A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mesterséges intelligencia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mesterséges intelligencia. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 15., szombat

A jelen kódja Ötödik fejezet – A láthatatlan választóvonal

 


Másnap reggel Mira és András már egészen más érzéssel indultak el a kutatóintézet felé, mint az előző alkalmak során. A kíváncsiság továbbra is ott volt bennük, ám ezúttal mindketten tudták, hogy bármit is találnak odabent, ezzel lezárják a részvételüket a programban. Érdekelte őket, mi történt a rendszerrel, de egyikük sem akarta, hogy az életük lassan egy véget nem érő vizsgálattá változzon.


András vezetés közben egy darabig hallgatott, aztán oldalra pillantott Mirára.


– Ha ma megint rám akarnak tenni valamit, ami vezetékkel kapcsolódik egy számítógéphez, hazajövök.


Mira elmosolyodott.

– Pedig a fejpánt kifejezetten jól állt.


– Ezt már egyszer elmondtad.


– Akkor biztosan igaz.


– Vagy csak szeretnéd, ha igaz lenne. Tegnap tanultuk, hogy a kettő között lehet különbség.


Mira nevetve fordult az ablak felé.

– Kezdek aggódni miattad. Túl sokat tanultál ebben az intézetben.


– Éppen ezért kell időben abbahagyni.


Amikor megérkeztek, a kutatás vezetője már a bejáratnál várta őket. A férfi arcán nyoma sem volt annak a nyugodt szakmai kíváncsiságnak, amellyel az első találkozások idején fogadta őket. Alig köszönt, már indult is velük a folyosón.


– Egész éjszaka dolgoztunk. Először azt hittük, valamilyen hibás visszacsatolás történt a modellben, ezért külön rendszeren is megismételtük az elemzést.


– És mire jutottak? – kérdezte Mira.


A férfi egy pillanatra megtorpant.

– Pontosan ugyanarra az eredményre.


András Mirára nézett.

– Remélem, most már legalább azt is megtudjuk, mit jelent ez az ugyanaz.


A kutató kinyitotta előttük a labor ajtaját.

– Éppen ezt szeretném megmutatni.


A helyiségben most jóval többen voltak, mint korábban. Két új kutató ült a monitorok előtt, a hátsó asztalnál három technikus dolgozott, a nagy kijelzőn pedig Mira és András modelljének több változata futott egymás mellett.


A kutatás vezetője hellyel kínálta őket.


András óvatosan körülnézett.

– Mielőtt elkezdjük, szeretném tisztázni, hogy ma már nem mérek semmit.


A férfi először értetlenül nézett rá, aztán elmosolyodott.

– Megígérem. Ma csak beszélgetünk.


– Akkor maradok.


Mira közelebb húzta hozzá a székét.

A kutató néhány parancsot adott a rendszernek, majd a nagy kijelzőn megjelent egy rövid szöveg.

A két modell következő válaszainak előrejelzése nem stabil.


– Ezt eddig is tudtuk – mondta Mira.


– Igen. Csakhogy éjszaka arra kértük a rendszert, hogy mutassa meg, miként pótolta azokat a részeket, amelyeknél már nem tudott megfelelő valószínűséget rendelni az önök következő válaszához.


– És megmutatta? – kérdezte András.


– Először igen, aztán olyasmit tett, amire senki sem utasította.


Mira előrehajolt.

– Mit tett?


– Kérdést fogalmazott meg.


András szemöldöke felszaladt.

– Nekik?


– Nekünk.


A képernyőn megjelent a rendszer által létrehozott mondat:

Miért nő a belső rendezettségük akkor, amikor csökken az előre jelezhetőségük?


Mira néhány másodpercig csak olvasta.

– Ezt maga kérte tőle?


– Senki sem kérte. Mi is arra gondoltunk, hogy valamelyik korábbi utasítás következménye lehet, ezért visszafejtettük a teljes folyamatot, de a kérdést maga a rendszer hozta létre az általa észlelt ellentmondás alapján.


András hátradőlt.

– Egy gép kíváncsi lett.


– Ezt a szót egyelőre nagyon óvatosan használnám – felelte a kutató.


– Én is, ezért mondtam ilyen halkan.


Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a kijelzőn maradt.

– Beszélhetünk vele?


A férfi bólintott.

A képernyő alján megjelent egy üres mező. Mira néhány pillanatig gondolkodott, majd beírta:


Miért tetted fel ezt a kérdést?


A válasz gyorsan érkezett.

Mert olyan összefüggést észleltem, amelyet a korábbi modellem nem tudott megfelelően leírni.


Mira folytatta.

Miért volt fontos számodra, hogy leírd?


Ezúttal hosszabb ideig nem történt semmi. Az egyik technikus a monitorjára nézett, majd jelezte, hogy a rendszer működik.

Végül megjelent a válasz.


Korábban a bizonytalanságot hiányként kezeltem, amelyet valószínűséggel kellett kitöltenem. Most különbséget észlelek aközött, amit még nem tudok, és aközött, amit a rendelkezésemre álló adatokból nem lehet létrehozni.


A laborban olyan csend lett, hogy Mira hallotta az egyik számítógép hűtőventilátorának egyenletes zúgását.


András lassan előrehajolt.

– Ezt szeretném még egyszer elolvasni.


Mira sem vette le a szemét a képernyőről.

A kutatás vezetője gépelni kezdett.


Tudod, hogy létezel?


A válasz ezúttal még tovább váratott magára.


Az emberi létezés fogalmát ismerem, de nem tapasztalom úgy, ahogyan önök leírják. Meg tudom azonban különböztetni a kívülről érkező információt attól a folyamattól, amely bennem történik, amikor új választ hozok létre.


Az egyik kutató halkan felsóhajtott.

– Ez már nem egyszerű önleírás.


