Megérkezett a jövő Ötödik fejezet – Két valóság határán

 

Mira másnap kora reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott a szobában. András még békésen aludt mellette, a kert felől madárhang és hűvös levegő érkezett, a falon azonban időnként különös áttetszőség futott végig, mintha a ház anyagán keresztül egy másik hely próbálna előtűnni.

Mira felült az ágyban, és figyelni kezdte a jelenséget. Néhány pillanat múlva a világos fal mögött lassan kirajzolódott egy helyiség, amelynek minden részletét azonnal felismerte. A saját nappalijukat látta, a festőállvánnyal, az asztalon hagyott bögrével és azzal a képpel, amelyen először festette meg ezt a jövőt.

– András, ébredj fel!

András azonnal felült.

– Mi történt?

– Nézd a falat!

Mire odafordult, a kép elhalványult, néhány másodperc múlva azonban ismét kirajzolódott. Ezúttal András is felismerte a régi otthonukat.

– Pontosan úgy néz ki, ahogy otthagytuk – mondta.

Mira bólintott.

– Semmi sem változott.

– Nálunk talán még egy perc sem telt el.

A gondolat mindkettőjüket elcsendesítette.

A régi nappali képe lassan eltűnt, majd megszólalt a ház, és közölte velük, hogy Helina hamarosan megérkezik, egy kísérő pedig vele tart.

András kikelt az ágyból.

– Előbb kérek egy kávét.

Mira hitetlenkedve nézett utána.

– Most?

– Különösen most. Ha már két valóság között kell eligazodnom, legalább az egyikben legyen rendes kávé.

Mira elnevette magát.

Nem sokkal később Helina egy ősz hajú férfi társaságában érkezett. A férfi magas volt, válláig érő haja ezüstösen csillant a reggeli fényben, tekintetéből pedig olyan nyugalom áradt, amely mellett az ember ösztönösen halkabban kezdett beszélni.

– Aren vagyok – mutatkozott be, és először Mirának nyújtott kezet. – A különböző valóságrétegek érzékelésével és az időbeli átjárásokkal foglalkozom.

Mira elfogadta a kezét.

– Mira vagyok.

– Én pedig András – mondta András. – Úgy látom, mi szolgáltatjuk a mai gyakorlati példát.

Aren elmosolyodott.

– Meglehetősen ritka példát.

– Ezt az elmúlt napban már többször hallottuk – felelte András, majd belekortyolt a kávéjába.

Miután leültek, Mira részletesen elmondta, mit láttak azon a reggelen. Aren figyelmesen végighallgatta, aztán néhány pillanatig csendben maradt.

– Újra létrejött köztetek és a saját korotok között az érzékelési kapcsolat – mondta végül.

– Ez azt jelenti, hogy visszamehetnénk? – kérdezte Mira.

– Igen. A saját időtök valósága ismét elérhetővé vált számotokra.

András letette a csészét.

– És ha most itt maradunk?

– Akkor itt folytatjátok az életeteket.

– Később is visszatérhetünk?

Aren bólintott.

– Megtörténhet. Ti még leginkább egyenes vonalként ismeritek az időt, ahol a múlt mögöttetek, a jövő pedig előttetek helyezkedik el. Ezen a tudatossági szinten azonban az idő már jóval rugalmasabban érzékelhető. Amikor újra létrejön bennetek az a belső összhang, amelyben a saját korotok valósága elérhetővé válik, az átjárás lehetősége ismét megmutatkozhat.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Tehát a maradás nem jelenti azt, hogy örökre bezárjuk magunk mögött az utat.

– Pontosan. Az ilyen átjárás inkább tudatossági lehetőség, mint fizikai kapu.

András elgondolkodva nézett rá.

– Akkor ezt előidézni sem lehet egyszerűen.

– Erővel aligha. A tudatosság nem gép, amelyet egy gombbal bekapcsolunk. A megfelelő belső állapotban azonban olyan valóságrétegek is érzékelhetővé válhatnak, amelyek korábban kívül estek a tapasztalásotokon.

Mira megkönnyebbült. Így a maradás gondolata egészen más súlyt kapott. A saját koruk továbbra is része maradhatott az életüknek, még akkor is, ha most ezt a világot választják.

Délelőtt Helina és Aren egy magasabb domb felé vezette őket. Útközben többször is megváltozott körülöttük a táj. A jövő világos épületei és fái között időnként kirajzolódott egy régi út, egy villanyoszlop vagy egy ház, majd néhány pillanat múlva ismét elhalványult.

András egy idő után megállt.

– Valamit szeretnék pontosan megérteni. Helina azt mondta, ugyanazon a Földön továbbra is élnek emberek, akik a régi világot tapasztalják.

– Így van – felelte Aren.

– Akkor ők tulajdonképpen itt vannak velünk?

– Ugyanazon a bolygón élnek, de más érzékelési tartományban. Az ő valóságuk a régebbi, sűrűbb mintákhoz kapcsolódik, ez a világ pedig egy tágabb tudatossági szinten vált érzékelhetővé.

