól megy. Így is őt választom.
Martin bólintott.
– Akkor nincs több kérdésem.
Együtt indultak a templom felé. A Szent Jakab-templom harangjai már szóltak. A piactéren sokan megálltak, hogy lássák őket. Voltak kíváncsi tekintetek, voltak rosszallók is. Egy tekintélyes kereskedő fiának házassága a volt hóhér lányával olyan dolog volt, amelyről Rothenburgban még sokáig beszélni fognak.
Anna érezte a tekinteteket. Régen lehajtotta volna a fejét. Most nem tette.
A templom előtt Lukas, Margarethe és Elias várta. Lukas, amikor meglátta Annát, egy pillanatra valóban elfelejtett megszólalni.
Margarethe oldalra nézett rá.
– Fiam, ha ilyen arccal nézel rá tovább, Anna még azt hiszi, valami bajod esett.
Lukas felnevetett.
– Édesanyám éppen ma döntött úgy, hogy semmi méltóságot nem hagy nekem.
Anna is elmosolyodott.
– Arról már korábban gondoskodtál.
Margarethe odalépett hozzá, és óvatosan megigazította a koszorút a haján.
– Nagyon szép vagy, Anna.
– Köszönöm.
– Remélem, most már valóban Margarethének fogsz szólítani.
– Megpróbálom.
– Kezdetnek az is elég.
Elias ekkor Martin felé fordult. A két férfi sokáig nézte egymást.
Martin szólalt meg előbb.
– Nem szeretném, ha miattam lenne nehéz ez a nap.
Elias megrázta a fejét.
– Ma nem rólunk van szó. Anna a lányod, Lukas pedig a fiam. Nekik kell eldönteniük, hogyan élnek tovább.
Martin bólintott.
– Ebben egyetértünk.
Elias Annára nézett.
– Nagyon szép vagy. A fiam szerencsés ember.
– Köszönöm.
Lukas közelebb lépett hozzá. Martin megszorította Anna kezét.
– Menj. Vár rád.
Anna egy pillanatra apjára nézett.
– Szeretlek, apa. Attól még, hogy már nem ugyanúgy nézek rád, mint gyermekkoromban.
Martin szemében könny csillant.
– Talán nem is kell ugyanúgy nézned rám.
Anna elengedte a kezét, és Lukas mellé állt. Martin a fiatal férfira nézett.
– Nem mondom neked, hogy vigyázz rá, mert ismerem a lányomat, és tudom, hogy magára is tud vigyázni. Csak becsüljétek meg egymást.
Lukas bólintott.
– Azon leszünk.
A két fiatal együtt indult be a templomba.
Az esküvő után a Hartmann-ház nagytermében és udvarában tartották a lakomát. Hosszú asztalokra sült hús, friss kenyér, káposzta, sajt és almás lepény került, a korsókban bort töltöttek. A hűvösödő esti levegőbe kiszűrődött a házból az étel, a fahéj és a füst illata.
Margarethe ügyelt rá, hogy Falkék ne kerüljenek félreeső helyre. Később leült Klara mellé. Egy darabig egyikük sem tudta, hogyan kezdjen beszélgetésbe. Végül Margarethe Anna felé nézett, aki Lukasszal nevetett a vendégek között.
– Nagyon szép lányt neveltél.
Klara elmosolyodott.
– Te pedig jó fiút.
– Reméljük, ők majd kevesebb dolgot nehezítenek meg maguknak, mint mi.
Klara a fiatalokra nézett.
– Talán már most okosabbak nálunk.
Margarethe elmosolyodott.
– Ezt Eliasnak azért ne mondd el. Még megsértődik.
Mindketten felnevettek.
Anna később egy időre félrevonult, és nézte a két családot, amelyek egy évvel korábban aligha ültek volna le ugyanahhoz az asztalhoz. Lukas odalépett hozzá.
– Már azt hittem, megszöktél a saját esküvődről.
– Ahhoz már késő lenne.
– Ezt örömmel hallom.
Egy kisfiú szaladt el mellettük, kezében almával. Anna utánanézett.
– Emlékszel arra az almára?
Lukas elmosolyodott.
– Arra, amellyel megdobtál?
– Nem dobtalak meg. Feléd dobtam.
– Az arcom felé.
– És elkaptad.
– Azóta is úgy emlékszem rá, mint az első ajándékomra tőled.
Anna felnevetett.
– Még mindig bolond vagy.
– Most már késő ezen változtatni.
Lukas megfogta a kezét.
Az udvar másik végében Martin egyedül állt a kapunál. Néhány pillanattal később Elias odalépett mellé. Egy ideig némán nézték a táncolókat.
– Matthias szeretett táncolni – mondta Elias végül. – Mindig ő húzott fel elsőként valakit a padról. Anyám sokszor megszidta érte.
Martin ránézett.
– Jó, hogy ezt elmondtad róla.
– Miért?
– Mert én csak élete utolsó perceiben ismertem. Neked viszont volt vele huszonnyolc éved. Jobb, ha nem csak arra az egy reggelre emlékezünk.
Elias sokáig nézte.
– Ebben igazad van.
Nem fogtak kezet. Nem lettek barátok azon az estén, és egyikük sem tett úgy, mintha húsz év eltűnhetne néhány mondat nyomán. Csak ott maradtak egymás mellett, és nézték a gyerekeiket.
Anna messziről figyelte őket.
– Mire gondolsz? – kérdezte Lukas.
– Arra, hogy egyszer majd el kell mesélnünk a gyerekeinknek, hogyan találkoztunk.
– Remélem, az almával kezded.
Anna elmosolyodott.
– Talán a fahéjjal.
– Ezt már haladásnak veszem.
Rothenburg fölött lassan elhallgattak az esti harangok. Az udvaron tovább szólt a zene, Anna pedig Lukas kezét fogva visszaindult a többiekhez.
A múlt ott maradt velük. Nem lehetett sem eltörölni, sem jóvátenni mindazt, ami húsz évvel korábban történt. De már nem annak kellett eldöntenie, hogyan élnek tovább.
Anna Lukasra nézett, aztán együtt visszaléptek a táncolók közé.
Mögöttük ott maradt mindaz, amit nem lehetett megváltoztatni.
Előttük pedig az élet.
