Jesua – A vörös fonál Negyedik fejezet – Mielőtt eljött az éjszaka

 A negyedik látomás nem a műteremben érkezett.

Mira éjszaka arra ébredt, hogy vörös fény szűrődik át a függönyön.

Felült az ágyban.

András békésen aludt mellette.

Mira az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, de odakint semmi különöset nem látott. Az utca sötét volt, csak egy távoli lámpa fénye derengett.

Amikor visszafordult, már nem a hálószobában állt.

Jeruzsálem zaját hallotta.

Tamar volt.

A város zsúfoltabb és nyugtalanabb volt, mint Galilea falvai. Az utcákon kereskedők, állatok, katonák és messziről érkezett emberek keveredtek. A levegőben fűszerek, füst, izzadság és frissen sült kenyér illata ült.

Natan napok óta alig beszélt.

Jesua viszont folytatta mindazt, amit addig is tett. Találkozott az emberekkel, kérdésekre válaszolt, megállt a betegek mellett, esténként pedig ugyanolyan egyszerűen ült közéjük, mint korábban.

Tamar azonban észrevette rajta a fáradtságot.

Egyik este kettesben voltak egy belső udvarban.

Jesua a falnak támaszkodva ült, kezében egy darab kenyérrel.

– Már régóta azt nézed – mondta Tamar.

Jesua lenézett a kenyérre.

– Elgondolkodtam.

– A kenyéren?

– Most már inkább azon, miért nem ettem meg.

Tamar leült mellé.

Egy ideig egyikük sem beszélt.

– Tudod, hogy figyelnek – mondta végül.

– Tudom.

– Natan szerint el kellene mennünk innen.

– Natan három napja ezt mondja.

– Talán igaza van.

Jesua ránézett.

– Te is ezt szeretnéd?

Tamar nem tudott azonnal válaszolni.

– Nem akarom, hogy bajod essen.

– Én sem akarom.

A válasz meglepte.

– Akkor miért maradsz?

Jesua egy darabig a kezében tartott kenyeret nézte.

– Mert nem akarom, hogy a félelem döntsön helyettem.

Tamar szeme megtelt könnyel.

– Félsz?

Jesua hosszan hallgatott.

– Igen.

A válasz egyszerűsége jobban megrázta, mint bármilyen bölcs mondat.

– Azt hittem, te már túl vagy ezen.

Jesua elmosolyodott.

– Min?

– A félelmen.

– Tamar, attól, hogy tudom, ki vagyok, a testem még emberi marad. Szeretek élni. Vannak emberek, akiket szeretek, és vannak dolgok, amelyeket nem akarok elveszíteni.

– Akkor mit jelent számodra Mesternek lenni?

Jesua egy ideig gondolkodott.

– Talán azt, hogy többé nem kell hazudnom magamnak arról, amit érzek.

Tamar letörölte a könnyét.

– Néha sokkal könnyebb volna, ha titokzatosabban beszélnél.

– Megpróbálhatom.

Jesua mélyebb hangon folytatta:

– A kenyér misztériuma most arra szólít, hogy végre megegyem.

Tamar akaratlanul felnevetett.

Jesua letört egy darabot, és átnyújtotta neki.

– Látod? Már ketten jobban vagyunk.

A nevetés azonban hamar elcsendesedett.

Tamar elővette a bíbor kendőt.

– Mi lesz velünk, ha egyszer nem leszel itt?

Jesua arca komollyá vált.

– Ugyanaz, ami most.

– Ez nem igaz.

– Miért nem?

– Mert te tanítasz bennünket.

– Arra tanítalak benneteket, hogy ne kelljen örökké tanítványoknak maradnotok.

Tamar megrázta a fejét.

– Az emberek követni akarnak téged.

– Tudom. Éppen ez aggaszt.

– Miért?

– Mert sokkal könnyebb engem követni, mint saját magukhoz visszatérni.

Jesua megérintette a kendőt Tamar kezében.

– Ha egyszer már nem leszek mellettetek, ne építsetek falat körém.

– Mit jelent ez?

– Ne tegyetek engem olyan messzire magatoktól, hogy többé ne merjétek felismerni önmagatokban azt, amit bennem szerettetek.

Tamar szívében megmozdult valami.

