Volt idő,
amikor tükörbe nézni
fájdalmasabb volt,
mint elfordulni.
Az arc idegen lett –
mintha túl sok mindent látott volna,
túl sok búcsút,
túl sok mélységet egymás után.
A mosoly megmaradt,
ám mögé költözött
valami kimondatlan.
A repedések lassan jelentek meg,
észrevétlenül.
Ott futnak végig
az emlékezés vonalai,
ahol egykor kérdések égtek,
de válasz sosem érkezett.
Mégis –
ez az arc megtanult szeretni igazán,
remegve is nyitva maradt.
A törések mentén
fény szivárgott be,
ahol fájdalom lakott,
most csönd ül a vonalakon.
Ez az arc már hordozza
mindazt, ami rajta áthaladt,
és ami közben megszületett.
Amikor ránézel,
talán a saját történeted néz vissza –
mert egyszer minden arc
átalakul attól,
hogy élni mer.
a múltból új arc érkezett.
