Mira másnap kora reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott a szobában. András még békésen aludt mellette, a kert felől madárhang és hűvös levegő érkezett, a falon azonban időnként különös áttetszőség futott végig, mintha a ház anyagán keresztül egy másik hely próbálna előtűnni.
Mira felült az ágyban, és figyelni kezdte a jelenséget. Néhány pillanat múlva a világos fal mögött lassan kirajzolódott egy helyiség, amelynek minden részletét azonnal felismerte. A saját nappalijukat látta, a festőállvánnyal, az asztalon hagyott bögrével és azzal a képpel, amelyen először festette meg ezt a jövőt.
– András, ébredj fel!
András azonnal felült.
– Mi történt?
– Nézd a falat!
Mire odafordult, a kép elhalványult, néhány másodperc múlva azonban ismét kirajzolódott. Ezúttal András is felismerte a régi otthonukat.
– Pontosan úgy néz ki, ahogy otthagytuk – mondta.
Mira bólintott.
– Semmi sem változott.
– Nálunk talán még egy perc sem telt el.
A gondolat mindkettőjüket elcsendesítette.
A régi nappali képe lassan eltűnt, majd megszólalt a ház, és közölte velük, hogy Helina hamarosan megérkezik, egy kísérő pedig vele tart.
András kikelt az ágyból.
– Előbb kérek egy kávét.
Mira hitetlenkedve nézett utána.
– Most?
– Különösen most. Ha már két valóság között kell eligazodnom, legalább az egyikben legyen rendes kávé.
Mira elnevette magát.
Nem sokkal később Helina egy ősz hajú férfi társaságában érkezett. A férfi magas volt, válláig érő haja ezüstösen csillant a reggeli fényben, tekintetéből pedig olyan nyugalom áradt, amely mellett az ember ösztönösen halkabban kezdett beszélni.
– Aren vagyok – mutatkozott be, és először Mirának nyújtott kezet. – A különböző valóságrétegek érzékelésével és az időbeli átjárásokkal foglalkozom.
Mira elfogadta a kezét.
– Mira vagyok.
– Én pedig András – mondta András. – Úgy látom, mi szolgáltatjuk a mai gyakorlati példát.
Aren elmosolyodott.
– Meglehetősen ritka példát.
– Ezt az elmúlt napban már többször hallottuk – felelte András, majd belekortyolt a kávéjába.
Miután leültek, Mira részletesen elmondta, mit láttak azon a reggelen. Aren figyelmesen végighallgatta, aztán néhány pillanatig csendben maradt.
– Újra létrejött köztetek és a saját korotok között az érzékelési kapcsolat – mondta végül.
– Ez azt jelenti, hogy visszamehetnénk? – kérdezte Mira.
– Igen. A saját időtök valósága ismét elérhetővé vált számotokra.
András letette a csészét.
– És ha most itt maradunk?
– Akkor itt folytatjátok az életeteket.
– Később is visszatérhetünk?
Aren bólintott.
– Megtörténhet. Ti még leginkább egyenes vonalként ismeritek az időt, ahol a múlt mögöttetek, a jövő pedig előttetek helyezkedik el. Ezen a tudatossági szinten azonban az idő már jóval rugalmasabban érzékelhető. Amikor újra létrejön bennetek az a belső összhang, amelyben a saját korotok valósága elérhetővé válik, az átjárás lehetősége ismét megmutatkozhat.
Mira figyelmesen hallgatta.
– Tehát a maradás nem jelenti azt, hogy örökre bezárjuk magunk mögött az utat.
– Pontosan. Az ilyen átjárás inkább tudatossági lehetőség, mint fizikai kapu.
András elgondolkodva nézett rá.
– Akkor ezt előidézni sem lehet egyszerűen.
– Erővel aligha. A tudatosság nem gép, amelyet egy gombbal bekapcsolunk. A megfelelő belső állapotban azonban olyan valóságrétegek is érzékelhetővé válhatnak, amelyek korábban kívül estek a tapasztalásotokon.