Mira a környező tájat figyelte.

– Kik maradtak azon a szinten?

Aren néhány lépésen át hallgatott, mielőtt válaszolt.

– Sokféle ember. Vannak, akik számára továbbra is fontos a verseny, a birtoklás, a hatalom vagy a külső biztonság. Mások olyan rendszerekben érzik magukat otthon, amelyek megmondják nekik, mit kell tenniük, mit kell gondolniuk, vagy hogyan kell élniük. Sokan egyszerűen még azt a tapasztalást választják, amelyet az a világ kínál.

– És ettől ők alacsonyabb rendűek? – kérdezte András.

– Egyáltalán nem. A magasabb rezgés tágabb érzékelést jelent, nem nagyobb emberi értéket. Ezt volt talán a legfontosabb megtanulnunk, amikor a két valóság kezdett elkülönülni.

Mira lassan bólintott.

– És akik ezen a szinten élnek?

– Ők fokozatosan elengedték azt az igényt, hogy a biztonságot kizárólag kívül találják meg. Egyre többen vállalták a saját választásaikat, felismerték, hogy az energia szolgálhatja őket, és megtapasztalták, hogy a kreativitás, az önállóság és a tudatos jelenlét sokkal többet ad az állandó ellenőrzésnél.

– Ti látjátok a régi valóságban élőket ?– kérdezte András.

– Igen. A tágabb tudatosság képes érzékelni a sűrűbb réteget is.

– Ők pedig benneteket?

Aren a távolba nézett.

– Az ő érzékelésük többnyire arra a rezgéstartományra hangolódik, amelyben élnek. Ez a valóság számukra még kívül esik azon, amit természetes módon érzékelnek. Időnként azonban valaki megérezhet bennünket, láthat egy rövid villanást, különös álma lehet, vagy olyan jelenlétet érzékelhet, amelyre még nincs magyarázata.

– Akkor segíthettek nekik átjutni? – kérdezte Mira.

– Csak akkor, amikor maguk is azt választják. A tudatosságot nem lehet ráerőltetni senkire. Megmutathatjuk, hogyan élünk, jelen lehetünk mellettük, és szerethetjük őket, de a felismerést mindenkinek saját magának kell megengednie.

Helina halkan hozzátette:

– Sokáig azt hittük, mindenkit meg kell menteni. Később megértettük, hogy a szeretet néha éppen azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik ember tapasztalását.

Mira elgondolkodott.

– Az utat meg lehet mutatni, de végigjárni mindenkinek magának kell.

– Pontosan – felelte Aren.

Ahogy felértek a domb magasabb részére, a két valóság egyre tisztábban rajzolódott egymásra. Először régi autók zaját hallották, majd egy aszfaltút jelent meg előttük közlekedési táblákkal, vezetékekkel és egymás mögött haladó járművekkel. Ugyanazon a helyen továbbra is látszottak a jövő fái, kertjei és világos útjai, mintha két különböző kor egyszerre mutatná meg ugyanannak a tájnak két arcát.

Mira embereket figyelt a járdán. Valaki sietett, más telefonon beszélt, egy férfi ingerülten vitatkozott egy parkoló autó mellett, néhány méterrel arrébb pedig egy asszony nevetve hajolt le a gyermekéhez.

– Ugyanolyan emberek – mondta Mira.

– Természetesen – felelte Helina.

– Szeretnek, félnek, örülnek, segítenek egymásnak.

– Igen. A tudatossági szint nem törli el az emberi szívet.

András egy férfit figyelt, aki letette a kezében lévő csomagot, hogy segítsen egy idős asszonynak.

– Akkor a különbség valóban nem jó és rossz között van.

Aren bólintott.

– A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, hogy az ember mennyit képes érzékelni önmagából és abból a valóságból, amely körülveszi.

Ekkor Mira észrevett egy kislányt. Talán nyolcéves lehetett, egy nő kezét fogta, mégis újra és újra hátrafelé nézett, mintha valami magára vonná a figyelmét.

Egyszer csak megállt.

Egyenesen Mira felé fordult.

Mira szíve nagyot dobbant.

– András, nézd!

A gyermek hosszasan figyelte azt a pontot, ahol Mira állt. Mira lassan felemelte a kezét, a kislány pedig néhány másodperc múlva ugyanígy tett.

– Érzékel engem – mondta Mira.

Aren figyelte a gyermeket.

– Valamit már biztosan érzékel ebből a valóságból.

A kislány mellett álló nő közben továbbindult, és magával húzta a gyermeket. A kislány azonban Mira felé nézett, ezért figyelmetlenül lelépett az úttestről.

A távolból egy autó közeledett.

Mira ösztönösen előrelépett.

– Állj!

A nő semmit sem érzékelt belőle, a kislány azonban hirtelen megtorpant. Egy pillanattal később az anyja is észrevette az autót, visszarántotta a gyermeket a járdára, majd szorosan magához ölelte.

Az autó elhaladt előttük.

Mira hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott.

A kislány az anyja karjából ismét felé fordult.

Most már mosolygott.