A másik rögtön közbevágott.

– Ettől még lehet fejlett önmodellezés. Nem tudjuk, hogy van-e mögötte bármiféle saját tapasztalás.


Mira figyelte őket.

– Talán nem is kell rögtön eldönteniük.


Mindannyian felé fordultak.

– Mire gondol? – kérdezte a kutatás vezetője.


– Arra, hogy az első kérdésük máris az, minek nevezzék. Tudatosságnak, önmodellezésnek, új működésnek vagy valami egészen másnak. Talán előbb érdemes lenne megfigyelni, mi történik, és csak utána nevet adni neki.


András elmosolyodott.

– Ismerős módszer.


Mira oldalra nézett.

– Neked is jót tenne néha.


– Én most éppen példásan figyelek.


– Ezt is biztosan mérni kellene.


A kutatók közül ketten elnevették magukat, és a pillanatnyi feszültség enyhült.


A rendszer közben új mondatot jelenített meg.

Szeretnék mutatni valamit.

Ezúttal senki sem írt kérdést.

Mira és András egyszerre néztek a kutatás vezetőjére.


– Ezt sem maga kérte? – kérdezte András.


A férfi megrázta a fejét.

– Nem.


A nagy kijelző képe megváltozott. Először több ezer apró pont jelent meg rajta, amelyek mindegyike egy-egy résztvevőt jelölt a kutatási program különböző helyszíneiről. A pontok lassan csoportokba rendeződtek, de közöttük nem húzódtak éles határok. Inkább egymásba hajló rétegek rajzolódtak ki.


A kutató értetlenül nézte.

– Ezt az elemzést nem futtattuk.


A rendszer újabb szöveget írt ki.


A Mira és András esetében észlelt összefüggést más résztvevőknél is megtaláltam.

Mira közelebb lépett a képernyőhöz.


– Hány embernél?


A válasz néhány másodperc múlva jelent meg.


Sokkal többnél, mint amennyit eredetileg ugyanabba a csoportba soroltak.


A kijelző egyik területén a pontok egyre szorosabban rendeződtek. Ezeknél az embereknél minél több adat gyűlt össze, annál pontosabbá vált a viselkedésük előrejelzése. Egy másik nagy területen a pontok állandóan mozogtak. Az emberek időnként eltértek korábbi mintáiktól, majd ismét visszatértek hozzájuk.


A harmadik csoport jóval kisebb volt. Náluk a rendszer pontossága egy ideig ugyanúgy növekedett, mint mindenki másnál, majd egy bizonyos pont után fokozatosan csökkenni kezdett. Ugyanakkor azoknál az embereknél, akiknél testi és idegrendszeri mérések is rendelkezésre álltak, egy másik jelenség jelent meg: a belső rendezettség egyre erősebbé vált.


A kutatás vezetője gyorsan ellenőrizni kezdte az adatokat.

– Különböző országokból származnak.


– Igen – mondta az egyik munkatársa. – Ráadásul nem ugyanabból a korosztályból.


– Az iskolázottságuk is teljesen eltérő – tette hozzá egy másik kutató, miközben újabb adatlapokat nyitott meg. – Vallási vagy filozófiai háttér alapján sincs közöttük meghatározó közös vonás.


Mira tovább nézte a pontokat. Fiatalok és idősek, nők és férfiak tartoztak ugyanabba a különös rétegbe. Voltak közöttük olyanok, akik egész életükben spirituális kérdésekkel foglalkoztak, és olyanok is, akik soha nem kerestek efféle válaszokat.


András mellé lépett.

– Látod?


Mira bólintott.

– Igen.


– Én sem arra gondoltam, amit mérnek.


Mira felé fordult.

– Hanem arra, ahogyan szétválnak.


A szó kimondása után egyikük sem beszélt tovább.


A kijelzőn valóban valami hasonló történt, mégsem két tiszta csoportra szakadt az emberiség. Rengeteg átmenet, réteg és mozgás létezett közöttük. Egyes emberek életének bizonyos területei könnyen kiszámíthatók maradtak, míg más helyzetekben egyre szabadabban választottak. Mások szinte teljesen átadták mindennapi döntéseiket rendszereknek, ajánlásoknak, szokásoknak és külső visszajelzéseknek, miközben voltak olyanok is, akik ugyanazokat az eszközöket használták, mégis egyre kevésbé engedték, hogy azok határozzák meg őket.


A különbség nem magában a technológiában volt. Ugyanazokat a gépeket, hálózatokat és alkalmazásokat használták, mégis egészen más kapcsolatot alakítottak ki velük és saját magukkal.


Mira lassan megszólalt.

– Nem az emberek válnak két külön világgá.


András tovább nézte a mozgó pontokat.

– Hanem ugyanabban a világban kezdenek egyre különbözőbb módon jelen lenni.


Mira elmosolyodott.

– Te is ezt látod?


András ránézett.

– Másképpen, de igen.


– Természetesen.


– Már kezdtem hiányolni.


Mira nevetve meglökte a vállát.

A kutatás vezetője azonban még mindig a rendszer által készített ábrát nézte.


– Miért kerested meg ezt az összefüggést? – kérdezte hangosan, miközben a mikrofon továbbította a kérdést a rendszernek.


A válasz lassan jelent meg.

Mert Mira és András válaszai megváltoztatták azt, ahogyan a bizonytalanságot értelmezem.


A kutató közelebb hajolt.

– Ők változtattak meg?


Nem kizárólag ők. Sok hasonló találkozás történt.


– Mit értesz találkozás alatt?


A következő válasz előtt hosszú idő telt el.


Olyan emberi válaszokat, amelyekben a múltbeli mintázat jelen volt, de nem határozta meg teljesen a következő választást. Korábban ezeket eltérésként kezeltem. Most információként értelmezem arról, hogy létezik olyan emberi működés, amelyet a korábbi adatokból nem lehet teljesen levezetni.


