A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elfardás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elfardás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 2., szombat

Szörpilla szörpje



BÁKK Manó nagyon korán ébredt azon a reggelen.
A nap még csak éppen bekukucskált az ablakon, de ő már talpon volt. Megigazította a sapkáját, felkapta a kis tarisznyáját, és sietve kilépett a mesekertbe.
BÁKK Manó apró, fürge mesealak volt. Zöld mellénykét viselt, amelyen egy pici, hímzett mesekönyv díszelgett. Barna nadrágja térdig ért, cipője orra vidáman felkunkorodott. A fején puha, bordó manósapka ült, amelynek végén apró aranycsengő csilingelt, valahányszor sietni kezdett, az arca kerek volt és barátságos, a szeme kíváncsian ragyogott.
Nagy nap közeledett.
A mesefesztivál napja.
BÁKK Manónak rengeteg dolga akadt. Le kellett porolnia a mesepadokat, fel kellett díszítenie a kaput színes szalagokkal, meg kellett öntöznie a virágokat, és még a meseösvényre is ki kellett raknia az apró kavicsokat, hogy a gyerekek könnyen odataláljanak.
– Ezt is megcsinálom – mondta.
– Azt is megcsinálom.
– Mindennek szépnek kell lennie.
Egész délelőtt sürgött-forgott.
Futott a mesekapunál.
Szaladt a virágágyások között.
Cipelte a kis ládákat.
Igazgatta a szalagokat.
Mosolygott mindenkire, aki arra járt.
De délutánra valami furcsa történt.
A sapkája lekonyult.
A léptei lelassultak.
A mosolya is eltűnt.
BÁKK Manó leült egy nagy bodzabokor alá.
– Csak egy picit pihenek – sóhajtotta.
De ahogy ott üldögélt, észrevette, hogy még a madarak éneke is távolinak tűnik. A kezében tartott szalag lecsúszott az ölébe.
– Talán nem bírom végigcsinálni. Elfáradtam – suttogta halkan.
Ekkor a bodzabokor levelei között apró fény villant.
Először csak egy rózsaszín csillanás látszott. Aztán egy málnaszínű csepp. Végül valaki kibújt a levelek közül.
Apró volt, akkora, mint egy nagyobb bodzavirág. A teste finoman áttetsző. A ruhácskája málna-, áfonya- és csipkebogyószínű levelekből állt. A hajában bodzavirágok illatoztak, a vállán pici tarisznya lógott, benne apró üvegcsék csilingeltek.
A mellkasán egy fénylő, szív alakú szörpcsepp ragyogott.
– Te ki vagy? – kérdezte BÁKK Manó meglepetten.
Az apró lény kedvesen meghajolt.
– Szörpilla vagyok.
– Szörpilla? – pislogott BÁKK Manó.
– Igen. Így hívnak. Akkor jelenek meg, amikor valaki annyira elfárad, hogy már mosolyogni sem tud.
BÁKK Manó lesütötte a szemét.
– Én csak azt szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen a mesefesztiválra.
Szörpilla leült mellé egy bodzalevélre.
– Aki másoknak örömet készít, annak a saját szívére is vigyáznia kell.
BÁKK Manó nagyot sóhajtott.
– De annyi még a dolgom.
– Tudom – bólintott Szörpilla. – Láttam, mennyit dolgoztál. Ezért hoztam neked valamit.
A tarisznyájából elővett egy apró, kerek üveget. Az üvegben sűrű, pirosas-lilás szörp csillogott.
– Ez szíverősítő szörp – mondta Szörpilla.
– Varázsszörp? – kérdezte BÁKK Manó.
Szörpilla mosolygott.
– Nem úgy varázsos, ahogy te gondolod. Nem attól ad erőt, hogy mindent gyorsabban csinálj. Hanem attól, hogy szívből készítettem. Láttam, mennyire elfáradtál, és szeretettel főztem neked.
BÁKK Manó óvatosan átvette az üveget.
– Mi van benne?
Szörpilla sorolni kezdte:
– Málna a jókedvhez.
– Szeder a bátorsághoz.
– Áfonya a tiszta gondolatokhoz.
– Csipkebogyó az erőhöz.
– Bodza a nyugalomhoz.
– Egy csepp hajnali harmat a frissességhez.
– És egy szívdobbanásnyi szeretet.
BÁKK Manó belekortyolt.
A szörp édes volt, de nem túlságosan. Illatos volt, mint a nyári kert. Meleg volt, mint egy kedves ölelés.
Mély levegőt vett.
Aztán még egyet.
Azután elmosolyodott.
– Jobban érzem magam – mondta halkan.
– Mert megálltál egy pillanatra – felelte Szörpilla.
BÁKK Manó körülnézett a mesekertben.
Még mindig volt tennivaló. De most már másképp látta.
– Talán segítséget is kérhetnék – mondta.
Szörpilla szeme felragyogott.
– Ez az igazi erő.
BÁKK Manó felállt, megigazította a sapkáját, és integetni kezdett.
Először odajött a kis mókus, aki segített kavicsokat rakni a meseösvényre. Aztán megérkezett a sün, aki apró leveleket hordott a díszítéshez. A rigó vidám dallamot fütyült, hogy gyorsabban menjen a munka. A szellő finoman meglebbentette a szalagokat, és minden a helyére került.
BÁKK Manó már nem egyedül dolgozott.
Nevettek.
Pihentek.
Kortyoltak egy kis vizet.
Megálltak, amikor elfáradtak.
Aztán újra folytatták.
Szörpilla pedig a bodzabokor alól figyelte őket. Néha megkeverte az apró üvegcséit, de már nem volt rá szükség. A mesekert lassan megtelt jókedvvel.
Mire a nap aranyszínűre festette az eget, minden elkészült.
A mesekapu színesen ragyogott.
A virágok illatoztak.
A padok tisztán várták a vendégeket.
A meseösvény apró kavicsai csillogtak.
BÁKK Manó boldogan nézett körbe.
– Sikerült – mondta.
Szörpilla mellé lépett.
– Igen. Azért sikerült, mert már nem egyedül akartad megcsinálni. Megtanultad, hogy az erő néha pihenésből, néha jókedvből, néha barátságból születik.
BÁKK Manó meghatottan nézett rá.
– Köszönöm, Szörpilla.
– Én köszönöm, hogy elfogadtad a szörpöt.
Másnap megérkeztek a gyerekek a mesefesztiválra. A mesekert tele lett nevetéssel, léptekkel, kíváncsi szemekkel és izgatott suttogással.
BÁKK Manó a kapuban állt. Nem volt fáradt. A sapkája vidáman állt, a mosoly újra ott volt az arcán.
Amikor a gyerekek megkérdezték, mitől ilyen jókedvű, BÁKK Manó csak a bodzabokor felé pillantott.
Ott, a levelek között, egy apró rózsaszín fény csillant fel.
Szörpilla mosolygott.
BÁKK Manó pedig így szólt:
– Attól, hogy ma már tudom: aki szeretettel készül másoknak, annak a saját szívét is fel kell töltenie.
A gyerekek leültek a mesepadokra. A rigó énekelni kezdett. A szellő lágyan ringatta a szalagokat.
És azon a napon minden mese egy kicsit édesebb lett.
Mintha málna, szeder, bodza, csipkebogyó és egy szívdobbanásnyi szeretet került volna beléjük.