Mira megkönnyebbült. Így a maradás gondolata egészen más súlyt kapott. A saját koruk továbbra is része maradhatott az életüknek, még akkor is, ha most ezt a világot választják.
Délelőtt Helina és Aren egy magasabb domb felé vezette őket. Útközben többször is megváltozott körülöttük a táj. A jövő világos épületei és fái között időnként kirajzolódott egy régi út, egy villanyoszlop vagy egy ház, majd néhány pillanat múlva ismét elhalványult.
András egy idő után megállt.
– Valamit szeretnék pontosan megérteni. Helina azt mondta, ugyanazon a Földön továbbra is élnek emberek, akik a régi világot tapasztalják.
– Így van – felelte Aren.
– Akkor ők tulajdonképpen itt vannak velünk?
– Ugyanazon a bolygón élnek, de más érzékelési tartományban. Az ő valóságuk a régebbi, sűrűbb mintákhoz kapcsolódik, ez a világ pedig egy tágabb tudatossági szinten vált érzékelhetővé.
Mira a környező tájat figyelte.
– Kik maradtak azon a szinten?
Aren néhány lépésen át hallgatott, mielőtt válaszolt.
– Sokféle ember. Vannak, akik számára továbbra is fontos a verseny, a birtoklás, a hatalom vagy a külső biztonság. Mások olyan rendszerekben érzik magukat otthon, amelyek megmondják nekik, mit kell tenniük, mit kell gondolniuk, vagy hogyan kell élniük. Sokan egyszerűen még azt a tapasztalást választják, amelyet az a világ kínál.
– És ettől ők alacsonyabb rendűek? – kérdezte András.
– Egyáltalán nem. A magasabb rezgés tágabb érzékelést jelent, nem nagyobb emberi értéket. Ezt volt talán a legfontosabb megtanulnunk, amikor a két valóság kezdett elkülönülni.
Mira lassan bólintott.
– És akik ezen a szinten élnek?
– Ők fokozatosan elengedték azt az igényt, hogy a biztonságot kizárólag kívül találják meg. Egyre többen vállalták a saját választásaikat, felismerték, hogy az energia szolgálhatja őket, és megtapasztalták, hogy a kreativitás, az önállóság és a tudatos jelenlét sokkal többet ad az állandó ellenőrzésnél.
– Ti látjátok a régi valóságban élőket ?– kérdezte András.
– Igen. A tágabb tudatosság képes érzékelni a sűrűbb réteget is.
– Ők pedig benneteket?
Aren a távolba nézett.
– Az ő érzékelésük többnyire arra a rezgéstartományra hangolódik, amelyben élnek. Ez a valóság számukra még kívül esik azon, amit természetes módon érzékelnek. Időnként azonban valaki megérezhet bennünket, láthat egy rövid villanást, különös álma lehet, vagy olyan jelenlétet érzékelhet, amelyre még nincs magyarázata.
– Akkor segíthettek nekik átjutni? – kérdezte Mira.
– Csak akkor, amikor maguk is azt választják. A tudatosságot nem lehet ráerőltetni senkire. Megmutathatjuk, hogyan élünk, jelen lehetünk mellettük, és szerethetjük őket, de a felismerést mindenkinek saját magának kell megengednie.
Helina halkan hozzátette:
– Sokáig azt hittük, mindenkit meg kell menteni. Később megértettük, hogy a szeretet néha éppen azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik ember tapasztalását.
Mira elgondolkodott.
– Az utat meg lehet mutatni, de végigjárni mindenkinek magának kell.
– Pontosan – felelte Aren.
Ahogy felértek a domb magasabb részére, a két valóság egyre tisztábban rajzolódott egymásra. Először régi autók zaját hallották, majd egy aszfaltút jelent meg előttük közlekedési táblákkal, vezetékekkel és egymás mögött haladó járművekkel. Ugyanazon a helyen továbbra is látszottak a jövő fái, kertjei és világos útjai, mintha két különböző kor egyszerre mutatná meg ugyanannak a tájnak két arcát.