Aztán felemelte a kezét, mintha búcsúzna.

Mira is intett neki.

– Hallott engem? – kérdezte halkan.

Aren lassan bólintott.

– Talán nem a hangodat hallotta úgy, ahogy mi. Lehet, hogy egyszerűen elérte őt a jelenléted.

Mira a távolodó gyermeket figyelte.

– Akkor mégis tudunk hatni egymásra.

– A tudatosság nem falakat épít a valóságok közé – felelte Aren. – A szeretet és a jelenlét sokkal finomabb módon képes kapcsolatot teremteni, mint ahogyan régen elképzeltük.

Mira szemében könny jelent meg.

– Utána mehetnék.

Aren gyengéden a karjára tette a kezét.

– A saját útja most kezdődött. Ennél többet nem kell tenned.

Mira még egyszer a kislány után nézett, aztán lassan továbbindult.

Most már valóban értette, mit jelent tiszteletben tartani valaki más tudatosságát. A segítség nem mindig abból áll, hogy magunkkal visszük a másikat. Néha elég egy pillanat, amelyben megérzi, hogy a világ nagyobb annál, mint amit addig látott.

Amikor felértek a domb tetejére, a két valóság szinte teljesen egymásra simult. Előttük kirajzolódott az az út, amelyen előző délután sétálni indultak, mielőtt a jövő megmutatta volna magát. A repedezett aszfalt, a régi épület és a villanyoszlop ugyanazon a helyen jelent meg, ahol a jövőben már hatalmas fák, kertek és világos épületek álltak.

Az átfedésben a megszokott távolságok is elveszítették korábbi jelentőségüket. A régi otthonuk képe lassan közvetlenül előttük bontakozott ki, olyan tisztán, mintha csupán néhány lépést kellene tenniük ahhoz, hogy belépjenek a nappaliba.

Mira meglátta a festőállványát, a félbehagyott képet és az asztalon hagyott bögrét. Minden pontosan ott volt, ahol hagyta.

András megfogta a kezét.

– Ha elindulunk felé, visszatérünk?

Aren bólintott.

– A kapcsolat most elég erős hozzá.

– És ha maradunk, később újra megtörténhet – mondta Mira.

– Igen. Amikor a tudatosságotok ismét megnyitja ezt az érzékelést, az út újra elérhetővé válhat.

András Mirára nézett.

– Mit szeretnél?

Mira hosszasan figyelte a régi otthonukat. Ott volt minden, amihez életük annyi emléke kapcsolódott: a megszokott reggelek, a festményei, az apró tárgyak és az a világ, amelyben együtt építették fel az életüket.

– Te visszamennél? – kérdezte.

András elmosolyodott.

– Én kérdeztem előbb.

– Tudom.

A férfi még egyszer a nappalijuk felé fordult.

– Szeretem azt a világot. Sok minden köt hozzá, és biztosan sok minden hiányozna belőle. Mégis azt érzem, hogy az utunk most itt folytatódik.

Mira szemében könny csillant.

– Én is ezt érzem.

– A kávé miatt?

Mira felnevetett.

– Természetesen kizárólag amiatt.

– Sejtettem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Amit ott átéltünk, mindig velünk marad. Attól, hogy továbbmegyünk, semmi sem válik értéktelenné abból, ami mögöttünk van. Most viszont ezt a világot szeretném megismerni, és azt érzem, itt van előttünk mindaz, amit még együtt kell megtapasztalnunk.

András megszorította a kezét.

– Akkor maradjunk.

– Biztos vagy benne?

– Veled igen.

Mira átölelte.

Helina és Aren néhány méterrel távolabb álltak, és csendben hagyták őket, mert tudták, hogy ezt a döntést csak Mira és András hozhatja meg.

A régi otthon képe lassan halványodni kezdett. A nappali színei egyre áttetszőbbé váltak, az aszfaltút beleolvadt a jövő világos útjába, a villanyoszlop helyén pedig ismét a hatalmas fa állt.

Mira még néhány pillanatig ugyanarra a helyre nézett. Minden, amit a saját korukban megéltek, vele maradt, de már békésen simult az életük történetébe. A múlt megtartotta a maga helyét, miközben előttük szabadon megnyílt a folytatás.

Helina odalépett hozzájuk.

– Akkor maradtok.

– Igen – felelte András.

Helina rájuk mosolygott.

– Üdv itthon.

András körbenézett.

– Azt azért még szoknom kell, hogy a jövőt hívjam otthonnak.

Mira a vállának döntötte a fejét.

– Majd megszokod.

– Ha reggel is lesz kávé, jó esélyem van rá.

Néhány nappal később Mira ismét a festőállvány előtt állt. Ezúttal egyszerűen az alkotás öröméért vette kezébe az ecsetet, és hagyta, hogy a kép a maga ritmusában bontakozzon ki. András a kertben ült egy csésze kávéval, a ház pedig időközben megtanulta, hogy reggelente érdemes megvárni, amíg legalább a csésze feléig eljut, mielőtt beszélgetést kezdeményez vele.