Jesua folytatta:

– Isten nem azért jön közel az emberhez, hogy aztán újra elérhetetlen távolságba helyezzétek.

A távolból zaj hallatszott.

Natan lépett be az udvarba.

– Jönnek.

Jesua felállt.

Tamar is.

– Kik?

Natan arcán félelem ült.

– Nem barátok.

Jesua néhány pillanatig mozdulatlanul állt.

Tamar most is látta körülötte a fényt, de először mély, emberi szomorúságot is érzett mellette.

Jesua Tamarra nézett.

– Tartsd meg a kendőt.

– Emléknek?

Jesua megrázta a fejét.

– Több annál.

Az udvaron kívül közeledő lépések hallatszottak.

Tamar Natan kezét kereste.

Amikor újra kinyitotta a szemét, a saját hálószobájában állt.

András felült az ágyban.

– Miért állsz az ablaknál?

Mira alig tudott megszólalni.

– Eljöttek érte.

András arca azonnal megváltozott.

– Jesuaért?

Mira bólintott.

András felkelt, és odament hozzá.

– Láttad, mi történt utána?

– Nem. A látomás előbb véget ért.

Mira az ablak sötét üvegére nézett.

Aznap már nem ment vissza aludni.

Hajnalig ült a műteremben a vörös vonal előtt, mert most először nem tudta, akarja-e látni, mi következik.

Jesua – A vörös fonál Harmadik fejezet – A bíbor kendő háza

 

A harmadik látomás három nappal később érkezett.

Mira már nem próbálta előidézni.

Éppen az ablakot nyitotta ki, amikor a huzat megmozdította az állvány mellett lógó vörös festékes rongyot.

Egyetlen pillanatra bíbor kendőnek látta.

A következőben Tamar már egy keskeny utcán állt.

Besötétedett. A házak falmélyedéseiben mécsesek égtek, a távolból kutyák ugatása és emberi beszéd foszlányai hallatszottak. Natan mellette ment, és többször is hátranézett.

– Valaki követ bennünket – mondta halkan.

– Biztos vagy benne?

– Már a második utcában is láttam ugyanazt a férfit.

Amikor a kapuhoz értek, Tamar elővette a bíbor kendőt, és egy kiálló kampóra akasztotta.

Natan azonnal levette.

– Ma inkább ne tegyük ki.

– Várják a jelet.

– Éppen ezért nem kellene kiakasztani.

Tamar visszavette tőle.

– Ha annyira félni kezdünk attól, hogy megtalálnak bennünket, hogy többé nem merünk jelet adni egymásnak, hamarosan mi sem találjuk meg egymást.

Natan kelletlenül elengedte a kendőt.

Az udvarban már többen ültek.

Jesua egy alacsony kőfalnak támaszkodott, és egy darab kenyeret mártott olívaolajba. Amikor Tamar és Natan beléptek, felnézett.

– Úgy látom, megint összevesztetek a kendőn.

Natan megállt.

– Honnan tudod?

– Tamar arcáról.

Tamar tiltakozni készült, de az udvarban ülők felnevettek.

Jesua intett nekik.

– Üljetek le. A kendő nélkületek is képes a kapun maradni.

Aznap este egy fiatal férfi kérdezett tőle.

– Mit kell tennem ahhoz, hogy Isten elfogadjon?

Jesua letette a kenyeret.

– Miért gondolod, hogy még nem fogadott el?

– Mert hibázom.

– Én is hibázom.

Az udvar elcsendesedett.

A fiatal férfi meglepetten nézett rá.

– Te?

– Sokszor.

– De te Jesua vagy.

Jesua elmosolyodott.

– Ez valóban megnehezíti a helyzetemet.

Néhányan nevettek.

Jesua azonban hamarosan komolyabb hangon folytatta.

– Ha azt hiszed, hogy előbb tökéletessé kell válnod ahhoz, hogy Isten szeretetére méltó légy, egész életedet azzal töltheted, hogy menekülsz önmagad elől. Miért ne kezdhetnéd ott, ahol éppen vagy?

Egy idősebb férfi közbeszólt.

– Az embernek mégis meg kell változnia.

– Ha valóban változni akar.

– És ha rossz úton jár?

– Akkor megtapasztalja, hová vezet az az út.

– Nem kell megmenteni?

