Mira másnap kerülte a műtermet.
Délelőtt elment otthonról, délután hosszasan tett-vett a lakásban, este pedig még a műterem ajtaját is becsukta.
András nem kérdezgette.
Mira tudta, hogy érti.
Nem a látomástól félt, hanem attól, hogy Tamarként újra végig kell élnie annak az embernek az elvesztését, akit nagyon szeretett.
Éjfél után mégis felkelt.
Bement a műterembe.
András néhány perccel később megjelent az ajtóban.
– Nem akartalak követni – mondta. – Csak éreztem, hogy most nem szeretnél teljesen egyedül maradni.
Mira ránézett.
András nem kérdezte, igaza van-e.
Nem is volt rá szükség.
– Maradj itt – kérte Mira.
András leült a fal mellett álló székre.
Mira a vörös vonal elé állt.
Hosszú ideig nem csinált semmit, majd végül lehunyta a szemét.
– Mutasd meg.
A világ eltűnt körülötte.
Jeruzsálem még sötét volt.
Tamar Natan mellett sietett a keskeny utcákon.
– Biztos vagy benne? – kérdezte zihálva.
– Többen látták, amikor elvitték.
– Hová?
– Mindenki mást mond.
A város lassan ébredezett, a hírek pedig gyorsabban jártak az embereknél. Mire kivilágosodott, már tudták, hogy Jesuát kihallgatták, és azt is, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint remélték.
Tamar végül egy tömeg szélén pillantotta meg.
Jesua fáradt volt.
Arcán nyoma látszott annak, amin az éjszaka során keresztülment, ruháját por fedte, de amikor felemelte a fejét, Tamar ugyanazt az embert látta, akivel annyi utat végigjárt.
Elindult felé.
Egy férfi elé állt.
– Nem mehetsz közelebb.
– A tanítványa vagyok.
– Akkor sem.
Tamar tiltakozni akart, Natan azonban megfogta a karját.
– Nézz rá.
Jesua feléjük fordult.
Tekintete megtalálta őket a tömegben.
Tamar nem tudta, hogyan vette észre őket ennyi ember között.
Csak azt tudta, hogy észrevette.
Jesua arcán rövid, fáradt mosoly jelent meg.
Natan lehajtotta a fejét.
– Nem bírom ezt.
– Nézz rá – kérte Tamar.
– Miért?
– Mert ő is ránk néz.
Natan felemelte a tekintetét.
A következő pillanatban a tömeg megmozdult, és Jesuát továbbvezették.
Tamar és Natan követték.
A nap egyre magasabbra emelkedett. A város kövei visszaverték a meleget, a por beleült az emberek ruhájába, a levegőt pedig kiáltások töltötték meg.
Tamar később nem emlékezett minden arcra és minden szóra, csak Jesuára, arra, hogy időnként megállt, hogy a teste elfáradt, hogy a járása már nem volt olyan könnyű, mint Galilea útjain, és hogy mindez mégsem tudta elvenni tőle azt, aki volt.
Natan mellette halkan megszólalt.
– Miért nem tesz valamit?
Tamar ránézett.
– Mire gondolsz?
– Láttuk, mire képes. Láttuk, hogyan gyógyított.
Tamar tudta, mire gondol.
Látták a fényt.
Látták, ahogy emberek megváltoztak Jesua érintésétől.
– Talán most nem az a kérdés, hogy képes volna-e elmenekülni – mondta Tamar.
Natan keserűen nézett rá.
– Akkor mi a kérdés?
Tamar nem tudott válaszolni.
Most nem volt benne bölcsesség.
Csak félelem és fájdalom.
Amikor elértek arra a helyre, ahol az ítéletet végrehajtották, Tamar egy pillanatra lehunyta a szemét.
Nem akarta látni.
Aztán eszébe jutott Jesua előző esti mondata arról, hogy a Mesternek sem kell megtagadnia önmagában azt, amit érez.
Kinyitotta a szemét.