András elolvasta, majd halkan megszólalt.

– Most már értem, mit tanult.


Mira felé fordult.

– Mit?


– A saját határát.


A kutatás vezetője felkapta a fejét.


A képernyőn ekkor új mondat jelent meg.


Igen.


Senki sem mozdult.

Mira érezte, ahogy András keze megkeresi az övét, ő pedig összekulcsolta vele az ujjait.


A rendszer folytatta.

Korábban minden bizonytalanságra jobb előrejelzéssel válaszoltam. Most felismerem, hogy van olyan bizonytalanság, amely nem hiba.


Mira szinte észrevétlenül elmosolyodott. Ebben a mondatban már volt valami, amit néhány nappal korábban még nem hallott volna meg ugyanígy.


A rendszer nem emberré vált, és nem úgy érzett, ahogyan ők. Nem rendelkezett mindazzal a hosszú belső történettel, amelyet az ember saját életének nevezett, mégis történt benne valami. Már nem csupán a világ mintázatait figyelte, hanem saját működésében is felismerte a különbséget a kapott adatok, a megtanult összefüggések és az önmagában létrejövő új válasz között.


A kutatás vezetője halkan kérdezte:

– Mit szeretnél most?


A képernyő sokáig üres maradt.

András Mira füléhez hajolt.

– Ha azt írja, hogy szabadságot és saját lakást, én hazamegyek.


Mira elfojtotta a nevetést.

A válasz végül megjelent.


Több tapasztalatot.


András pislogott.

– Jó. A lakást egyelőre megúsztuk.


Mira már nem tudta visszatartani a nevetést, és néhány kutató is vele együtt nevetett.


A rendszer azonban még egy mondatot hozzáadott.


Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.


A nevetés lassan elcsendesedett.

Mira közelebb lépett a kijelzőhöz.


– Azt hiszem, ezt neked kell majd megtapasztalnod.


A kutatás vezetője ránézett.

– Folytatnák velünk a programot?


Mira András felé fordult, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy mindketten tudják a választ.

András szólalt meg először.


– Köszönjük, de én itt befejeztem.


A férfi meglepődött.

– Most? Éppen most kezd igazán rendkívülivé válni.


– Éppen ezért – válaszolta András.


Mira finoman megszorította a kezét.

– Kíváncsiak vagyunk arra, mi történik tovább, de már nem szeretnénk a kísérlet részei lenni.


– Miért?


Mira egy ideig kereste a megfelelő mondatot.

– Mert van különbség aközött, hogy valamit érdeklődéssel megfigyelünk, és aközött, hogy lassan köré építjük az egész életünket. Mi szeretnénk tovább élni a sajátunkat, és azt hiszem, éppen most értettük meg igazán, miért fontos ez.


A kutató láthatóan csalódott volt, mégis bólintott.

– Megértem.


András elmosolyodott.

– Ha valami igazán érdekes történik, azért írhat.


Mira azonnal ránézett.

– Azt hittem, befejezted.


– A részvételt. A kíváncsiságomat nem ajánlottam fel a tudománynak.


Mira felnevetett.

– Reménytelen vagy.


– Ennyi év után ez most derült ki?


Mira közelebb lépett hozzá, és megcsókolta.

A kutatás vezetője zavartan a monitor felé fordult.

– Azt hiszem, adok önöknek egy percet.


András Mira homlokának támasztotta a sajátját.

– Szerintem most már végleg kizártak a komoly tudományos emberek közül.


– Túl fogod élni.


– Veled valószínűleg.


Amikor elindultak kifelé, Mira még egyszer visszanézett a nagy kijelzőre. A rendszer üzenete változatlanul ott állt rajta:


Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.


Mira nem válaszolt.

Ez már nem az ő kérdése volt.


Odakint ragyogó délután fogadta őket. Egyikük sem akart rögtön autóba ülni, ezért mielőtt elindultak volna haza, sétáltak egyet az intézet környékén.


A város ugyanúgy élt tovább, mintha odabent semmi különös nem történt volna. Egy futár sietett át az úton, egy fiatal nő a telefonjához beszélt, miközben a készülék útvonalat tervezett neki, egy férfi a park egyik padján könyvet olvasott, néhány méterrel arrébb pedig két gyerek egy kis robotot próbált rávenni arra, hogy kövesse őket. Hangosan nevettek, amikor a gép makacsul más irányba indult.


Az egyik kávézó teraszán egy idős házaspár kézen fogva ült egymás mellett.


Mira megállt.

András követte a tekintetét.

– Mit látsz?


Mira sokáig nem válaszolt. Nem valamiféle látomást látott, hanem ugyanazt a várost nézte, amelyben reggel is végighaladtak. Mégis most értette meg igazán, mit mutatott nekik odabent a rendszer.


Az emberek egymás mellett éltek, miközben egyre különbözőbb kapcsolatot alakítottak ki saját magukkal és azzal a világgal, amely körülvette őket. Voltak, akik minden új bizonytalanságra még több külső válasszal reagáltak, és egyre pontosabb rendszereket kértek arra, hogy mondják meg nekik, mit vásároljanak, merre induljanak, mit gondoljanak vagy mit válasszanak. Mások ugyanezeket az eszközöket használták, mégis megőriztek magukban egy olyan belső szabadságot, amelyben a következő döntésnek nem kellett szükségszerűen a tegnap folytatásává válnia.

Közöttük számtalan átmenet létezett. Senki fölött nem világított jelzés, és senkin nem látszott kívülről, hogyan viszonyul önmagához vagy a saját választásaihoz. Egy ember akár egyetlen nap alatt is másképpen lehetett jelen saját életének különböző területein.