Jesua néhány pillanatig hallgatott.

– A szeretet nem mindig ment meg. Néha egyszerűen ott marad melletted, amíg te magad felismered, merre akarsz továbbmenni.

Tamar csendben figyelte.

Jesua nem úgy tanított, mint aki kész válaszokat osztogat. Inkább megnyitott valamit az emberekben, majd hagyta, hogy maguk találják meg benne azt, ami igaz számukra.

A kapun hirtelen erős kopogás hallatszott.

A beszélgetés megszakadt.

Natan azonnal felállt.

– Mondtam, hogy figyelnek bennünket.

Jesua nyugodtan maradt a helyén.

Újabb kopogás érkezett.

Natan odament a kapuhoz, de mielőtt kinyitotta volna, Jesuára nézett.

– Menj hátra. Ha érted jöttek, lesz időd elmenni.

– Miért menjek?

– Mert meg akarlak védeni.

– Tudom.

– Akkor legalább egyszer segíts nekem ebben.

Jesua odalépett hozzá.

– A szeretet nem azt jelenti, hogy bezárjuk azt, akit félünk elveszíteni.

Natan arca megfeszült.

– Könnyű ezt mondanod.

Jesua tekintete elkomolyodott.

– Egyáltalán nem könnyű.

Ezután maga nyitotta ki a kaput.

Egy középkorú férfi állt odakint.

Sem fegyver, sem kíséret nem volt nála. Csak zavartan nézett be.

– A vörös kendőt láttam.

Tamar előrelépett.

– Ismersz valakit közülünk?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Azt mondták, ahol ilyen kendőt látok, ott olyan embereket találok, akiktől lehet kérdezni.

Jesua félreállt az útból.

– Akkor jó helyen jársz.

A férfi belépett.

Natan becsukta mögötte a kaput, majd keserűen felnevetett.

– Egyszer még beleőszülök miattad.

Jesua megveregette a vállát.

– Legalább lesz mit bölcsességnek nézni rajtad.

A feszültség lassan feloldódott.

Később, amikor már mindenki elment, Jesua egyedül állt a kapunál.

Megérintette a bíbor kendőt.

Tamar odalépett hozzá.

– Fontos neked?

– A kendő?

– Igen.

Jesua végighúzta ujját az anyagon.

– Addig fontos, amíg emlékeztet benneteket arra, hogy nem vagytok egyedül. Ha egyszer önmagában válik szentté, elveszíti azt, amit eredetileg jelentett.

– És mit jelent?

Jesua Tamarra nézett.

– Azt, hogy vannak emberek, akik készek emlékezni arra, kik valójában.

Tamar mellkasában különös melegség jelent meg.

Egy másik hely emléke villant fel előtte.

Tien.

Kék pántok.

Egy régen elsüllyedt világ.

Jesua észrevette, hogy elsápad.

– Mit láttál?

– Kéket.

Jesua tekintete megváltozott.

– Tudom.

Tamar megmerevedett.

– Honnan tudod?

Jesua egy darabig hallgatott.

– Sokkal régebb óta járunk együtt, mint ameddig az emberi emlékezet visszaér.

A látomás megszakadt.

Mira a műterem padlóján ült.

András mellette térdelt.

– Mira, hallasz engem?

– Igen.

– Mi történt?

Mira felnézett a festményre.

A vörös vonal alatt most már nemcsak a kéz látszott. Egy keskeny bíbor kendő körvonala is megjelent.

Mira szeme megtelt könnyel.

– Tienre emlékezett.

– Ki?

– Tamar.

András csendben maradt.

Mira ekkor értette meg, hogy ez a történet nem Jesuával kezdődött.

Csak hozzá vezetett tovább.

Jesua – A vörös fonál Második fejezet – Akihez senki sem nyúlt

 

Mira aznap nem festett tovább.

A vörös szálat egy kis üveglap alá tette az asztalon, bár maga sem tudta, miért. András többször megkérdezte, szeretne-e beszélni arról, amit látott, de Mira még nem tudta szavakba önteni az élményt.

Másnap délután mégis visszaült a vászon elé.

Ezúttal nem érintette meg.

Elég volt hosszabban néznie a vörös vonalat.

A műterem lassan elhalványult körülötte, majd amikor újra kitisztult előtte a világ, Tamar egy poros úton haladt Jesua és Natan mellett.