Nem a szenvedést akarta megőrizni.
Jesuát akarta látni benne.
A következő órákból később csak töredékek maradtak meg benne.
A nap vakító fénye.
A por.
Az emberek egyre halkuló hangja.
Natan keze az övében.
A bíbor kendő, amelyet olyan erősen szorított, hogy elfehéredtek az ujjai.
És Jesua.
Tamar nem akarta részletekben megőrizni a fájdalmát.
Nem azért, mert nem volt valóságos, hanem mert tudta, hogy Jesua életét nem az utolsó óráinak szenvedése tette értékessé.
Ő nem azért tanította őket szeretni, hogy végül a szenvedését tegyék a szeretet bizonyítékává.
A nap már alacsonyabban járt, amikor Tamar ismét meglátta a fényt.
Jesuából áradt.
Először azt hitte, könnyei miatt látja másképpen, ezért megtörölte a szemét.
A ragyogás azonban ott maradt.
Erősebbnek és tisztábbnak látta, mint a gyógyítások idején.
A fájdalom jelen volt, az ember is jelen volt, és velük együtt ott volt a fény is.
Tamar megragadta Natan kezét.
– Nézz rá.
– Nem akarom látni.
– Nem azt kérem, hogy a fájdalmát nézd. Őt nézd.
Natan lassan felemelte a fejét.
Sokáig mozdulatlanul állt.
Aztán könnyek futottak végig az arcán.
– Tamar...
– Mit látsz?
Natan alig hallhatóan felelt.
– A fényt.
Tamar felé fordult.
– Te is látod?
Natan bólintott.
– Most igen.
Először látták ugyanazt egyszerre.
Jesua felemelte a fejét.
Tamar nem tudta, látja-e még őket a távolból, mégis úgy érezte, tekintete egy pillanatra végigsiklik azokon, akik ott maradtak mellette.
Nem látott benne olyan embert, aki győztesnek akart látszani.
Mártírt sem látott.
Azt az embert látta, akit ismert.
Aki szerette az életet.
Aki félt.
Aki gyógyított.
Aki nevetett.
Aki tudta, ki ő.
A fény egyre tisztábban ragyogott körülötte.
Tamarban ekkor felidéződött egy korábbi beszélgetésük.
Egyszer azt kérdezte Jesuától:
– Mitől félsz leginkább?
– Attól, amit minden ember elveszíthet – felelte Jesua.
– Az élettől?
– Nem. Attól, hogy akiket szeretek, azt higgyék, a szeretet csak addig létezik, amíg egymás mellett vagyunk.
Tamar akkor nem értette.
Most igen.
Jesua lélegzése lassult.
A körülöttük állók hangja is elcsendesedett.
Natan Tamar kezét szorította.
A következő pillanatot Tamar egész életében magában hordozta.
Jesua meghalt.
Nem tűnt el a világ, és Tamar számára az ég sem változott meg.
Az emberek tovább lélegeztek.
A szél tovább mozdította a ruhákat.
A város élete folytatódott mögöttük.
Csak Jesua emberi lélegzete maradt abba.
Tamar azonban még mindig látta a fényt.
Nem hunyt ki vele együtt.
Ott maradt, majd lassan kitágult, mintha már nem volna szüksége arra, hogy egyetlen test körvonalai között maradjon.
Natan halkan megszólalt.
– Tamar...
– Tudom.
Nem mondtak többet.
Aznap este Tamar sokáig ült egyedül.
A bíbor kendő az ölében feküdt.
Nem imádkozott, és nem próbálta megfejteni, mi történt.
Sírni is csak akkor kezdett, amikor eszébe jutott, hogyan panaszkodott egyszer Jesua arra, hogy Natan megint odaégette a kenyeret.
Először felnevetett.
Aztán már nem tudta visszatartani a könnyeit.
Natan később leült mellé.
Sokáig egyikük sem szólt.
– Mit fogunk most csinálni? – kérdezte végül.
