Mira aznap nem festett tovább.
A vörös szálat egy kis üveglap alá tette az asztalon, bár maga sem tudta, miért. András többször megkérdezte, szeretne-e beszélni arról, amit látott, de Mira még nem tudta szavakba önteni az élményt.
Másnap délután mégis visszaült a vászon elé.
Ezúttal nem érintette meg.
Elég volt hosszabban néznie a vörös vonalat.
A műterem lassan elhalványult körülötte, majd amikor újra kitisztult előtte a világ, Tamar egy poros úton haladt Jesua és Natan mellett.
Többen követték őket, és időnként újabb emberek csatlakoztak hozzájuk. Voltak közöttük betegek, kíváncsiak, és olyanok is, akik csupán hallani akarták Jesuát.
Az út szélén egy férfi ült egyedül.
Senki nem ment közel hozzá.
Arcán és kezén súlyos bőrelváltozások látszottak, ruhája szakadt volt, tekintetét pedig mereven a földre szegezte.
Amikor Jesua felé fordult, a körülötte lévők közül valaki figyelmeztette.
– Ne menj hozzá közel!
Jesua megállt.
– Miért?
– Beteg.
Jesua a férfira nézett.
– Ezt látom.
– Tisztátalan.
A szó után csend lett.
Jesua visszafordult a beszélőhöz.
– A betegsége miatt?
– Nem szabad megérintenünk.
Jesua ismét a földön ülő emberre nézett.
– Mikor érintett meg utoljára valaki?
A férfi lassan felemelte a fejét.
– Már nem emlékszem rá.
Jesua odament hozzá.
Tamar már akkor meglátta körülötte a fényt, amikor még néhány lépés választotta el őket.
Jesua letérdelt.
A férfi hátrébb húzódott.
– Ne érints meg, mert bajod lehet belőle.
– Attól tartasz, hogy én is olyanná válok, mint te?
A férfi keserűen elmosolyodott.
– Mindenki ettől fél.
Jesua lassan kinyújtotta a kezét.
– Én attól félek jobban, hogy már te magad is elhitted, hogy kevesebbet érsz másoknál.
Tenyerét a férfi arcára tette.
Tamar visszafojtotta a lélegzetét.
A fény most más volt, mint a gyermeknél. Meleg, aranyszínű ragyogás hullámzott körülöttük, és Tamar úgy érezte, mintha a szeretetnek valóban fénye volna.
A férfi sírni kezdett.
Jesua nem húzta el a kezét.
Sokáig nem történt semmi látványos.
Aztán a férfi lélegzete megváltozott, arca ellazult, vállából pedig lassan eltűnt az évek óta hordozott feszültség.
– Miért nem félsz tőlem? – kérdezte.
– Mert téged látlak, nem azt, ami a testeddel történt.
A férfi lehunyta a szemét.
Jesua továbbra is megérintette.
Tamar számára abban a pillanatban nem az volt a legnagyobb csoda, hogy a férfi bőrén lassan halványulni kezdtek a sebek, hanem az, hogy először emelte fel úgy a fejét, mint aki ismét embernek érzi magát.
Később, amikor továbbmentek, Tamar utolérte Jesuát.
– Tudtad, hogy meggyógyul?
– Nem.
Tamar meglepődött.
– Akkor miért érintetted meg?
– Mert szüksége volt arra, hogy valaki végre ne féljen tőle.
– De a teste is változni kezdett.
Jesua ránézett.
– Ti mindig a végén keresitek a csodát. Néha jóval korábban megtörténik.
– Mikor?
– Amikor az ember újra hajlandó úgy tekinteni önmagára, mint aki méltó arra, hogy éljen.
Natan mellettük haladt, és eddig hallgatott.
– Akkor szerinted minden emberben ott van Isten?
Jesua elmosolyodott.
– Szerinted hová rejtőzhetne el előle bármi, ha valóban mindenben jelen van?
Natan elgondolkodott.
– Ezt valószínűleg sokan nem fogják szeretni.
– Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy mindenki egyetértsen vele.
Tamar elmosolyodott.
Jesua is, majd megszaporázta a lépteit, mert a többiek már jócskán előttük jártak.
Mira egy koppanásra riadt fel.
Az ecset kiesett a kezéből, és a padlón feküdt.
András az ajtóból figyelte.
– Megint ott voltál?
Mira bólintott.
– Mit láttál?
Sokáig gondolkodott a válaszon.
– Egy embert, aki beteg volt. Jesua meggyógyította, de azt hiszem, nem a testével kezdte.
András közelebb lépett a festményhez.
– És ezt te festetted?
Mira követte a tekintetét.
A vörös vonal alatt egy kéz jelent meg a vásznon.
Nem emlékezett rá, hogy megfestette volna.
