2025. április 15., kedd

Ültessünk szeretetet



A szeretet talán utat tör végül,
s a szívekben elcsitul a vész,
eltűnik éhség, háború és kín,
s az ember emberként él, nem rabszolgaként.
Mindenkit egyenlő jog illet meg –
bárhova is szülessen a földre le,
bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,
csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.
Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,
ki kenyér helyett félelmet eszik,
ne legyen kéz, mely más életet eltipor,
mert az erő nem adhat jogot bántani mást.
Dolgozzon mindenki méltósággal,
ne kényszerrel, hanem örömmel,
a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,
mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.
Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,
legyen béke, mit nem tör meg fegyver,
a világ legyen közös kert mindannyiunknak –
ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.
És ha egyszer majd kérdik tőlünk:
– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –
mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:
– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Jesua érintése



Nem vallásokban keresem őt,
nem szavakban, nem könyvek lapjain.
Szívemben él – ott, ahol néha csend van,
néha bánat, de ő gyógyít –
láthatatlanul, halkan, belülről.
Jesua – számomra nem más,
mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.
Aki nem ítélt – csak megértett.
Nem parancsolt – csak megölelt.
Nem uralkodott – hanem szolgált,
fénnyel, szeretettel, emberséggel.
Ő a fény, ami maga a szeretet,
az erő, ami nem rombol, hanem épít.
A húsvét számomra emlékezés:
arra, hogy a szeretet mindig él,
a gyógyulás halk, és szívből fakad.
És hogy ő – mindig velünk van.
Most is szeret,
és fényét csendesen ránk szórja
csendben – örökre.

2025. április 14., hétfő

Kísértésből édes szerelem



A sziklák peremén ültek. A világ két végén.
Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.
Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.
Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.
– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.
– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.
A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.
– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.
– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.
– Akkor miért vagy mégis itt?
Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.
– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.
Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.
– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.
– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.
Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.
A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.
Azarel elrugaszkodott.
És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.
Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.
A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.
És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.

Húsvéti versike




Nyuszi ül a fűben, füle égbe rezzen,
szeme csillog, mint a hajnal harmatcseppje menten.
Színes tojások körbe, mindegyik kis kincs,
mesét súg a szélbe, ahogy illatot hint.
Lányommal együtt hajnalhasadáskor,
kezünkben ecsettel, festettünk örömmel,
Pöttyös lett a piros, virágos piros,
sárga zöld és kék, a boldogság a miénk.
Elbújtak a fűben, bokor alján sorban,
a locsolók várják, hogy gyorsan megtalálják.
Nekünk ez varázslat, nem múló öröm,
évről évre újra, mosollyal köszön.
Nyuszi tovább szökken, integet felénk,
Hagyományt őrizzük, s ez csoda – a miénk.
Fű, virág és reggel, festékillat száll,
s egy piros tojásban a húsvét szelleme tova száll.

Fénypaplan



Ha fáj a testem, csendben vár,
egy láthatatlan kéz betakar.
Csak ott van velem, és mint
fénypaplan, átölel.
Pihenj most, kedves, ne félj,
a reggel minden sebet enyhén
simogat majd, mint puha szél –
s újra hinni tanít a fény.

Áprilisi hajnal



Egyedül ülök a hűvös hajnali áprilisi levegőben, és hallgatom a csendet. Egyedül, mégis mintha minden egyes pillanata teljes lenne. A világ halk morajlása messze van, és a levegő friss, mintha egy új kezdetet hozna magával. Csak egy énekesmadár énekel nekem boldogan. Nem látom őt, hiszen sötét van. Érzem és hallom. Ahogy belélegzem a friss levegőt úgy érzem, hogy minden feszültség, ami eddig bennem volt, lassan eltávozik. A gondolatok egyre kevésbé zűrzavarosak, mintha minden súlyos érzés egy kicsit könnyebbé válna. A fájdalom is enyhül, egy pillanatra mintha eltűnne.
A testem, amelyet az élet sokszor megterhelt, most megpihenhet. Az éjszaka hűvös simogatása olyan, mint egy megértő kéz, amely törődik velem. Ahogy elmerülök az ábrándozásban, érzem, hogy nemcsak a külvilág, hanem a lelkem is megnyugszik. Minden visszavonul, csak én vagyok és a csend. A belsőmben, amit most felfedezek, minden egyes lélegzetvétellel tisztábbá válik. Az áprilisi levegő hozza a nyugalmat, és én, közben figyelem, ahogy a feszültség lassan eltűnik.
Minden érzés, minden gondolat, amit most átérzek, a valóságom, a lényem része. És ebben a csendes pillanatban végre ráébredek, hogy a legfontosabb az: hogy mindig önmagam legyek.

2025. április 12., szombat

Rózsa illat



Vágyak rózsamezőin lépkedek,
vörös bársony ösvény simogatja léptem.
Álmomban illatok karolnak át,
s minden szirom sóhajaimat rejti.
Vágyom valakire, ki észrevesz –
nem csupán a testben,
hanem lélekrezdülésben,
sóhajban, illatban, csendemben.
Én legyek számára a Nap,
ki reggel lágyan ébreszti,
s az éji Hold,
ki csókkal takarja be álmát.
Legyek a párnája, a menedéke,
a tűz, mi fellobbantja – s Ő a víz,
mely a tüzet kioltja.
Legyek az eső, mi fájdalmát lemossa,
s a mosoly, mit újra arcára csalok.
Szeressen...
egyszerűen, őszintén –
legyek a királynője, ő az én királyom.
Szeressen...
s én is őt, mély szenvedéllyel,
szívem tiszta tüzével.
Most itt vagyok, a kert közepén,
s minden rózsa én vagyok.
Vágyaim halk neszben nyílnak,
s illatukkal a végtelenbe szállnak.