Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

Láthatatlan húrok

Egy szó mögött halk világ dobog,

egy mondat mélyén csillagfény ragyog.

A gondolat, ha megszületni mer,

láthatatlan húron énekel.

A virág kelyhe hajnalra kinyíl,

illatán a csend az ég felé repít.

A fa lombjában száz emlék zenél,

ágai között mesét mond a szél.

Minden érzés egy pendülő húr,

hol fénybe simul, hol mélyre hull.

A szív a csendnek titkos hangszere,

s minden dobbanás egy dal kezdete.

A lélek hangja nem harsány zene,

fényből szőtt folyó, örök üzenete.

Ha csendben maradsz, egyszer meghallod:

benned dalol ég, föld és csillagok.

A színek belső nyelve

Nemcsak látom a színeket,

érzem őket a kimondás előtti térben,

ahol a szó még nem szó,

csak rezdülés,

halk, ősi akarat.

Az arany nekem

emlékező méltóság,

templomcsend a mellkasomban,

ahol minden veszteség

lassan szent jellé válik.

A kék több az Égnél,

több a tengernél,

kapu két világ között.

Ha belenézek,

a végtelen néz vissza rám,

s bennem felszikrázik

egy időn túli táj.

A bíbor a vér imája,

a szerelem mély pecsétje,

női erő,

mely hang nélkül is

megremegteti az éjszakát.

A fehér bennem

születés előtti csend,

tiszta lap az Isten tenyerén,

ahová az kerülhet,

ami igazán megszentelt.

A zöld a Föld lélegzete,

gyökér és gyógyulás,

egy levélbe zárt üzenet:

ami lehullott, gyökérbe fordul,

s új hajtásként felel.

A lila bennem a titkok palástja,

múzsák halk lépte a küszöbön,

álom és valóság között

egy ibolyafényű mezsgye,

ahol a láthatatlan

először nevet ad magának.

S vannak színek,

amelyeknek nincs neve.

A hiány árnyalata,

kimondatlan mondatok fénye,

a túlélés halk, mély ragyogása,

amit földi szem soha nem lát,

mert csak belül nyílik ki.

Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.

Színei átjárnak,

mint hajnalban az Aurora

rózsaarany szárnya,

s ahol hozzám érnek,

művé érik bennem

a láthatatlan.

Alakot ölt a nevem

valami készül bennem

aminek még nincs neve

reggelente másként állok

a fényben

a kezem is biztosabban mozdul

a testem előbb tudja

mint én

a mozdulataimban

új nő van jelen

helyet sem kér

már otthon van bennem

a hajam vállamra hull

a szemem messzebbre néz

mint tegnap

a nap az arcomhoz ér

én pedig ott maradok benne

valami földi közeledik

kézzel fogható

ajtóval

lépéssel

érkező hanggal

álom helyett nap lesz

óra

döntés

történés

a régi ruha

magától enged

vállamnál lazul

szívemnél tágul

lépteim alatt

új hely nyílik

ami érkezik

már ismeri a testem

ma a nevem

alakot ölt

a lépteimben

Midőn egyszer…

midőn egyszer

leteszem a testem

a föld hű tenyerébe

utánam marad

néhány kimondott szó

amelytől valaki

bátrabb lett

marad egy asztal

ahol a kenyér mellett

helyet kapott

az irgalom

marad egy kert

ahol a fájdalomból

nem tüske nőtt

hanem virág

marad egy arc

amely egyszer

az én mosolyomtól

engedte el a félelmét

marad egy vers

amelyben a bánat

átöltözött

fénybe

marad egy asszony nyoma

aki sokszor elesett

mégis mindig

szebb szót keresett

én ezt hagynám itt

egy mondatot

amely egyszer

valaki más szívében

felébred

szerelmet

amelyben átéltem

az élet tüzét

mert éltem

és szerettem

szenvedélyt

amely tüzet tett

a teremtés keze alá

s ha valaki egyszer

rálép erre a nyomra

érezze

itt járt valaki

aki földi életében

szeretetet csepegtetett

a napok közepébe