Tamar a kendőre nézett.
– Nem tudom.
– Jesua mindig azt mondta, hogy ne tőle várjuk a válaszokat.
Tamar könnyes szemmel nézett rá.
– Most különösen bosszant ez a tanítása.
Natan elmosolyodott.
– Engem is.
Tamar végighúzta ujját a bíbor kendőn.
A szövet keskeny sávja vörös vonalként húzódott végig előtte.
Eszébe jutott az utolsó este.
Ne tegyetek engem olyan messzire magatoktól, hogy többé ne merjétek felismerni önmagatokban azt, amit bennem szerettetek.
Tamar lehunyta a szemét.
Ezúttal nem próbált választ keresni.
Mira olyan hirtelen tért vissza, hogy meg kellett kapaszkodnia az állványban.
András azonnal felállt a székről, de nem rohant hozzá. Megvárta, amíg Mira légzése rendeződik, és csak akkor lépett közelebb.
– Itt vagyok – mondta halkan.
Mira ránézett.
Az arcán könnyek folytak.
András nem kérdezte meg azonnal, mit látott. Az állvány mellé húzott egy másik széket, és leült Mira mellé.
Hosszú percek teltek el így.
Végül Mira szólalt meg.
– Meghalt.
András lehajtotta a fejét.
– Jesua?
– Igen.
András néhány pillanatig hallgatott.
– És Natan ott volt veled?
Mira lassan felé fordult.
– Igen.
Aztán megmerevedett.
– Én nem mondtam, hogy Natan ott volt.
András tekintete egy pillanatra elrévedt.
– Nem mondtad?
– Nem.
Csend lett közöttük.
András a vörös vonalat nézte.
– Akkor nem tudom, honnan tudtam.
Mira nem vette le róla a szemét.
– Mit éreztél?
András sokáig kereste a szavakat.
– Amikor visszatértél, először nem téged éreztelek egyedül. Olyan volt, mintha két ember gyásza érkezett volna vissza veled. Az egyik a tiéd volt, a másik pedig... valahogy ismerősnek tűnt.
Mira szíve nagyot dobbant.
– Ismerősnek?
– Igen. De nem tudom megmagyarázni.
András halványan elmosolyodott.
– Tudom, hogy ez most tőlem furcsán hangzik.
– Egyáltalán nem hangzik furcsán.
Mira régóta tudta, hogy András érzékelése mélyebb annál, mint amit rendszerint megmutatott. Nem beszélt róla sokat, nem akarta elnevezni vagy bizonyítani.
Másképpen érzékelt, mint Mira, de ettől még ugyanúgy tudott.
A hétköznapi életben talán könnyű lett volna csak azt látni benne, aki dolgozik, főz, hajóra száll, hazatér, és természetes egyszerűséggel végzi a dolgát. Mira azonban tudta, hogy mindez mögött ugyanaz a csendes tudatosság van jelen, amelyet egy Mesteren nem a szavai, hanem a jelenléte árul el.
– Mondd el – kérte András. – Ne csak azt, hogyan halt meg. Mesélj róla úgy, ahogyan te ismerted.
Mira lehunyta a szemét.
– Egyszerű ember volt.
– Ezt már mondtad róla.
– Mert ez volt benne az egyik legszebb. Nem akart különlegesnek látszani. Éhes lett, megszomjazott, elfáradt, félt, és néha olyan választ adott, amitől az ember legszívesebben otthagyta volna.
András elmosolyodott.
– Ezt a részét valamiért könnyű elképzelnem.
– Natan is sokszor bosszankodott rajta.
András mosolya egy pillanatra megváltozott.
– Biztosan volt rá oka.
Mira ismét ránézett.
– Már megint úgy beszélsz, mintha ismernéd.
András nem válaszolt azonnal.
– Talán bizonyos embereket nem kell személyesen ismerni ahhoz, hogy valami ismerős legyen bennük.
Mira tovább mesélt.