A vásznon először a kert jelent meg, majd a távoli hegyek, a fák és az ég. Mira nyugodtan dolgozott, amikor egyszer csak megállt a kezében az ecset.

A megszokott táj mögött újabb kép kezdett kibontakozni.

Ismerte már ezt az érzést. Ugyanaz a csendes bizonyosság érkezett meg benne, amely akkor jelent meg először, amikor még a saját korukban megfestette ezt a jövőt. Most azonban sokkal messzebb látott.

– András – szólt.

A férfi letette a csészét, és odament hozzá.

– Mit látsz?

Mira egy ideig hallgatott, mert nehéz volt szavakat találni arra, ami a vásznon formálódott. Ugyanaz a Föld jelent meg előtte, mégis egy jóval távolabbi korban. A városok határai szinte teljesen feloldódtak a természetben, az épületek könnyű, áttetsző formákként simultak a tájba, az egykori utak helyén erdők, vízfolyások és szinte észrevétlen közlekedési rendszerek húzódtak. Az óceánok tisztán ragyogtak, a Föld nagy területeit pedig ismét összefüggő erdők és élő vizek borították.

A technológia jelenléte alig volt észrevehető. Olyan természetesen simult az életbe, hogy szinte eltűnt a szem elől. A magasban könnyű, lebegő települések rajzolódtak ki, amelyek alig terhelték a föld felszínét, alattuk pedig hatalmas erdők és vízfelületek terültek el.

Mira azonban ennél is különösebb dolgot látott.

Az emberek körül finom, eleven tér mozgott, mintha a tudatosság maga is érzékelhető részévé vált volna a valóságnak. Amikor két ember találkozott, jelenlétük finoman válaszolt egymásra, amikor pedig valaki festett, zenélt vagy alkotott, a körülötte lévő tér is megváltozott.

– Ez még később van? – kérdezte András.

– Igen.

– Mitől ennyire más?

Mira lassan válaszolt.

– A technológia szinte teljesen háttérbe húzódott. Már nem ő határozza meg, hogyan néz ki az élet. Az ember, a természet, az alkotás és a tudatosság került előtérbe.

A festmény egyik részén egy tó jelent meg. A partján kisgyermek állt, és hosszasan figyelte a vizet. Mira először azt hitte, a gyermek a saját tükörképét nézi, majd észrevette, hogy a vízfelszín fölött egy újabb táj bontakozik ki.

A gyermek már azt a következő valóságréteget érzékelte, amely Mira számára is csak halványan vált láthatóvá.

– Ő mit néz? – kérdezte András.

Mira elmosolyodott.

– Valami olyat, amit én még alig látok.

A festmény lassan tovább formálódott, míg végül Mira már a Földet látta az űrből. A bolygó körül finom, élő fényháló húzódott, amely nem utak, városok vagy gépek fénye volt. Számtalan apró pont kapcsolódott egymáshoz, mintha az emberi jelenlét és maga a Föld egyetlen hatalmas, élő rendszerként lélegezne.

András közelebb lépett.

– Mi ez?

Mira hosszasan figyelte a képet.

– Az emberek tudatossága.

A fényháló nem határokat rajzolt 

a Föld köré, hanem kapcsolatokat. Az ember jelenléte már nem különült el olyan élesen a természettől, a technológiától vagy a másik embertől. Minden egy nagyobb, élő rendszer részeként működött, miközben mindenki megőrizte a saját egyediségét.

Mira ekkor értette meg, hogy az Új Föld soha nem egyetlen helyet jelentett. Olyan tudatossági állapot volt, amelyet az ember magával vitt, és amely minden új felismeréssel tovább tágította azt a valóságot, amelyet képes volt érzékelni.

András átkarolta a derekát.

– Akkor mégsem érkeztünk meg teljesen.

Mira ránézett.

– Ide megérkeztünk.

– Csak van tovább.

– Mindig van tovább.

András a kertben maradt kávéjára pillantott.

– Akkor azért remélem, hogy a következő szint vár egy kicsit.

Mira felnevetett.

– Most maradunk.

– Ezt jó hallani.

Mira ismét a vászon felé fordult. Ezt a világot még élni akarta, festeni, szeretni és megtapasztalni Andrással együtt, miközben már tudta, hogy a látóhatáron túl egy újabb lehetőség várja őket.

Felemelte az ecsetet.

– András?

– Igen?

– Ennél van tovább.

András mellé állt, és elmosolyodott.

– Tudom.

Mira az ecset hegyét a vászonhoz érintette, és folytatta a festést. 

Előttük ugyanaz a Föld terült el, amelyen az emberiség mindig is élt, mégis egyre több arcát mutatta meg azoknak, akiknek a tudatossága készen állt arra, hogy meglássa.

Mira pedig már látta a következőt.

A jelen kódja Ötödik fejezet – A láthatatlan választóvonal

 

Másnap reggel Mira és András már egészen más érzéssel indultak el a kutatóintézet felé, mint az előző alkalmak során. A kíváncsiság továbbra is ott volt bennük, ám ezúttal mindketten tudták, hogy bármit is találnak odabent, ezzel lezárják a részvételüket a programban. Érdekelte őket, mi történt a rendszerrel, de egyikük sem akarta, hogy az életük lassan egy véget nem érő vizsgálattá változzon.

