Az aranyhal és a harmadik kívánság

Zsuzsanna azon a délutánon nem akart halat fogni. Csak lement a folyópartra, mert otthon már minden ugyanúgy történt, és egy idő után a megszokott falak is nehézzé váltak számára.

Mostanában minden estéjük egyformán telt. László hazajött, levette a cipőjét, megmosakodott, aztán leült a konyhaasztal mellé. Zsuzsanna tett elé valamit enni, és teát főzött. Beszélni próbált hozzá a napról, a házról, kettőjükről, de a férfi többnyire csak bólintott. Ha megkérdezte tőle, figyel-e, László mindig ugyanazt felelte:

– Hallom, amit mondasz, Zsuzsa, csak fáradt vagyok ma este.

Csakhogy Zsuzsanna pontosan érezte, hogy a férje már régóta másképpen hallja őt. Nagy veszekedés sosem volt köztük. Talán éppen ez volt benne a legrosszabb. Az életük lassan kopott meg, mint egy kedves régi kabát, amelyet az ember még hord, mert megszokta.

Délutánra már nehéz lett neki a ház levegője. Fogta a régi hálót, amely évek óta a kamrában állt, és elindult a folyó felé. A parton nedves volt a fű, a nád között apró madarak mozdultak, a víz pedig lustán vitte magával a szürke délutánt. Zsuzsanna bedobta a hálót, és egy ideig csak állt a víz mellett.

Amikor a háló hirtelen megfeszült a kezében, először azt hitte, egy ág akadt bele. Lehajolt, hogy kiszabadítsa, de akkor meglátta az arany villanást. Egy apró hal feküdt a hálóban.

– Hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte Zsuzsanna halkan.

A hal megmozdította a farkát, aztán tisztán megszólalt:

– Onnan jöttem, ahová az emberek eldobott kívánságai kerülnek. Van, aki elfelejti őket, van, aki megbánja, de előbb-utóbb mind visszatalálnak valakihez.

Zsuzsanna elejtette a háló nyelét. A szíve gyorsabban vert, mégsem sikoltott.

– Ha jól hallottam, az előbb megszólaltál. Ilyen korban az ember már ritkán lepődik meg igazán, de ezt azért szeretném tisztázni.

– Hallottál engem – felelte az aranyhal. – Kérhetsz tőlem három dolgot.

Zsuzsanna keserűen elmosolyodott.

– Három kívánság. Pont úgy, mint a mesékben. Már csak az hiányzik, hogy azt mondd, sietnem kell, mert alkonyat után meggondolod magad.

– A mesék sok mindent megszépítettek – mondta a hal. – A három kívánság megmaradt bennük, de a következményeket többnyire kihagyták.

– Akkor bármit kérhetek?

– Bármit, amit pontosan ki tudsz mondani. Amit kimondasz, azt teljesítem.

– Ez túl könnyűnek hangzik.

– Inkább túl pontosnak.

Zsuzsanna ekkor Lászlóra gondolt. Arra a férfira, aki régen a szeme sarkából is észrevette, ha baj volt, most pedig úgy ült mellette, akár egy szobor.

– Azt akarom – mondta lassan –, hogy a férjem végre meghallgasson. Úgy hallgasson meg, hogy valóban figyeljen.

Az aranyhal szeme egy pillanatra megvillant.

– A kívánságod elhangzott. Menj haza este, és meglátod, milyen ereje van annak, amit kértél.

Zsuzsanna hazament. László a konyhában ült, a kabátja még rajta volt, pedig mindig levette, amint belépett az ajtón. Zsuzsanna megállt a küszöbön.

– László, szeretnék beszélni veled. Most igazán.

A férfi felnézett rá, és nyugodtan bólintott.

– Itt vagyok, Zsuzsa. Mondd el, amit szeretnél, és én végighallgatlak.

A nő szíve nagyot dobbant. Leült vele szemben, két kezét az asztalra tette, és beszélni kezdett. Elmondta neki, mennyire elfáradt. Elmondta, hogy néha úgy érzi, a ház tele van kimondatlan mondatokkal. Elmondta, hogy hiányzik neki az a férfi, aki régen még a hallgatásából is értett. László figyelt. A tekintete egy pillanatra sem siklott félre, a telefonjáért sem nyúlt, sóhaj sem hagyta el a száját. Csak ült, és hallgatta őt egy órán át, két órán át, egészen éjfélig.

– Most te következel, László. Szeretném hallani.

A férfi ült vele szemben, nyitott szemmel. Zsuzsanna először azt hitte, gondolkodik, aztán a mozdulatlansága túl hosszúra nyúlt.

– László, kérlek, mondj valamit. Bármit. Csak szólalj meg.

A férfi ajka nem mozdult. Zsuzsanna megfogta a kezét. Meleg volt, de mozdulatlan.

– Édes Istenem, mit tettem veled?

László csak nézte. Reggel is ugyanúgy ült az asztalnál. A szeme nyitva volt, a szája csukva. Az étel érintetlenül állt előtte, a tea kihűlt mellette. Már csak hallgatni tudott.