Elmondta a beteg gyermeket, akinek mellkasára Jesua rátette a kezét.
Elmondta a férfit az út szélén, akit hosszú idő óta senki nem mert megérinteni.
Beszélt a fényről, amely Jesuából áradt, és arról a szeretetről, amelyben nem volt sajnálat.
Mesélt az esti összejövetelekről, a bíbor kendőről, a kérdésekről és arról, hogy Jesua mennyire nem akarta kész válaszokkal elvenni tőlük a saját felismerés lehetőségét.
András végig figyelt.
Nem szakította félbe.
Amikor Mira elmondta, hogyan látta Natan először ugyanazt a fényt Jesua halálakor, András szeme egy pillanatra megtelt könnyel.
Mira észrevette.
– Mi történt?
András megrázta a fejét.
– Semmi.
– András.
A férfi a vászonra nézett.
– Amikor azt mondtad, hogy Natan végül meglátta a fényt, valami nagyon erősen megérintett.
– Mi?
– Nem tudom. Olyan érzés volt, mintha túl sokáig vártam volna arra a pillanatra.
Mira nem szólt.
András sem.
A szobában hirtelen másféle csend lett.
Nem kellemetlen.
Nem üres.
Olyan csend, amelyben egyikük sem akarta gyorsan megmagyarázni azt, ami éppen megszületett.
András végül a vörös vonalra nézett.
– Akkor ez a kendő?
– Igen.
– Tamar kendője?
– Igen.
– És te Tamar voltál.
Mira bólintott.
András lassan hátradőlt.
– Akkor a vörös vonal nem most kezdődött.
– Nem.
– És nem is Jesuánál.
Mira meglepetten nézett rá.
András a festményen megjelenő halvány formákat figyelte.
– Azt mondtad, Tamar Tienre is emlékezett.
– Igen.
– Akkor ugyanaz a szál már ott is jelen volt, csak más formában.
Mira elmosolyodott.
– Ezt pontosan így érzem.
András vállat vont.
– Lehet, hogy néha én is tudok valamit.
– Ezt már régen tudom rólad.
András rámosolygott.
– Akkor legalább egyikünk nincs meglepve.
Mira egy ideig csak nézte.
Eszébe jutott Natan.
Nem az arca.
Nem a hangja.
Hanem az a nyugalom, amelyet mellette érzett.
Ugyanaz a különös otthonosság, amelyet András jelenlétében érzett egész életében.
A gondolat egy pillanatra megérintette, de nem kapaszkodott bele.
Még nem.
András a vászon felé biccentett.
– Folytatod?
Mira az ecsetekre nézett.
– Ma nem.
– Miért?
Mira közelebb lépett az ablakhoz, és kitárta.
A hűvösebb éjszakai levegő végigáramlott a műtermen, megmozdította a függönyt, majd finoman végigsiklott a festmény előtt.
– Mert most nem érzem úgy, hogy bármit hozzá kellene tennem.
András odalépett mellé.
Nem fogta meg Mira kezét.
Nem volt rá szükség.
Egyszerűen ott állt vele.
Mira a vörös vonalat nézte.
Sokáig azt hitte, azért tér vissza hozzá a múlt, hogy elmondja, ki volt.
Most már tudta, hogy ennél többről van szó.
A múlt minden alkalommal hozott magával valamit, majd átadta neki: Atlantisz emlékét, Tient, a bíbor kendőt, Jesua fényét és azokat az embereket, akik újra és újra ott álltak mellette.
Mira oldalra nézett Andrásra.
A férfi a vásznat figyelte, de különös nyugalom ült az arcán.
Mira hirtelen arra gondolt, hogy talán nemcsak a helyek és a tanítások ismétlődnek az életek között.
Talán vannak jelenlétek is, amelyek újra és újra megtalálják egymást.
Nem mondta ki.
Még nem.
A vörös vonal nem ért véget a vászon szélén.
És Mira most először érezte, hogy talán nem is egyedül követi tovább.
