Újra megérkezett az ősz,
aranyfényét csodálom.
Talán az ég tudja, miért.
Hát imádom? És imádom.
Leülök a domb tetején,
onnan nézek messze szét,
s fülelem a lomb neszét,
földre érő énekét.
Bazsalyogva néz lefelé
a nap arany mosolya,
mint egy alvó kisgyermekét
nézi az édesanya.
S lám, ősszel elfárad a föld,
elszunnyad, nem múlik el,
színén is látszik az álom,
nem beteg, pihennie kell.
Nyári köntösét levette,
csendben maradt dísztelen,
új ruháját ölti majd fel,
ha a tavasz megjelen.
Pihenj, szépséges természet,
békésen aludj hajnalig,
álmodj arról, ami kedves,
melyben örömöd lakik.
Ujjam hegyével nesztelen
lantomat megérintem,
álomdalodként felcsendül
lágyan ringó énekem.
Kedvesem, gyere most mellém,
ülj mellettem hangtalan,
míg dalom a víz fölé száll,
mint halk szellő átsuhan.
Ha megcsókolsz, hajolj számra,
ajkadat szép lágyan tedd,
ne verjük fel álmából a
szunnyadó természetet.
