Nemcsak látom a színeket,
érzem őket a kimondás előtti térben,
ahol a szó még nem szó,
csak rezdülés,
halk, ősi akarat.
Az arany nekem
emlékező méltóság,
templomcsend a mellkasomban,
ahol minden veszteség
lassan szent jellé válik.
A kék több az Égnél,
több a tengernél,
kapu két világ között.
Ha belenézek,
a végtelen néz vissza rám,
s bennem felszikrázik
egy időn túli táj.
A bíbor a vér imája,
a szerelem mély pecsétje,
női erő,
mely hang nélkül is
megremegteti az éjszakát.
A fehér bennem
születés előtti csend,
tiszta lap az Isten tenyerén,
ahová az kerülhet,
ami igazán megszentelt.
A zöld a Föld lélegzete,
gyökér és gyógyulás,
egy levélbe zárt üzenet:
ami lehullott, gyökérbe fordul,
s új hajtásként felel.
A lila bennem a titkok palástja,
múzsák halk lépte a küszöbön,
álom és valóság között
egy ibolyafényű mezsgye,
ahol a láthatatlan
először nevet ad magának.
S vannak színek,
amelyeknek nincs neve.
A hiány árnyalata,
kimondatlan mondatok fénye,
a túlélés halk, mély ragyogása,
amit földi szem soha nem lát,
mert csak belül nyílik ki.
Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.
Színei átjárnak,
mint hajnalban az Aurora
rózsaarany szárnya,
s ahol hozzám érnek,
művé érik bennem
a láthatatlan.