Mira embereket figyelt a járdán. Valaki sietett, más telefonon beszélt, egy férfi ingerülten vitatkozott egy parkoló autó mellett, néhány méterrel arrébb pedig egy asszony nevetve hajolt le a gyermekéhez.
– Ugyanolyan emberek – mondta Mira.
– Természetesen – felelte Helina.
– Szeretnek, félnek, örülnek, segítenek egymásnak.
– Igen. A tudatossági szint nem törli el az emberi szívet.
András egy férfit figyelt, aki letette a kezében lévő csomagot, hogy segítsen egy idős asszonynak.
– Akkor a különbség valóban nem jó és rossz között van.
Aren bólintott.
– A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, hogy az ember mennyit képes érzékelni önmagából és abból a valóságból, amely körülveszi.
Ekkor Mira észrevett egy kislányt. Talán nyolcéves lehetett, egy nő kezét fogta, mégis újra és újra hátrafelé nézett, mintha valami magára vonná a figyelmét.
Egyszer csak megállt.
Egyenesen Mira felé fordult.
Mira szíve nagyot dobbant.
– András, nézd!
A gyermek hosszasan figyelte azt a pontot, ahol Mira állt. Mira lassan felemelte a kezét, a kislány pedig néhány másodperc múlva ugyanígy tett.
– Érzékel engem – mondta Mira.
Aren figyelte a gyermeket.
– Valamit már biztosan érzékel ebből a valóságból.
A kislány mellett álló nő közben továbbindult, és magával húzta a gyermeket. A kislány azonban Mira felé nézett, ezért figyelmetlenül lelépett az úttestről.
A távolból egy autó közeledett.
Mira ösztönösen előrelépett.
– Állj!
A nő semmit sem érzékelt belőle, a kislány azonban hirtelen megtorpant. Egy pillanattal később az anyja is észrevette az autót, visszarántotta a gyermeket a járdára, majd szorosan magához ölelte.
Az autó elhaladt előttük.
Mira hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott.
A kislány az anyja karjából ismét felé fordult.
Most már mosolygott.
Aztán felemelte a kezét, mintha búcsúzna.
Mira is intett neki.
– Hallott engem? – kérdezte halkan.
Aren lassan bólintott.
– Talán nem a hangodat hallotta úgy, ahogy mi. Lehet, hogy egyszerűen elérte őt a jelenléted.
Mira a távolodó gyermeket figyelte.
– Akkor mégis tudunk hatni egymásra.
– A tudatosság nem falakat épít a valóságok közé – felelte Aren. – A szeretet és a jelenlét sokkal finomabb módon képes kapcsolatot teremteni, mint ahogyan régen elképzeltük.
Mira szemében könny jelent meg.
– Utána mehetnék.
Aren gyengéden a karjára tette a kezét.
– A saját útja most kezdődött. Ennél többet nem kell tenned.
Mira még egyszer a kislány után nézett, aztán lassan továbbindult.
Most már valóban értette, mit jelent tiszteletben tartani valaki más tudatosságát. A segítség nem mindig abból áll, hogy magunkkal visszük a másikat. Néha elég egy pillanat, amelyben megérzi, hogy a világ nagyobb annál, mint amit addig látott.
Amikor felértek a domb tetejére, a két valóság szinte teljesen egymásra simult. Előttük kirajzolódott az az út, amelyen előző délután sétálni indultak, mielőtt a jövő megmutatta volna magát. A repedezett aszfalt, a régi épület és a villanyoszlop ugyanazon a helyen jelent meg, ahol a jövőben már hatalmas fák, kertek és világos épületek álltak.
Az átfedésben a megszokott távolságok is elveszítették korábbi jelentőségüket. A régi otthonuk képe lassan közvetlenül előttük bontakozott ki, olyan tisztán, mintha csupán néhány lépést kellene tenniük ahhoz, hogy belépjenek a nappaliba.
