Még csak most kelt fel a nap, de már sorban érkeztek a reggeli kérdések.
Mit főzök ma? Kinek válaszolok? Mire lesz ma erőm? Miben kell türelmesebbnek lennem? Mit tudok ma szeretettel elvégezni?
Megálltam egy pillanatra, és sorra vettem őket.
– Mivel indítod ma a napot, Aurora?
Elmosolyodtam.
– Szeretettel. Azzal, amely ott van a gondosan megkevert ételben, a virág öntözésében, a szépen odakészített tányérban, a tisztára törölt asztalban, egy kedves válaszban, és abban, ahogy reggel ránézek a mai napra.
A kérdések tovább jöttek.
Mire figyelek ma jobban? Hol tudok szebben szólni? Melyik dolgomat végzem el először? Kinek adhatok ma egy jó mondatot? Miből lehet ma alkotás?
Azt feleltem:
– Abból, ami előttem van.
A hétköznap sokszor egyszerű ruhában érkezik. Mosatlan edényben, bevásárlólistában, félretett levélben, elintézendő ügyben, családi szóban, munkában, fáradtabb percben. Mégis lehet benne valami nemes, ha én is hozzáteszem a magam részét.
A napot az első jó mozdulattal kezdem. Egy rendezett asztallal. Egy szeretettel készített étellel. Egy virággal, amely vizet kap. Egy mondattal, amely után könnyebb lesz a nap. Egy verssorral, amely megérkezik hozzám, amikor éppen helyet adok neki.
A reggel ekkor újra megszólított:
– Mit szeretnél ma adni?
– Derűt. Figyelmet. Türelmet. Emberi hangot. Olyan szeretetet, amely a legegyszerűbb dolgokban is felismerhető.
Hiszem, hogy a nap attól lesz szebb, ahogyan benne állok. Ahogyan főzök, írok, válaszolok, gondoskodom, dolgozom, figyelek.
Ma is lesz feladat. Ma is lesz, ami próbára tesz. De én ma is választhatok egy szebb mozdulatot, egy tisztább mondatot, egy melegebb tekintetet.
A reggeli kérdések lassan elrendeződtek bennem.
Mivel indítom ma a napot?
Szeretettel.
Mit teszek hozzá?
Azt, ami bennem igaz.
Ez az én titkom.
