Bíbor húr

 

  

Szívem mélyén bíbor húr zenél,

rózsát bont minden szenvedély,

amit az élet bennem összetört,

dal szellemében új alakot ölt.

Könnyeimet tenger vitte el,

minden hullám új partot ölel,

a mélységből gyöngyöt hoz az ár,

szívem partján bíbor rózsa vár.

Minden hangból aranylépcső nő,

fokain felém hajol a jövő,

lehull rólam minden régi súly,

szívem új ütemre gyúl.

Ez a dal szívem otthona,

minden hangja életem nyoma,

mire végigér rajtam a dal,

nevemen szólal meg a hajnal.

A hegy asszonya

Amikor rátaláltak,

már nem volt ország,

amely magáénak mondhatta volna,

sem nyelv,

amelyen megszólíthatták.

Csak az arc maradt.

Szemhéján kvarc,

ajka szélén vas,

homlokában egy hajszálvékony réteg

abból a régi világból,

amelyben még órák mérték

az emberek idejét.

A kutatók kesztyűben hajoltak fölé.

Megmérték a korát,

a nyomást,

a kőzetbe záródott virágport,

de azt nem tudhatták,

hányszor nevetett vacsora közben,

kit várt hiába alkonyatig,

kinek őrizte helyét az asztalnál,

és melyik mondatot

nem mondta ki soha.

Az újságok először

A hegy asszonyának nevezték,

azután történelmi leletnek,

végül egy számmal jelölték

egy klimatizált teremben.

Naponta ezrek álltak meg előtte.

Mindenki ugyanazt kérdezte:

hogyan maradhatott ilyen épen?

Senki sem kérdezte,

milyen élete lehetett,

és mi minden tűnt el körülötte,

mire csak az arca maradt.

Éjjel a múzeumőr

néha levette a sapkáját,

leült mellé,

és mesélt neki a lányáról,

aki messz költözött,

a csöpögő csapról,

a térdéről,

amely már eső előtt fájni kezdett,

meg arról,

hogy néha már életében

emlékké válik valaki azok számára,

akik egykor szerették.

Az arc nem felelt.

De reggelre

egy apró kristály nőtt

a bal szeme alatt.

A szakértők

természetes kiválásnak nevezték.

Az őr azonban tudta:

a hegy azon az éjszakán

megtanult sírni.

A következő dobás

Két kocka pördül nyitott tenyeredből,

egy pillanatra megfeszül a perc.

Nem születik döntés a jelekből,

csak abból, hogy felállni újra mersz.

Volt, hogy az élet falhoz szorított,

mögötted minden ajtó hallgatott,

de egy hajszálrés új utat nyitott,

benned egy néma igen dobogott.

Nem minden hatos tár előtted kaput,

nem minden egyes zárja el utad;

a dobás csak egy pillanat jele,

nem mondja meg, szíved mit kezd vele.

Mi ér többet: egy rossz dobás vagy egy örökre zárt tenyér?

Ne más dobásán ítéld meg magad,

más kézben mást jelenthet ugyanaz;

van, akit hat pont sem emelhet fel,

s van, ki veszteségből erőre lel.

A tegnap rajtad hagyta ujjnyomát,

de nem írhatja meg a folytatást;

te döntöd el, mi marad még veled,

s mit enged végleg útnak két kezed.

Ha majd a kocka végül földre ér,

koppanása egy pillanatig él;

a szám marad festett oldalán,

te több maradsz minden dobás után.

A színek belső nyelve

Nemcsak látom a színeket,

érzem őket a kimondás előtti térben,

ahol a szó még nem szó,

csak rezdülés,

halk, ősi akarat.

Az arany nekem

emlékező méltóság,

templomcsend a mellkasomban,

ahol minden veszteség

lassan szent jellé válik.

A kék több az Égnél,

több a tengernél,

kapu két világ között.

Ha belenézek,

a végtelen néz vissza rám,

s bennem felszikrázik

egy időn túli táj.

A bíbor a vér imája,

a szerelem mély pecsétje,

női erő,

mely hang nélkül is

megremegteti az éjszakát.

A fehér bennem

születés előtti csend,

tiszta lap az Isten tenyerén,

ahová az kerülhet,

ami igazán megszentelt.

A zöld a Föld lélegzete,

gyökér és gyógyulás,

egy levélbe zárt üzenet:

ami lehullott, gyökérbe fordul,

s új hajtásként felel.

A lila bennem a titkok palástja,

múzsák halk lépte a küszöbön,

álom és valóság között

egy ibolyafényű mezsgye,

ahol a láthatatlan

először nevet ad magának.

S vannak színek,

amelyeknek nincs neve.

A hiány árnyalata,

kimondatlan mondatok fénye,

a túlélés halk, mély ragyogása,

amit földi szem soha nem lát,

mert csak belül nyílik ki.

Én hagyom, hogy a világ átfessen engem.

Színei átjárnak,

mint hajnalban az Aurora

rózsaarany szárnya,

s ahol hozzám érnek,

művé érik bennem

a láthatatlan.

Semmi és senki

Üres vagyok,

mint kiszáradt kút,

amelynek mélyén

már visszhang sem felel.

Senki van bennem.

Nincs neve,

nincs arca,

nincs családja,

nincs senkije.

Nincs célja,

nincs hajtóereje,

nincs út előtte.

Csak a test maradt.

A test felkel,

viszi tovább a napot:

mos, takarít, boltba indul,

főz, és elvégzi mindazt,

amit még el kell végeznie.

De belül

nem mozdul senki.

A szív üres.

Kiáltás nélkül,

kérés nélkül,

várakozás nélkül.

Csak áll bennem,

mint elhagyott ház,

nyitott ajtókkal,

néma szobákkal.

Minden eltűnt.

A fájdalom is

lassan porrá szárad,

a szeretet

köddé vékonyul.

Az elme nézi,

de nem érti,

hová lett a hit,

amely eddig vitt.

Hová lett a kéz,

amely annyit adott,

hová lett a hang,

amely szavakat gyújtott

mások sötét napjaiba.

Semmi és senki.

Ennyi maradt ma:

egy működő test,

egy kiürült szív,

egy névtelen belső tér.

Ahol már

senki lakik,

és senki sem

kérdez vissza.

Lassan köddé válik

minden bennem.

A név,

a hit,

a szeretet,

és a nő,

aki valaha voltam.