Többen követték őket, és időnként újabb emberek csatlakoztak hozzájuk. Voltak közöttük betegek, kíváncsiak, és olyanok is, akik csupán hallani akarták Jesuát.

Az út szélén egy férfi ült egyedül.

Senki nem ment közel hozzá.

Arcán és kezén súlyos bőrelváltozások látszottak, ruhája szakadt volt, tekintetét pedig mereven a földre szegezte.

Amikor Jesua felé fordult, a körülötte lévők közül valaki figyelmeztette.

– Ne menj hozzá közel!

Jesua megállt.

– Miért?

– Beteg.

Jesua a férfira nézett.

– Ezt látom.

– Tisztátalan.

A szó után csend lett.

Jesua visszafordult a beszélőhöz.

– A betegsége miatt?

– Nem szabad megérintenünk.

Jesua ismét a földön ülő emberre nézett.

– Mikor érintett meg utoljára valaki?

A férfi lassan felemelte a fejét.

– Már nem emlékszem rá.

Jesua odament hozzá.

Tamar már akkor meglátta körülötte a fényt, amikor még néhány lépés választotta el őket.

Jesua letérdelt.

A férfi hátrébb húzódott.

– Ne érints meg, mert bajod lehet belőle.

– Attól tartasz, hogy én is olyanná válok, mint te?

A férfi keserűen elmosolyodott.

– Mindenki ettől fél.

Jesua lassan kinyújtotta a kezét.

– Én attól félek jobban, hogy már te magad is elhitted, hogy kevesebbet érsz másoknál.

Tenyerét a férfi arcára tette.

Tamar visszafojtotta a lélegzetét.

A fény most más volt, mint a gyermeknél. Meleg, aranyszínű ragyogás hullámzott körülöttük, és Tamar úgy érezte, mintha a szeretetnek valóban fénye volna.

A férfi sírni kezdett.

Jesua nem húzta el a kezét.

Sokáig nem történt semmi látványos.

Aztán a férfi lélegzete megváltozott, arca ellazult, vállából pedig lassan eltűnt az évek óta hordozott feszültség.

– Miért nem félsz tőlem? – kérdezte.

– Mert téged látlak, nem azt, ami a testeddel történt.

A férfi lehunyta a szemét.

Jesua továbbra is megérintette.

Tamar számára abban a pillanatban nem az volt a legnagyobb csoda, hogy a férfi bőrén lassan halványulni kezdtek a sebek, hanem az, hogy először emelte fel úgy a fejét, mint aki ismét embernek érzi magát.

Később, amikor továbbmentek, Tamar utolérte Jesuát.

– Tudtad, hogy meggyógyul?

– Nem.

Tamar meglepődött.

– Akkor miért érintetted meg?

– Mert szüksége volt arra, hogy valaki végre ne féljen tőle.

– De a teste is változni kezdett.

Jesua ránézett.

– Ti mindig a végén keresitek a csodát. Néha jóval korábban megtörténik.

– Mikor?

– Amikor az ember újra hajlandó úgy tekinteni önmagára, mint aki méltó arra, hogy éljen.

Natan mellettük haladt, és eddig hallgatott.

– Akkor szerinted minden emberben ott van Isten?

Jesua elmosolyodott.

– Szerinted hová rejtőzhetne el előle bármi, ha valóban mindenben jelen van?

Natan elgondolkodott.

– Ezt valószínűleg sokan nem fogják szeretni.

– Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy mindenki egyetértsen vele.

Tamar elmosolyodott.

Jesua is, majd megszaporázta a lépteit, mert a többiek már jócskán előttük jártak.

Mira egy koppanásra riadt fel.

Az ecset kiesett a kezéből, és a padlón feküdt.

András az ajtóból figyelte.

– Megint ott voltál?

Mira bólintott.

– Mit láttál?

Sokáig gondolkodott a válaszon.

– Egy embert, aki beteg volt. Jesua meggyógyította, de azt hiszem, nem a testével kezdte.

András közelebb lépett a festményhez.

– És ezt te festetted?

Mira követte a tekintetét.

A vörös vonal alatt egy kéz jelent meg a vásznon.

Nem emlékezett rá, hogy megfestette volna.