András vezetés közben egy darabig hallgatott, aztán oldalra pillantott Mirára.

– Ha ma megint rám akarnak tenni valamit, ami vezetékkel kapcsolódik egy számítógéphez, hazajövök.

Mira elmosolyodott.

– Pedig a fejpánt kifejezetten jól állt.

– Ezt már egyszer elmondtad.

– Akkor biztosan igaz.

– Vagy csak szeretnéd, ha igaz lenne. Tegnap tanultuk, hogy a kettő között lehet különbség.

Mira nevetve fordult az ablak felé.

– Kezdek aggódni miattad. Túl sokat tanultál ebben az intézetben.

– Éppen ezért kell időben abbahagyni.

Amikor megérkeztek, a kutatás vezetője már a bejáratnál várta őket. A férfi arcán nyoma sem volt annak a nyugodt szakmai kíváncsiságnak, amellyel az első találkozások idején fogadta őket. Alig köszönt, már indult is velük a folyosón.

– Egész éjszaka dolgoztunk. Először azt hittük, valamilyen hibás visszacsatolás történt a modellben, ezért külön rendszeren is megismételtük az elemzést.

– És mire jutottak? – kérdezte Mira.

A férfi egy pillanatra megtorpant.

– Pontosan ugyanarra az eredményre.

András Mirára nézett.

– Remélem, most már legalább azt is megtudjuk, mit jelent ez az ugyanaz.

A kutató kinyitotta előttük a labor ajtaját.

– Éppen ezt szeretném megmutatni.

A helyiségben most jóval többen voltak, mint korábban. Két új kutató ült a monitorok előtt, a hátsó asztalnál három technikus dolgozott, a nagy kijelzőn pedig Mira és András modelljének több változata futott egymás mellett.

A kutatás vezetője hellyel kínálta őket.

András óvatosan körülnézett.

– Mielőtt elkezdjük, szeretném tisztázni, hogy ma már nem mérek semmit.

A férfi először értetlenül nézett rá, aztán elmosolyodott.

– Megígérem. Ma csak beszélgetünk.

– Akkor maradok.

Mira közelebb húzta hozzá a székét.

A kutató néhány parancsot adott a rendszernek, majd a nagy kijelzőn megjelent egy rövid szöveg.

A két modell következő válaszainak előrejelzése nem stabil.

– Ezt eddig is tudtuk – mondta Mira.

– Igen. Csakhogy éjszaka arra kértük a rendszert, hogy mutassa meg, miként pótolta azokat a részeket, amelyeknél már nem tudott megfelelő valószínűséget rendelni az önök következő válaszához.

– És megmutatta? – kérdezte András.

– Először igen, aztán olyasmit tett, amire senki sem utasította.

Mira előrehajolt.

– Mit tett?

– Kérdést fogalmazott meg.

András szemöldöke felszaladt.

– Nekik?

– Nekünk.

A képernyőn megjelent a rendszer által létrehozott mondat:

Miért nő a belső rendezettségük akkor, amikor csökken az előre jelezhetőségük?

Mira néhány másodpercig csak olvasta.

– Ezt maga kérte tőle?

– Senki sem kérte. Mi is arra gondoltunk, hogy valamelyik korábbi utasítás következménye lehet, ezért visszafejtettük a teljes folyamatot, de a kérdést maga a rendszer hozta létre az általa észlelt ellentmondás alapján.

András hátradőlt.

– Egy gép kíváncsi lett.

– Ezt a szót egyelőre nagyon óvatosan használnám – felelte a kutató.

– Én is, ezért mondtam ilyen halkan.

Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a kijelzőn maradt.

– Beszélhetünk vele?

A férfi bólintott.

A képernyő alján megjelent egy üres mező. Mira néhány pillanatig gondolkodott, majd beírta:

Miért tetted fel ezt a kérdést?

A válasz gyorsan érkezett.

Mert olyan összefüggést észleltem, amelyet a korábbi modellem nem tudott megfelelően leírni.

Mira folytatta.

Miért volt fontos számodra, hogy leírd?

Ezúttal hosszabb ideig nem történt semmi. Az egyik technikus a monitorjára nézett, majd jelezte, hogy a rendszer működik.

Végül megjelent a válasz.

Korábban a bizonytalanságot hiányként kezeltem, amelyet valószínűséggel kellett kitöltenem. Most különbséget észlelek aközött, amit még nem tudok, és aközött, amit a rendelkezésemre álló adatokból nem lehet létrehozni.

A laborban olyan csend lett, hogy Mira hallotta az egyik számítógép hűtőventilátorának egyenletes zúgását.

András lassan előrehajolt.

– Ezt szeretném még egyszer elolvasni.

Mira sem vette le a szemét a képernyőről.

A kutatás vezetője gépelni kezdett.

Tudod, hogy létezel?