Mira meglátta a festőállványát, a félbehagyott képet és az asztalon hagyott bögrét. Minden pontosan ott volt, ahol hagyta.
András megfogta a kezét.
– Ha elindulunk felé, visszatérünk?
Aren bólintott.
– A kapcsolat most elég erős hozzá.
– És ha maradunk, később újra megtörténhet – mondta Mira.
– Igen. Amikor a tudatosságotok ismét megnyitja ezt az érzékelést, az út újra elérhetővé válhat.
András Mirára nézett.
– Mit szeretnél?
Mira hosszasan figyelte a régi otthonukat. Ott volt minden, amihez életük annyi emléke kapcsolódott: a megszokott reggelek, a festményei, az apró tárgyak és az a világ, amelyben együtt építették fel az életüket.
– Te visszamennél? – kérdezte.
András elmosolyodott.
– Én kérdeztem előbb.
– Tudom.
A férfi még egyszer a nappalijuk felé fordult.
– Szeretem azt a világot. Sok minden köt hozzá, és biztosan sok minden hiányozna belőle. Mégis azt érzem, hogy az utunk most itt folytatódik.
Mira szemében könny csillant.
– Én is ezt érzem.
– A kávé miatt?
Mira felnevetett.
– Természetesen kizárólag amiatt.
– Sejtettem.
Mira közelebb lépett hozzá.
– Amit ott átéltünk, mindig velünk marad. Attól, hogy továbbmegyünk, semmi sem válik értéktelenné abból, ami mögöttünk van. Most viszont ezt a világot szeretném megismerni, és azt érzem, itt van előttünk mindaz, amit még együtt kell megtapasztalnunk.
András megszorította a kezét.
– Akkor maradjunk.
– Biztos vagy benne?
– Veled igen.
Mira átölelte.
Helina és Aren néhány méterrel távolabb álltak, és csendben hagyták őket, mert tudták, hogy ezt a döntést csak Mira és András hozhatja meg.
A régi otthon képe lassan halványodni kezdett. A nappali színei egyre áttetszőbbé váltak, az aszfaltút beleolvadt a jövő világos útjába, a villanyoszlop helyén pedig ismét a hatalmas fa állt.
Mira még néhány pillanatig ugyanarra a helyre nézett. Minden, amit a saját korukban megéltek, vele maradt, de már békésen simult az életük történetébe. A múlt megtartotta a maga helyét, miközben előttük szabadon megnyílt a folytatás.
Helina odalépett hozzájuk.
– Akkor maradtok.
– Igen – felelte András.
Helina rájuk mosolygott.
– Üdv itthon.
András körbenézett.
– Azt azért még szoknom kell, hogy a jövőt hívjam otthonnak.
Mira a vállának döntötte a fejét.
– Majd megszokod.
– Ha reggel is lesz kávé, jó esélyem van rá.
Néhány nappal később Mira ismét a festőállvány előtt állt. Ezúttal egyszerűen az alkotás öröméért vette kezébe az ecsetet, és hagyta, hogy a kép a maga ritmusában bontakozzon ki. András a kertben ült egy csésze kávéval, a ház pedig időközben megtanulta, hogy reggelente érdemes megvárni, amíg legalább a csésze feléig eljut, mielőtt beszélgetést kezdeményez vele.
A vásznon először a kert jelent meg, majd a távoli hegyek, a fák és az ég. Mira nyugodtan dolgozott, amikor egyszer csak megállt a kezében az ecset.
A megszokott táj mögött újabb kép kezdett kibontakozni.
Ismerte már ezt az érzést. Ugyanaz a csendes bizonyosság érkezett meg benne, amely akkor jelent meg először, amikor még a saját korukban megfestette ezt a jövőt. Most azonban sokkal messzebb látott.
– András – szólt.
A férfi letette a csészét, és odament hozzá.
– Mit látsz?