Zsuzsanna akkor értette meg, hogy az aranyhal mindent szó szerint teljesít. Kabátot kapott magára, és visszarohant a folyóhoz. A hal már várta a sekély vízben.

– Azonnal segíts rajtam! – kiáltotta Zsuzsanna. – A férjem nem tud beszélni, enni, aludni. Én azt kértem, hogy hallgasson meg, nem azt, hogy egész életére hallgatásba zárd.

Az aranyhal mozdulatlanul lebegett a vízben.

– A kívánságod teljesült. A férjed meghallgat téged, ameddig csak előtte állsz.

– De ez szörnyűség.

– Ez pontosság.

– Akkor adj lehetőséget, hogy helyrehozzam.

– Kérhetsz új kívánságot. De amit egyszer kimondtál, annak nyoma marad.

Zsuzsanna a hajába túrt. A szél hidegen kapott az arcába.

– Akkor azt kívánom, hogy legyen megint olyan, mint régen.

Az aranyhal lassan megfordult a vízben.

– A kívánságod elhangzott.

Másnap reggel László a konyhában állt húsz évvel fiatalabban. A haja sötét volt, az arca simább, a tekintete idegenül tiszta. Azt a barna kabátot viselte, amelyben Zsuzsanna először látta őt nagyon régen, egy esős délutánon. A nő a konyhaajtóban megtorpant.

– László, ugye tudod, hogy ki vagyok?

A férfi udvariasan bólintott, de a szemében semmi felismerés nem volt.

– Elnézést kérek, asszonyom. Biztosan félreértés történt. Meg tudná mondani, hol vagyok, és hogyan kerültem ide?

Zsuzsanna szája remegni kezdett.

– Itthon vagy. Ez a mi konyhánk. Itt éltünk együtt huszonkét évig.

László zavartan körülnézett.

– Én ezt a helyet most látom először. Sajnálom, de bizonyára összetéveszt valakivel.

Zsuzsanna lassan hátralépett. A konyhaasztalon ott állt két csésze. Az egyik az övé volt, a másik Lászlóé, amelyből hosszú évek óta minden reggel ivott. Most azonban a férfi úgy nézett rá, mintha idegen tárgy volna. A nő megértette. Minden olyan lett, mint régen. Pontosan olyan. Abból az időből, amikor László még nem ismerte őt. Amikor még nem tudta a nevetését, a félelmeit, a reggeli mozdulatait. Amikor még semmi sem kötötte hozzá.

Zsuzsanna újra a folyóhoz futott. Az aranyhal ott lebegett a sekély vízben, mintha egyetlen pillanatra sem mozdult volna el.

– Ezt sem így akartam – mondta Zsuzsanna zihálva. – Én a férjemet kértem vissza, nem egy idegent az emlékeink nélkül.

– Azt kérted, legyen olyan, mint régen.

– Régen szeretett engem.

– Régen volt olyan idő is, amikor még a nevedet sem tudta.

Zsuzsanna összeszorította a száját. A harag helyén lassan félelem maradt.

– Akkor kérem a harmadik kívánságomat.

A hal közelebb úszott.

– A harmadik kívánság mindig a legveszélyesebb. Az elsőben az ember vágyik, a másodikban javítani próbál, a harmadikban már menekül.

Zsuzsanna sokáig nézte a vizet, aztán kimondta:

– Azt kívánom, hogy minden olyan legyen, mintha meg sem találtalak volna. Legyen minden pontosan úgy, ahogyan az első kívánság előtt volt.

Az aranyhal szeme megvillant.

– Ezt a mondatot már sokan kimondták előttem. Biztosan ezt akarod?

– Ezt akarom. Vissza akarom kapni azt az életet, amelyből elindultam.

A víz egy pillanatra elsötétült. Amikor Zsuzsanna kinyitotta a szemét, otthon állt a konyhában. László az asztalnál ült, ősz hajjal, fáradt arccal, a régi bögréjét tartotta a kezében. Zsuzsanna odalépett hozzá, és a megkönnyebbüléstől elcsuklott a hangja.

– László, azt hittem, elveszítettelek. Olyan volt, mintha minden kifordult volna a helyéből.

A férfi letette a bögrét, és lassan felnézett rá.

– Egész éjjel beszéltél a folyóról, a halról és a kívánságokról. Azt mondtad, azt akarod, hogy végre meghallgassalak.

Zsuzsanna megdermedt.

– Te emlékszel arra, ami történt?

– Emlékszem minden szavadra – mondta László halkan. – Te kívántad úgy, hogy minden legyen olyan, mintha meg sem találtad volna.

A nő hátralépett.

– Akkor hogyan emlékezhetsz rá?

László sokáig nézte. Aztán elmosolyodott, de abban a mosolyban már valami idegen mozdult meg.

– Mert nem te találtál meg engem, Zsuzsanna.

A nő háta mögött halk csobbanás hallatszott. Megfordult. A konyha mosogatójában aranyhal úszott a vízzel teli tányérok között. László hangja egészen közelről szólalt meg mögötte:

– Én találtalak meg téged.