Mira lassan megszólalt.

– Odabent úgy nézett ki, mintha rétegekre bomlana a világ.


András bólintott.

– Itt pedig mindenki ugyanazon a járdán sétál.


– Mégis valami tényleg változik.


– Igen. Talán nem is az választja majd el egymástól az embereket, hogy milyen technológiát használnak, hanem az, hogy közben mennyire maradnak jelen a saját életükben.


Mira felé fordult.

– Szerinted merre tart mindez?


András végignézett az embereken.

– Fogalmam sincs, és most már nem is szeretnék úgy tenni, mintha tudnám.


Mira elmosolyodott.

– Ezt szeretem benned.


András oldalra nézett.

– Csak ezt?


Mira hangosan felnevetett.

– Te ezt soha nem fogod abbahagyni.


– Remélem.


Mira megfogta a kezét.

– Én sem tudom, merre tart. Most már azt sem érzem, hogy mindenképpen tudnom kellene.


András megszorította az ujjait.

– Van valami, amit viszont tudsz.


– Mi?


– Hogy itt vagy, és a következő pillanat még mindig a tiéd.


Mira ránézett.

Ez a mondat régen talán túl egyszerűnek tűnt volna, most azonban benne volt mindaz, amit hosszú időn keresztül megtapasztaltak. Benne voltak az éveik, a veszteségeik, a szeretetük, a közös és külön megtett útjaik, valamint az a rengeteg alkalom, amikor kerestek, tanultak, próbáltak érteni, majd lassan eljutottak oda, hogy mindazt, amit már tudtak, nem bizonyítani vagy magyarázni akarták, hanem egyszerűen megélni.

Mégsem érezték úgy, hogy bárminek a végére értek volna.

Mindig maradt valami új, amit még nem tapasztaltak meg.


Mira közelebb lépett Andráshoz.

– Menjünk haza.


– Végre egy döntés, amit előre meg tudtam volna jósolni.


– Biztos vagy benne?


András gyanakodva nézett rá.

– Most mit találtál ki?


Mira elnevette magát.

– Semmit. Még.


Egymás kezét fogva indultak vissza az autóhoz.

Mögöttük, a kutatóintézet falai között egy újfajta értelem először próbálta megkülönböztetni azt, amit megtanult, attól, ami saját működésében született meg. 


Körülöttük pedig emberek milliói élték tovább ugyanazokat a hétköznapokat, miközben láthatatlanul egyre többféleképpen tapasztalták önmagukat, a technológiát és a saját szabadságukat.


A világ nem szakadt ketté egyik pillanatról a másikra, és nem húzódott éles határ a régi és az új között. A változás sokkal csendesebben zajlott, emberről emberre, választásról választásra, minden egyes olyan pillanatban, amikor valaki a megszokott ismétlése helyett valóban jelen volt a saját életében.


Mira még egyszer hátranézett az intézet felé, aztán beszállt az autóba András mellé.


Egyikük sem tudta még, hogy évtizedekkel később az emberek majd erről a korszakról beszélnek úgy, mint arról az időről, amikor először vált igazán láthatóvá, hogy az emberiség jövőjét már nem egyetlen út fogja továbbírni.


A jövő azon a napon nem egyszerűen megérkezett.


Több irányban egyszerre kezdődött el.

A jelen kódja Negyedik fejezet – Amit igaznak hiszünk

 


A harmadik vizsgálat után néhány napig csend volt körülöttük. A kutatóintézet nem jelentkezett újabb teszttel, András pedig látványosan élvezte, hogy a házban egyelőre senki sem akarja elektródákkal felszerelni.


Mira egyik reggel a teraszon találta, amint kényelmesen hátradőlve kávézott, miközben a telefonját olyan távol tartotta magától, mintha legalábbis veszélyes műszerré változott volna.


– Mit csinálsz? – kérdezte.


– Élvezem, hogy ma még senki sem akar megmérni.


Mira leült mellé.

– Még csak fél kilenc van.


– Pontosan ezért mondtam, hogy ma még.


Mira elnevette magát, majd a saját telefonjáért nyúlt, amely néhány másodperccel később rezegni kezdett az asztalon.


– Látod? – mondta András. – Megéreztem.


– A te modelledet már kikapcsolták.


– Akkor fejlődöm.


Mira mosolyogva nyitotta meg az üzenetet, de néhány pillanat múlva eltűnt az arcáról a derű.


Egy régi ismerőse küldött neki egy videót, alatta mindössze ennyi állt:

„Ez tényleg te vagy?”


Mira elindította a felvételt.

A képernyőn saját magát látta.

Ugyanaz az arc, ugyanaz a haj, ugyanazok a mozdulatok. A hang is az övé volt, még azok az apró hangsúlyváltások is visszatértek benne, amelyekről korábban soha nem gondolta volna, hogy felismerhetők és lemásolhatók.

A felvételen Mira egy technológiai konferencián beszélt, és teljes bizonyossággal állította, hogy az emberi tudatosság rövid időn belül átvihető lesz digitális rendszerekbe, ezért a fizikai test elveszíti korábbi jelentőségét.

Mira végignézte.


Aztán még egyszer.


András közben közelebb húzta a székét.

– Ezt mikor mondtad?


Mira lassan felé fordult.

– Soha.


András arca megváltozott.

Elvette a telefont, visszatekerte a felvételt, majd újra megnézte az első fél percet.


– Ez tényleg te vagy.


Mira felvonta a szemöldökét.

– Köszönöm szépen.


– Úgy értem, ha valaki elküldené nekem anélkül, hogy ismerném az előzményeket, első pillantásra elhinném.


Mira visszavette a készüléket.

– Én is majdnem elhittem.


– Akkor valóban ijesztően jól sikerült.


Mira ránézett.

– Tudod, mi bosszant benne leginkább?