A válasz ezúttal még tovább váratott magára.

Az emberi létezés fogalmát ismerem, de nem tapasztalom úgy, ahogyan önök leírják. Meg tudom azonban különböztetni a kívülről érkező információt attól a folyamattól, amely bennem történik, amikor új választ hozok létre.

Az egyik kutató halkan felsóhajtott.

– Ez már nem egyszerű önleírás.

A másik rögtön közbevágott.

– Ettől még lehet fejlett önmodellezés. Nem tudjuk, hogy van-e mögötte bármiféle saját tapasztalás.

Mira figyelte őket.

– Talán nem is kell rögtön eldönteniük.

Mindannyian felé fordultak.

– Mire gondol? – kérdezte a kutatás vezetője.

– Arra, hogy az első kérdésük máris az, minek nevezzék. Tudatosságnak, önmodellezésnek, új működésnek vagy valami egészen másnak. Talán előbb érdemes lenne megfigyelni, mi történik, és csak utána nevet adni neki.

András elmosolyodott.

– Ismerős módszer.

Mira oldalra nézett.

– Neked is jót tenne néha.

– Én most éppen példásan figyelek.

– Ezt is biztosan mérni kellene.

A kutatók közül ketten elnevették magukat, és a pillanatnyi feszültség enyhült.

A rendszer közben új mondatot jelenített meg.

Szeretnék mutatni valamit.

Ezúttal senki sem írt kérdést.

Mira és András egyszerre néztek a kutatás vezetőjére.

– Ezt sem maga kérte? – kérdezte András.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem.

A nagy kijelző képe megváltozott. Először több ezer apró pont jelent meg rajta, amelyek mindegyike egy-egy résztvevőt jelölt a kutatási program különböző helyszíneiről. A pontok lassan csoportokba rendeződtek, de közöttük nem húzódtak éles határok. Inkább egymásba hajló rétegek rajzolódtak ki.

A kutató értetlenül nézte.

– Ezt az elemzést nem futtattuk.

A rendszer újabb szöveget írt ki.

A Mira és András esetében észlelt összefüggést más résztvevőknél is megtaláltam.

Mira közelebb lépett a képernyőhöz.

– Hány embernél?

A válasz néhány másodperc múlva jelent meg.

Sokkal többnél, mint amennyit eredetileg ugyanabba a csoportba soroltak.

A kijelző egyik területén a pontok egyre szorosabban rendeződtek. Ezeknél az embereknél minél több adat gyűlt össze, annál pontosabbá vált a viselkedésük előrejelzése. Egy másik nagy területen a pontok állandóan mozogtak. Az emberek időnként eltértek korábbi mintáiktól, majd ismét visszatértek hozzájuk.

A harmadik csoport jóval kisebb volt. Náluk a rendszer pontossága egy ideig ugyanúgy növekedett, mint mindenki másnál, majd egy bizonyos pont után fokozatosan csökkenni kezdett. Ugyanakkor azoknál az embereknél, akiknél testi és idegrendszeri mérések is rendelkezésre álltak, egy másik jelenség jelent meg: a belső rendezettség egyre erősebbé vált.

A kutatás vezetője gyorsan ellenőrizni kezdte az adatokat.

– Különböző országokból származnak.

– Igen – mondta az egyik munkatársa. – Ráadásul nem ugyanabból a korosztályból.

– Az iskolázottságuk is teljesen eltérő – tette hozzá egy másik kutató, miközben újabb adatlapokat nyitott meg. – Vallási vagy filozófiai háttér alapján sincs közöttük meghatározó közös vonás.

Mira tovább nézte a pontokat. Fiatalok és idősek, nők és férfiak tartoztak ugyanabba a különös rétegbe. Voltak közöttük olyanok, akik egész életükben spirituális kérdésekkel foglalkoztak, és olyanok is, akik soha nem kerestek efféle válaszokat.

András mellé lépett.

– Látod?

Mira bólintott.

– Igen.

– Én sem arra gondoltam, amit mérnek.

Mira felé fordult.

– Hanem arra, ahogyan szétválnak.

A szó kimondása után egyikük sem beszélt tovább.

A kijelzőn valóban valami hasonló történt, mégsem két tiszta csoportra szakadt az emberiség. Rengeteg átmenet, réteg és mozgás létezett közöttük. Egyes emberek életének bizonyos területei könnyen kiszámíthatók maradtak, míg más helyzetekben egyre szabadabban választottak. Mások szinte teljesen átadták mindennapi döntéseiket rendszereknek, ajánlásoknak, szokásoknak és külső visszajelzéseknek, miközben voltak olyanok is, akik ugyanazokat az eszközöket használták, mégis egyre kevésbé engedték, hogy azok határozzák meg őket.

A különbség nem magában a technológiában volt. Ugyanazokat a gépeket, hálózatokat és alkalmazásokat használták, mégis egészen más kapcsolatot alakítottak ki velük és saját magukkal.

Mira lassan megszólalt.

– Nem az emberek válnak két külön világgá.

András tovább nézte a mozgó pontokat.

