A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,
selymes melegével átöleli a reggelt.
A szél, mint egy halk sóhaj,
suttogva járja körbe a fák álmait.
A levelek táncolnak –
puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.
A madarak csicsergése
a Teremtő halk fuvolaszava,
mely átszövi a levegőt.
Minden nyugodt.
A szívem is.
Lélegzem mélyeket.
A belsőmben szétárad a béke,
mint a harmat,
mely hajnalban megcsókolja a Földet.
Testem ellazul,
engedem, hogy a nyugalom
átjárja minden sejtemet.
A természet ereje
csendesen belém áramlik –
mintha a Teremtő a tenyerébe venne.
A Teremtés festménye ez,
mely lelép a vászonról,
és lélegzetet vesz velem.
Ezért érdemes felkelni –
hogy lássam a fényt,
halljam a madarak énekét,
érezhessem a szél érintését,
és eggyé váljak a reggeli csodával.
Iyenkor a világ nem külön van tőlem –
hanem én vagyok a csendje,
a fénye,
a táncoló levél halk öröme.