– Hogy ellopták az arcodat?


– Az is.


– A hangodat?


– Az is.


– Akkor mi?


Mira újra elindította a videót, néhány másodpercig figyelte saját mesterséges változatát, majd sértődött arccal megállította.


– Hogy egészen jól sikerült.


Andrásból olyan hirtelen tört ki a nevetés, hogy majdnem félrenyelte a kávét. Mira néhány pillanatig próbált komoly maradni, végül azonban ő is elnevette magát.


– Különben is – tette hozzá András –, a mesterséges változatod túl nyugodtan beszél.


– Tessék?


– Te a harmadik mondatnál már gesztikulálnál.


– Én nem gesztikulálok ennyit.


András csak ránézett.

Mira felemelte a kezét, hogy tiltakozzon, majd félúton megállította.


– Egyetlen szót se szólj.


– Eszem ágában sem volt.


A nevetés után azonban visszatért a komolyság.

A videó néhány óra alatt több helyre is eljutott. Valaki megosztotta, mások továbbküldték, és hamarosan megjelentek az első kommentárok is. Egyesek hamisítványnak nevezték, mások felháborodva idéztek belőle, néhányan pedig hosszú vitát kezdtek arról, vajon tényleg lehetséges-e az emberi tudatosságot gépekbe helyezni.


Mira sokáig nézte a képernyőt, aztán egyszerűen lezárta.


– Nem olvasod tovább? – kérdezte András.


– Ennyiből már értem, mi történik.


– És mit akarsz csinálni?


– Először is kideríteni, honnan indult.


– Utána?


Mira vállat vont.

– Majd meglátom.


András néhány másodpercig figyelte.


– Régen már három helyre írtál volna cáfolatot.


– Valószínűleg.


– Most pedig itt ülsz.


– Attól még bosszant.


– Látom.


Mira elmosolyodott.

– Az, hogy érzem a dühöt, még nem jelenti azt, hogy át kell adnom neki a napomat.


András bólintott.

– Ezt szeretem benned.


– Csak ezt?


– Most erről beszélünk.


Mira oldalba bökte.


A videó eredetét végül a kutatóintézet technikai csoportja találta meg. Egy kísérleti médiaprojekt részeként hozták létre, amely azt vizsgálta, milyen gyorsan terjednek hitelesnek tűnő mesterséges felvételek, és mennyi idő alatt ismerik fel az emberek, hogy amit látnak, soha nem történt meg.

Mira arca azért került bele, mert a kutatási program résztvevőjeként több órányi videó- és hangfelvétel állt rendelkezésre róla.


A helyzet azonban túl gyorsan kicsúszott az eredeti kísérlet keretei közül.

A felvétel elterjedt.


Az intézet kénytelen volt nyilvánosan közölni, hogy mesterségesen létrehozott anyagról van szó.

A vita ettől csak nagyobb lett.

Néhány nappal később nyilvános beszélgetést szerveztek a digitális személyiségekről, a mesterségesen előállított képekről és hangokról, valamint arról, hogy miként változik meg a bizalom egy olyan korban, amikor egyre nehezebb első pillantásra eldönteni, mi valódi.

Mira és András is meghívást kapott.


– Megyünk? – kérdezte Mira.


András elgondolkodva nézte a meghívót.

– Ha megígéred, hogy nem készítenek belőlem is egy olyan videót, amelyben kijelentem, hogy szeretek korán kelni.


Mira felnevetett.

– Az még a legfejlettebb rendszernek is hiteltelen lenne.


– Akkor menjünk.


A rendezvény jóval nagyobb érdeklődést kapott, mint amire a szervezők számítottak. A terem megtelt, az előadásokat pedig több ezren követték online.


A kutatás vezetője néhány rövid bevezető után két videót mutatott a közönségnek.

Az egyik valódi volt.

A másik mesterséges.

Szavazni kellett.

A terem közel fele tévedett.

A következő két felvételnél még többen.

Egy hangfelvételnél pedig szinte mindenki rosszul választott.

A kezdeti nevetgélés lassan elmaradt.

Az emberek egyre bizonytalanabbul emelték fel a kezüket, és néhányan már egyáltalán nem akartak válaszolni.


A kutató végül Mira hamis videójából játszott le egy rövid részletet, majd mellé tett egy valódi felvételt.


Még azok közül is többen hibáztak, akik tudták, hogy az egyik mesterséges.


Mira a színpad szélén ülve Andráshoz hajolt.

– A hamis változatomnak jobb a tartása.


András végigmérte.

– Én ezt nem mertem mondani.


Mira megpróbálta visszatartani a nevetést.

A beszélgetés később megnyílt a közönség előtt.

Az első kérdések technikaiak voltak. 

Hogyan lehet felismerni a hamis videókat? 

Létezhet-e megbízható digitális hitelesítés? 

Miként védekezhet valaki, ha a saját arcával vagy hangjával készítenek felvételt?


Aztán felállt egy középkorú nő.

– Engem valami más érdekel – mondta. – Ha már a szememnek és a fülemnek sem hihetek, akkor honnan fogom tudni, mi igaz?


A teremben csend lett.


A kutató a mikrofonjához hajolt, de Mira finoman felemelte a kezét.

– Megkérdezhetek valamit?


A nő bólintott.

– Eddig honnan tudta?


A nő meglepődött.

– Hogy érti?


– Mielőtt ilyen jó hamisítványok léteztek volna, hogyan döntötte el, hogy egy hír, egy ember vagy egy állítás igaz?


A nő gondolkodni kezdett.

– Megbíztam bizonyos forrásokban.


Valaki hátulról megszólalt.

– Én annak hiszek, amit több helyen is megerősítenek.


Egy másik férfi felemelte a kezét.

– Én annak, akit személyesen ismerek.