Mira egy ideig hallgatott, mert nehéz volt szavakat találni arra, ami a vásznon formálódott. Ugyanaz a Föld jelent meg előtte, mégis egy jóval távolabbi korban. A városok határai szinte teljesen feloldódtak a természetben, az épületek könnyű, áttetsző formákként simultak a tájba, az egykori utak helyén erdők, vízfolyások és szinte észrevétlen közlekedési rendszerek húzódtak. Az óceánok tisztán ragyogtak, a Föld nagy területeit pedig ismét összefüggő erdők és élő vizek borították.
A technológia jelenléte alig volt észrevehető. Olyan természetesen simult az életbe, hogy szinte eltűnt a szem elől. A magasban könnyű, lebegő települések rajzolódtak ki, amelyek alig terhelték a föld felszínét, alattuk pedig hatalmas erdők és vízfelületek terültek el.
Mira azonban ennél is különösebb dolgot látott.
Az emberek körül finom, eleven tér mozgott, mintha a tudatosság maga is érzékelhető részévé vált volna a valóságnak. Amikor két ember találkozott, jelenlétük finoman válaszolt egymásra, amikor pedig valaki festett, zenélt vagy alkotott, a körülötte lévő tér is megváltozott.
– Ez még később van? – kérdezte András.
– Igen.
– Mitől ennyire más?
Mira lassan válaszolt.
– A technológia szinte teljesen háttérbe húzódott. Már nem ő határozza meg, hogyan néz ki az élet. Az ember, a természet, az alkotás és a tudatosság került előtérbe.
A festmény egyik részén egy tó jelent meg. A partján kisgyermek állt, és hosszasan figyelte a vizet. Mira először azt hitte, a gyermek a saját tükörképét nézi, majd észrevette, hogy a vízfelszín fölött egy újabb táj bontakozik ki.
A gyermek már azt a következő valóságréteget érzékelte, amely Mira számára is csak halványan vált láthatóvá.
– Ő mit néz? – kérdezte András.
Mira elmosolyodott.
– Valami olyat, amit én még alig látok.
A festmény lassan tovább formálódott, míg végül Mira már a Földet látta az űrből. A bolygó körül finom, élő fényháló húzódott, amely nem utak, városok vagy gépek fénye volt. Számtalan apró pont kapcsolódott egymáshoz, mintha az emberi jelenlét és maga a Föld egyetlen hatalmas, élő rendszerként lélegezne.
András közelebb lépett.
– Mi ez?
Mira hosszasan figyelte a képet.
– Az emberek tudatossága.
A fényháló nem határokat rajzolt
a Föld köré, hanem kapcsolatokat. Az ember jelenléte már nem különült el olyan élesen a természettől, a technológiától vagy a másik embertől. Minden egy nagyobb, élő rendszer részeként működött, miközben mindenki megőrizte a saját egyediségét.
Mira ekkor értette meg, hogy az Új Föld soha nem egyetlen helyet jelentett. Olyan tudatossági állapot volt, amelyet az ember magával vitt, és amely minden új felismeréssel tovább tágította azt a valóságot, amelyet képes volt érzékelni.
András átkarolta a derekát.
– Akkor mégsem érkeztünk meg teljesen.
Mira ránézett.
– Ide megérkeztünk.
– Csak van tovább.
– Mindig van tovább.
András a kertben maradt kávéjára pillantott.
– Akkor azért remélem, hogy a következő szint vár egy kicsit.
Mira felnevetett.
– Most maradunk.
– Ezt jó hallani.
Mira ismét a vászon felé fordult. Ezt a világot még élni akarta, festeni, szeretni és megtapasztalni Andrással együtt, miközben már tudta, hogy a látóhatáron túl egy újabb lehetőség várja őket.
Felemelte az ecsetet.
– András?
– Igen?
– Ennél van tovább.
András mellé állt, és elmosolyodott.
– Tudom.
Mira az ecset hegyét a vászonhoz érintette, és folytatta a festést.
Előttük ugyanaz a Föld terült el, amelyen az emberiség mindig is élt, mégis egyre több arcát mutatta meg azoknak, akiknek a tudatossága készen állt arra, hogy meglássa.
Mira pedig már látta a következőt.