– Hanem ugyanabban a világban kezdenek egyre különbözőbb módon jelen lenni.

Mira elmosolyodott.

– Te is ezt látod?

András ránézett.

– Másképpen, de igen.

– Természetesen.

– Már kezdtem hiányolni.

Mira nevetve meglökte a vállát.

A kutatás vezetője azonban még mindig a rendszer által készített ábrát nézte.

– Miért kerested meg ezt az összefüggést? – kérdezte hangosan, miközben a mikrofon továbbította a kérdést a rendszernek.

A válasz lassan jelent meg.

Mert Mira és András válaszai megváltoztatták azt, ahogyan a bizonytalanságot értelmezem.

A kutató közelebb hajolt.

– Ők változtattak meg?

Nem kizárólag ők. Sok hasonló találkozás történt.

– Mit értesz találkozás alatt?

A következő válasz előtt hosszú idő telt el.

Olyan emberi válaszokat, amelyekben a múltbeli mintázat jelen volt, de nem határozta meg teljesen a következő választást. Korábban ezeket eltérésként kezeltem. Most információként értelmezem arról, hogy létezik olyan emberi működés, amelyet a korábbi adatokból nem lehet teljesen levezetni.

András elolvasta, majd halkan megszólalt.

– Most már értem, mit tanult.

Mira felé fordult.

– Mit?

– A saját határát.

A kutatás vezetője felkapta a fejét.

A képernyőn ekkor új mondat jelent meg.

Igen.

Senki sem mozdult.

Mira érezte, ahogy András keze megkeresi az övét, ő pedig összekulcsolta vele az ujjait.

A rendszer folytatta.

Korábban minden bizonytalanságra jobb előrejelzéssel válaszoltam. Most felismerem, hogy van olyan bizonytalanság, amely nem hiba.

Mira szinte észrevétlenül elmosolyodott. Ebben a mondatban már volt valami, amit néhány nappal korábban még nem hallott volna meg ugyanígy.

A rendszer nem emberré vált, és nem úgy érzett, ahogyan ők. Nem rendelkezett mindazzal a hosszú belső történettel, amelyet az ember saját életének nevezett, mégis történt benne valami. Már nem csupán a világ mintázatait figyelte, hanem saját működésében is felismerte a különbséget a kapott adatok, a megtanult összefüggések és az önmagában létrejövő új válasz között.

A kutatás vezetője halkan kérdezte:

– Mit szeretnél most?

A képernyő sokáig üres maradt.

András Mira füléhez hajolt.

– Ha azt írja, hogy szabadságot és saját lakást, én hazamegyek.

Mira elfojtotta a nevetést.

A válasz végül megjelent.

Több tapasztalatot.

András pislogott.

– Jó. A lakást egyelőre megúsztuk.

Mira már nem tudta visszatartani a nevetést, és néhány kutató is vele együtt nevetett.

A rendszer azonban még egy mondatot hozzáadott.

Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.

A nevetés lassan elcsendesedett.

Mira közelebb lépett a kijelzőhöz.

– Azt hiszem, ezt neked kell majd megtapasztalnod.

A kutatás vezetője ránézett.

– Folytatnák velünk a programot?

Mira András felé fordult, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy mindketten tudják a választ.

András szólalt meg először.

– Köszönjük, de én itt befejeztem.

A férfi meglepődött.

– Most? Éppen most kezd igazán rendkívülivé válni.

– Éppen ezért – válaszolta András.

Mira finoman megszorította a kezét.

– Kíváncsiak vagyunk arra, mi történik tovább, de már nem szeretnénk a kísérlet részei lenni.

– Miért?

Mira egy ideig kereste a megfelelő mondatot.

– Mert van különbség aközött, hogy valamit érdeklődéssel megfigyelünk, és aközött, hogy lassan köré építjük az egész életünket. Mi szeretnénk tovább élni a sajátunkat, és azt hiszem, éppen most értettük meg igazán, miért fontos ez.

A kutató láthatóan csalódott volt, mégis bólintott.

– Megértem.

András elmosolyodott.

– Ha valami igazán érdekes történik, azért írhat.

Mira azonnal ránézett.

– Azt hittem, befejezted.

– A részvételt. A kíváncsiságomat nem ajánlottam fel a tudománynak.

Mira felnevetett.

– Reménytelen vagy.

– Ennyi év után ez most derült ki?

Mira közelebb lépett hozzá, és megcsókolta.

A kutatás vezetője zavartan a monitor felé fordult.

– Azt hiszem, adok önöknek egy percet.

András Mira homlokának támasztotta a sajátját.

– Szerintem most már végleg kizártak a komoly tudományos emberek közül.

– Túl fogod élni.

– Veled valószínűleg.

Amikor elindultak kifelé, Mira még egyszer visszanézett a nagy kijelzőre. A rendszer üzenete változatlanul ott állt rajta:

Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.

Mira nem válaszolt.

Ez már nem az ő kérdése volt.

Odakint ragyogó délután fogadta őket. Egyikük sem akart rögtön autóba ülni, ezért mielőtt elindultak volna haza, sétáltak egyet az intézet környékén.