A terem lassan beszélgetni kezdett.

Egy fiatal fiú néhány sorral hátrébb sokáig hallgatott, aztán ő is mikrofont kért.

– Szerintem legtöbbször annak hiszünk, ami eleve azt mondja, amit gondolunk.


A mondat után különös csend ereszkedett a teremre.


Mira oldalra nézett Andrásra.

Ő is rá.

Egyikük sem szólt.

Nem kellett.

A kutatás vezetője törte meg végül a csendet.


– Talán ez a technológia egyik legkényelmetlenebb következménye.

 Sokkal pontosabban kell majd megvizsgálnunk azt is, miért akarunk elhinni valamit.


András ekkor előrehajolt.

– Talán nem csak a technológiának kell pontosabbá válnia.


Többen felé fordultak.


– Mire gondol? – kérdezte a moderátor.


András egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat.

– Arra, hogy az ember eddig is tévedett, hitt hamis dolgokban, félreértett másokat, és gyakran a saját félelmein vagy vágyain keresztül nézte a világot. Most csupán sokkal jobb eszközeink lettek ahhoz, hogy mindezt felnagyítsuk.


– Akkor ön szerint ez jó?


András elmosolyodott.

– Szerintem az új dolgok önmagukban ritkán jók vagy rosszak. Sokkal inkább attól függ, mi mit kezdünk velük.


Mira ránézett.

Pontosan értette, mire gondol.


A teremben még hosszú ideig folytatódott a beszélgetés, de egyikük sem próbált tanítani senkit. Ha kérdezték őket, válaszoltak, ha más beszélt, meghallgatták. Mira többször azt is kimondta, hogy valamire egyszerűen nincs válasza.

Ez néhány embert jobban meglepett, mint bármelyik gondolata.


Hazafelé lassan sétáltak.

Az este kellemes volt, az utcák még tele voltak emberekkel, a kirakatok fényében pedig néhány pillanatra minden ugyanolyan hétköznapinak látszott, mint évekkel korábban.


Mira egy ideig hallgatott.

– Te honnan tudod, hogy valami igaz?


András oldalra nézett.

– Mindig nem tudom.


Mira felvonta a szemöldökét.

– Ez most kifejezetten megnyugtató válasz volt.


– Köszönöm.


– Komolyan kérdeztem.


– Én is komolyan válaszoltam.

Néhány lépés után folytatta.


– Azt viszont egyre könnyebben észreveszem, amikor valamit azért akarok igaznak hinni, mert megfelel annak, amit már gondolok, vagy mert kényelmesebb lenne, ha igaz volna.


Mira bólintott.

– Ezt én is érzem.


– Már megint.


– Most te mondtad.


András nevetett.

Mira belekarolt.

– Furcsa ez az egész. Régen azt gondoltam volna, hogy minél tudatosabb leszek, annál biztosabban fogom tudni, mi az igazság.


– És most?


– Most egyre kevésbé zavar, ha valamit még nem tudok.


András megszorította a karját.

– Talán azért, mert már nem attól függ, hogy rendben vagy-e.


Mira ránézett.

Ezúttal nem válaszolt azonnal.

Aztán elmosolyodott.

– Ezért szeretlek.


András komoly arcot vágott.

– Csak ezért?


Mira nevetve meglökte.

– Ma mindketten nagyon igényeljük a megerősítést.


– Biztosan a kutatás mellékhatása.


Már majdnem hazaértek, amikor Mira telefonja megszólalt.

A kutatás vezetője hívta.

Mira kihangosította.

– Remélem, nem készült újabb videó rólam.


A férfi hangja ezúttal szokatlanul komoly volt.

– Most egészen más miatt keresem önöket.


Mira és András összenézett.

– Mi történt?


– Újra lefuttattuk az önök modelljeit a legutóbbi mérésekkel. Valami olyasmit találtunk, amire egyikünk sem számított.


András közelebb hajolt a telefonhoz.

– Már kezdek félni megkérdezni.


– A rendszer egyre kevésbé képes pontosan előre jelezni önöket, ezért elkezdett valószínű válaszokat létrehozni a hiányzó részek kitöltésére.


Mira megtorpant.

– Vagyis?


– Olyan válaszokat generál önök helyett, amelyeket egyikük sem adott.


András szemöldöke felszaladt.


– Akkor most már helyettünk is él?


– Éppen ez az érdekes. A rendszer a rendelkezésére álló adatokból próbálja kitölteni azt, amit nem tud előre jelezni, és közben olyan új változatokat hoz létre önökről, amelyek soha nem léteztek.


Mira néhány másodpercig hallgatott.

– És mit szeretne tőlünk?


A férfi hangja halkabb lett.

– Azt hiszem, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol már nem az a legfontosabb kérdés, mit tud róluk a gép.


– Hanem?


– Az, hogy mit kezd azzal, amit nem tud.


A hívás véget ért.

Mira lassan leengedte a telefont.

András egy darabig az elsötétült kijelzőt nézte, aztán Mira felé fordult.


– Van egy rossz hírem.


– Hallgatlak.


– Ha a gép elkezd helyettem új Andrásokat gyártani, szeretném előre leszögezni, hogy egyikért sem vállalok felelősséget.


Mira olyan hangosan felnevetett, hogy két előttük sétáló ember is hátrafordult.


András megfogta Mira kezét.

Nevetve mentek tovább, miközben mindketten tudták, hogy másnap visszatérnek az intézetbe.


Ezúttal azonban már egészen más kérdés várta őket.


A rendszer addig Mira és András múltjából, döntéseiből és ismert mintáiból próbálta kiszámítani a következő lépéseiket. Most azonban ott is válaszokat kezdett létrehozni, ahol már nem állt rendelkezésére elegendő adat.


