– Ti... honnan ismeritek egymást?
Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.
– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.
Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.
Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:
– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.
Leonardo finoman bólintott, a szeme Matteo arcán időzött. Valami megmozdult benne, amit maga sem értett.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta lassan, mély hangon. – Van benned valami... ismerős. Nem is tudom.
Matteo csak figyelt.
Leonardo Bonniera nézett újra.
– Ha ennek a megnyitónak vége, lenne kedved – és talán a családodnak is – egy kávéra vagy egy italra eljönni a közeli étterembe? Szívesen hallanám, mi történt veled az elmúlt sok-sok évben.
Aleandro szinte észrevétlenül összeszorította a száját.
– Köszönjük – mondta Bonnie gyorsan. – Majd meglátjuk, hogy alakul.
Leonardo zsebéből egy elegáns névjegykártyát vett elő, és Matteónak nyújtotta:
– Ha valaha úgy érzed, szeretnél beszélgetni... itt megtalálsz.
Azután egy bólintással elköszönt, és távozott.
Hazafelé az autóban feszült csend telepedett az utastérre. Csak az utcai lámpák fénye siklott végig az ablakokon. Matteo a zsebében szorongatta a névjegykártyát. A csend sokáig tartott, aztán halkan, mintha csak magának mondaná, megszólalt:
– Anya... ugye ő az apám?
Bonnie nem válaszolt azonnal. A szavai nehezen jöttek, mintha súlyuk lenne.
– Igen – suttogta végül. – Ő az.
Aleandro hirtelen, halkan káromkodott az orra alatt, majd az első piros lámpánál megállva odafordult:
– És erről soha, egyetlen szót sem mondtál? Nem árultad el a nevét.
– Fogalmam sem volt, hol van... – válaszolta Bonnie csendesen. – Nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem keresett. Én pedig... továbbléptem.
– És most? – kérdezte Aleandro, a hangjában elfojtott düh vibrált. – Most, hogy kiderült? Most mihez kezdünk?
Matteo a hátsó ülésen egyre csak az apja arcára gondolt. Ugyanaz az állvonal. Ugyanaz a tekintet. Most már biztos volt benne.
Késő este volt, mikor végre hazaértek. Matteo szótlanul szállt ki az autóból, és azonnal elindult a házuk felé. Bonnie próbált lépést tartani vele, de a fiú olyan gyorsan ment, hogy alig tudta utolérni.
– Matteo, kérlek... – szólt utána Bonnie, a hangja remegő volt, de a fiú nem fordult meg. – Nyugodj meg! Holnap mindent megbeszélünk.
Matteo nem válaszolt, csak egyre gyorsabban haladt előre.
Bonnie végül odaszaladt hozzá, és megpróbálta elérni, hogy megálljon.
– Matteo, kérlek, nézz rám! – mondta, miközben a fiúra nézett.
– Miért? – kérdezte Matteo, a hangja egyszerre tele volt fájdalommal és elárulással. – Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy ki az apám?! Hogy hívják! Miért titkoltad el ezt tőlem?!
Bonnie megállt, érezte, hogy a torkában egy nagy gombóc ült.
– Matteo... – kezdett volna válaszolni, de a fiú elfordította a fejét, és szó nélkül továbbindult, elhagyva őt.
– Matteo, kérlek! – szólt utána, de a fiú egy szót sem válaszolt. Csak a lépteinek hangja hallatszott a csendben.
Az éjszaka sötétje körülvette őket, és Bonnie tehetetlenül állt. Csak azt látta, ahogy Matteo egyre távolabb kerül.
Bonnie könnyeivel küszködött. A múlt ismét visszaköszönt. Már olyan szép volt minden. Aleandro vigasztalta.
Aleandro késő estig járkált fel-alá, végül leült Bonnie mellé a nappaliban.
– Bonnie, hagyj időt a fiadnak! Hirtelen sok volt ez most neki. Majd lenyugszik. Megbeszélitek. Te és Matteo. És... talán Leonardónak is tudnia kellene. Tiszta apja, Bonnie. Ez nem maradhat így.
Bonnie szótlanul bólintott. A szíve hevesen vert. Talán eljött az idő.
De éppen ekkor csendült meg a telefonja. Egy üzenet érkezett Leonardótól: „Örültem, hogy újra láttalak. Van valami, amit évek óta meg akartam mondani neked… holnap este ráérsz?”
Bonnie keze megremegett.
Aleandro látta a képernyőt. Halkan megszólalt:
– Vigyázz vele. Ő más világ. Egy szóval képes mindent lerombolni, a kapcsolatunkat is.
Bonnie felpillantott:
– De lehet, hogy most... nem rombolni jött.
És akkor még nem sejtették, hogy Leonardo másnap teljesen felforgatja az életüket.
Matteo alig tudott elaludni. Kora reggel már ott volt az anyjánál.
– Szia, Anya! Beszélnünk kell! Leonardóról, az apámról. El kell mennünk hozzá Rómába! Meg kell mondani neki, hogy én a fia vagyok!
Bonnie bólintott.
Aleandro izgatottan felpattant a fotelból és megszólalt:
– Én is megyek!