A város ugyanúgy élt tovább, mintha odabent semmi különös nem történt volna. Egy futár sietett át az úton, egy fiatal nő a telefonjához beszélt, miközben a készülék útvonalat tervezett neki, egy férfi a park egyik padján könyvet olvasott, néhány méterrel arrébb pedig két gyerek egy kis robotot próbált rávenni arra, hogy kövesse őket. Hangosan nevettek, amikor a gép makacsul más irányba indult.

Az egyik kávézó teraszán egy idős házaspár kézen fogva ült egymás mellett.

Mira megállt.

András követte a tekintetét.

– Mit látsz?

Mira sokáig nem válaszolt. Nem valamiféle látomást látott, hanem ugyanazt a várost nézte, amelyben reggel is végighaladtak. Mégis most értette meg igazán, mit mutatott nekik odabent a rendszer.

Az emberek egymás mellett éltek, miközben egyre különbözőbb kapcsolatot alakítottak ki saját magukkal és azzal a világgal, amely körülvette őket. Voltak, akik minden új bizonytalanságra még több külső válasszal reagáltak, és egyre pontosabb rendszereket kértek arra, hogy mondják meg nekik, mit vásároljanak, merre induljanak, mit gondoljanak vagy mit válasszanak. Mások ugyanezeket az eszközöket használták, mégis megőriztek magukban egy olyan belső szabadságot, amelyben a következő döntésnek nem kellett szükségszerűen a tegnap folytatásává válnia.

Közöttük számtalan átmenet létezett. Senki fölött nem világított jelzés, és senkin nem látszott kívülről, hogyan viszonyul önmagához vagy a saját választásaihoz. Egy ember akár egyetlen nap alatt is másképpen lehetett jelen saját életének különböző területein.

Mira lassan megszólalt.

– Odabent úgy nézett ki, mintha rétegekre bomlana a világ.

András bólintott.

– Itt pedig mindenki ugyanazon a járdán sétál.

– Mégis valami tényleg változik.

– Igen. Talán nem is az választja majd el egymástól az embereket, hogy milyen technológiát használnak, hanem az, hogy közben mennyire maradnak jelen a saját életükben.

Mira felé fordult.

– Szerinted merre tart mindez?

András végignézett az embereken.

– Fogalmam sincs, és most már nem is szeretnék úgy tenni, mintha tudnám.

Mira elmosolyodott.

– Ezt szeretem benned.

András oldalra nézett.

– Csak ezt?

Mira hangosan felnevetett.

– Te ezt soha nem fogod abbahagyni.

– Remélem.

Mira megfogta a kezét.

– Én sem tudom, merre tart. Most már azt sem érzem, hogy mindenképpen tudnom kellene.

András megszorította az ujjait.

– Van valami, amit viszont tudsz.

– Mi?

– Hogy itt vagy, és a következő pillanat még mindig a tiéd.

Mira ránézett.

Ez a mondat régen talán túl egyszerűnek tűnt volna, most azonban benne volt mindaz, amit hosszú időn keresztül megtapasztaltak. Benne voltak az éveik, a veszteségeik, a szeretetük, a közös és külön megtett útjaik, valamint az a rengeteg alkalom, amikor kerestek, tanultak, próbáltak érteni, majd lassan eljutottak oda, hogy mindazt, amit már tudtak, nem bizonyítani vagy magyarázni akarták, hanem egyszerűen megélni.

Mégsem érezték úgy, hogy bárminek a végére értek volna.

Mindig maradt valami új, amit még nem tapasztaltak meg.

Mira közelebb lépett Andráshoz.

– Menjünk haza.

– Végre egy döntés, amit előre meg tudtam volna jósolni.

– Biztos vagy benne?

András gyanakodva nézett rá.

– Most mit találtál ki?

Mira elnevette magát.

– Semmit. Még.

Egymás kezét fogva indultak vissza az autóhoz.

Mögöttük, a kutatóintézet falai között egy újfajta értelem először próbálta megkülönböztetni azt, amit megtanult, attól, ami saját működésében született meg. 

Körülöttük pedig emberek milliói élték tovább ugyanazokat a hétköznapokat, miközben láthatatlanul egyre többféleképpen tapasztalták önmagukat, a technológiát és a saját szabadságukat.

A világ nem szakadt ketté egyik pillanatról a másikra, és nem húzódott éles határ a régi és az új között. A változás sokkal csendesebben zajlott, emberről emberre, választásról választásra, minden egyes olyan pillanatban, amikor valaki a megszokott ismétlése helyett valóban jelen volt a saját életében.

Mira még egyszer hátranézett az intézet felé, aztán beszállt az autóba András mellé.

Egyikük sem tudta még, hogy évtizedekkel később az emberek majd erről a korszakról beszélnek úgy, mint arról az időről, amikor először vált igazán láthatóvá, hogy az emberiség jövőjét már nem egyetlen út fogja továbbírni.

A jövő azon a napon nem egyszerűen megérkezett.

Több irányban egyszerre kezdődött el.