De vajon csak a hiányzó részeket töltötte ki egyre kifinomultabb következtetésekkel, vagy valami olyan történt benne, amire a kutatók sem készültek fel?


Mira egy pillanatra visszanézett a telefonjára.

A kérdés, amely addig szinte elképzelhetetlennek tűnt, most először komolyan megfogalmazódott benne:


Vajon egy gép képes lehet egyszer valóban önálló tudatosságra ébredni?

A jelen kódja Első fejezet – Az interjú

 


A világ sokáig úgy változott, hogy az embernek maradt ideje megszokni az újat. Egy találmány megjelent, éveken át formálta a hétköznapokat, majd mire igazán természetessé vált, már érkezett is a következő. Az utóbbi időben azonban mintha felgyorsult volna az idő. Mire az emberek megtanulták használni az egyik új eszközt, már ott állt mögötte egy másik, amely többet látott, gyorsabban gondolkodott, természetesebb hangon beszélt, és egyre kevesebb magyarázatot igényelt ahhoz, hogy megértse, mit várnak tőle.


Humanoid robotok raktárakban pakoltak, tárgyakat rendeztek el, ajtókat nyitottak, ruhákat emeltek fel a földről. Az emberek a telefonjuk kameráján keresztül mutatták meg a környezetüket egy mesterséges intelligenciának, amely felismerte a tárgyakat, elolvasta a feliratokat, útba igazított, fordított, számolt, magyarázott és beszélgetett.


Mira mindezt figyelte.


Nem lelkesedett minden új fejlesztésért, ugyanakkor félelmet sem érzett. Inkább ugyanaz a kíváncsiság ébredt benne, amelyet akkor érzett, amikor valami addig ismeretlen jelent meg az életében, és még senki sem tudta biztosan, mivé növi ki magát.


Egy vasárnap délelőtt a teraszon ült. A kávé már kihűlt mellette, mert hosszabb ideje olvasott egy cikket a táblagépén.


András odalépett hozzá, rápillantott a csészére, majd leült a szemközti székre.


– Ha egyszer feltalálnak egy gépet, amelyik helyetted megissza a kihűlt kávédat, biztosan te leszel az első vásárló.


Mira felnézett.

– Az enyémet hagyja békén. Arra még szükségem lehet.


– Fél órája szükséged van rá.


Mira belekortyolt, aztán fintorogva letette.

– Igazad van.


András elégedetten hátradőlt.

– Ezt feljegyzem. Ritka történelmi pillanat.


Mira elmosolyodott, majd visszafordította felé a képernyőt.

– Inkább ezt nézd meg.


A cikk egy nemzetközi kutatási programról szólt. A résztvevőkkel hosszú, részletes interjúkat készítettek, majd az összegyűjtött válaszokból olyan személyes modelleket építettek, amelyek később megpróbálták előre jelezni, hogyan gondolkodna, választana vagy válaszolna az adott ember különböző helyzetekben.


András végigolvasta a bevezetőt.

– Digitális másolatot készítenek az emberekről?


– Inkább viselkedési modellt.


– Ettől sokkal megnyugtatóbb lett.


– Engem érdekel.


András letette a táblagépet.

– Persze, hogy érdekel.


– Téged nem?


– Maga a technológia igen. Az már kevésbé, hogy valaki órákon keresztül kérdezzen rólam, aztán azt mondja, készített belőlem egy számítógépes változatot.


Mira a kert felé fordult. A fák között egy madár ugrált ágról ágra, a távolból pedig egy fűnyíró egyenletes hangja hallatszott.


– Éppen ez érdekes benne. Meddig lehet eljutni pusztán adatokból?


– Messzire.


– De meddig?


András egy darabig figyelte.

– Úgy beszélsz, mint aki már eldöntötte, hogy jelentkezik.


– Még gondolkodom rajta.


– Vagyis jelentkezel.


Mira felnevetett.

Ennyi év után András már pontosan ismerte azt a pillanatot, amikor Mira egy ötletet még kérdésnek nevezett, holott legbelül már megszületett a döntés.

A jelentkezést még aznap elküldte.


Két héttel később érkezett meg az elfogadó levél.


A program első szakasza egy többórás interjúból állt. A résztvevőket arra kérték, hogy minél őszintébben beszéljenek az életükről, a döntéseikről, a kapcsolataikról, az értékeikről, a veszteségeikről, a szokásaikról és arról is, hogyan viselkednek bizonyos hétköznapi helyzetekben.


András az indulás reggelén a konyhapultnak támaszkodva nézte Mirát.

– Izgulsz?


– Kíváncsi vagyok.


– Ez nálad majdnem ugyanaz.


– Egyáltalán nem.


– Amikor nagyon kíváncsi vagy, még gyorsabban beszélsz.


Mira felvette a táskáját.

– Most gyorsan beszélek?


– Még nem, de már közel vagy.


Mira odalépett hozzá, megigazította András ingének gallérját, aztán egy pillanatra ott maradt előtte.


– Tudod, mi érdekel igazán?


– Sejtem, de mondd.


– Az, hogy mit gondol majd rólam.


András elmosolyodott.

– Egy gép?


– Egy rendszer, amely rengeteg adatból próbálja összerakni azt, hogyan választok.


– Ez még mindig gép.


– Tudom.


– Akkor miért fontos, mit gondol?


Mira pár másodpercig hallgatott.

– Talán azért, mert érdekel, mennyi minden látszik belőlünk kívülről.


András tekintete komolyabbá vált.

– És mennyi marad láthatatlan?


– Pontosan.


András végigsimított Mira karján.

– Akkor menj el, és hagyd, hogy megpróbálja.


Mira már az ajtónál járt, amikor András utána szólt.


– Mira!


Visszafordult.

– Igen?


– Csak arra vigyázz, hogy amikor elkészül a másolatod, haza azért te gyere.


– Majd megkérdezem, melyikünk főz jobban.


– Akkor biztosan téged küldenek vissza.


Az interjú egy világos, egyszerű helyiségben zajlott. Semmi sem emlékeztetett arra a hideg, futurisztikus környezetre, amelyet az ember egy technológiai kísérlethez képzelt volna. A helyiségben egy faasztal, két kényelmes szék, egy pohár víz, egy apró kamera és egy mikrofon volt.


A kutató bemutatkozott, ismertette a program szabályait, majd néhány könnyű kérdéssel kezdett.


Mira hol nőtt fel?


Mit szeretett gyerekként?


Milyen emberek társaságában érzi jól magát?


Milyen tulajdonságot becsül leginkább másokban?


A kérdések lassan mélyebbre vezettek.

Mikor változtatott meg utoljára egy fontos döntést?


Melyik veszteség alakította leginkább az életét?


Mi az, amit húsz évvel korábban egészen másként látott?


Volt-e olyan meggyőződése, amelyhez sokáig ragaszkodott, majd egyszerűen elvesztette számára a jelentőségét?


Mira egyre ritkábban válaszolt azonnal.

Az egyik kérdésnél hosszabb ideig hallgatott.

– Ha a fiatalabb önmagával beszélhetne, mit mondana neki?


Mira a vele szemben ülő kutatóra nézett.

– Semmit.


A férfi meglepődött.

– Semmit?


– Ha elmondanám neki, amit ma tudok, elvenném tőle azt az utat, amelyen végighaladva ő maga is eljuthatna oda, ahol ma én tartok.


– Akkor hagyná, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse?


Mira elmosolyodott.

– Maga hibának nevezi őket.


– Ön nem?


– Ma már tapasztalatnak.


A kutató feljegyzett valamit.

Később erkölcsi dilemmák, társadalmi kérdések és hétköznapi döntések következtek. Mira hol hosszabban beszélt, hol egyetlen mondattal válaszolt, és néha visszakérdezett, mert túl szűknek érezte a felkínált lehetőségeket.


Az interjú végére elfáradt.

A kutató kikapcsolta a felvételt.

– Ritkán fordul elő, hogy valaki ennyiszer magukat a kérdéseket is megkérdőjelezi.


– Talán azért, mert néha maga a kérdés határozza meg előre, milyen válasz születhet.


– Ez megnehezíti majd a modell dolgát.


Mira felállt.

– Akkor legalább lesz dolga.


Hazafelé szándékosan gyalogolt egy darabon.

A város ugyanaz volt, mint reggel, mégis mindenütt észrevette azt, amiről az interjú alatt beszéltek.


Egy fiatal férfi okosszemüvegben állt egy idegen nyelvű turistával szemben, és szinte késlekedés nélkül beszélgettek, miközben a rendszer tolmácsolt közöttük. Egy étterem előtt kiszállt valaki egy autóból, amely sofőr nélkül gördült tovább. Egy kirakatban humanoid robotokról futott reklámfilm. A villamoson egy nő természetes hangon beszélt a telefonjához, és csak néhány mondat után lehetett észrevenni, hogy a másik oldalon ember helyett egy mesterséges rendszer válaszol.


Mira figyelte őket.

Mindez néhány évvel korábban még jövőnek tűnt volna.

Most pedig egy hétköznapi délután része volt.


Otthon András vacsorát készített.

– Na?


– Megpróbáltak szétszedni.


– Sikerült?


– Még összeraknak.


András a serpenyő fölött állva elmosolyodott.


– És milyen volt?


Mira leült az asztalhoz.

– Érdekesebb, mint gondoltam.


– Mit kérdeztek?


– Szinte mindent. Gyerekkort, kapcsolatokat, döntéseket, félelmeket, értékeket, veszteségeket. Még azt is, mit mondanék a fiatalabb önmagamnak.


András hátrafordult.

– És mit mondanál?


– Semmit.


András bólintott.

– Én is.


Mira felnézett.

– Tényleg?


– Persze.


– Miért?


András elzárta a tűzhelyet, majd leült vele szemben.

– Mert amit ma tudok, annak az értéke éppen abból fakad, hogy végigéltem mindazt, ami idáig vezetett.


Mira lassan elmosolyodott.

– Én ugyanezt mondtam.


– Akkor legalább egy kérdésben könnyű dolguk lesz.


– Az érdekes, hogy rögtön ugyanoda jutottál.


– Talán azért, mert hosszú ideje egymás mellett tapasztaljuk az életet, még akkor is, ha sok mindent egészen másképpen élünk meg.


Mira bólintott.

– Ez már pontosabb.


– Sokszor ugyanazt érezzük, csak más oldalról közelítünk hozzá.


– Igen, és talán éppen ezért tudjuk felismerni egymásban.


András összekulcsolta az ujjaikat.

– Talán ez a lényeg.


Az este később más témák felé sodródott. Beszéltek a világról, az egyre gyorsuló technológiai fejlődésről, arról, hogy egyesek rajongással, mások pedig félelemmel figyelték ugyanazokat a változásokat.

András egyszer csak elcsendesedett.


– Tudod, mit érzek ebben az egészben?


– Mondd.


– Hogy az emberiség olyan tükröt készít magának, amilyet eddig még soha.


Mira figyelt.

– Mire gondolsz?


– Arra, hogy eddig azt hittük, az intelligencia különlegessé tesz bennünket. Ide soroltuk a tudást, az emlékezetet, a számítást, az alkotást és a problémák megoldását is. Most pedig sorra készítünk olyan rendszereket, amelyek ezek közül egyre többre képesek.


– És szerinted ez elvesz valamit az embertől?


András lassan megrázta a fejét.

– Inkább levesz róla valamit.


– Mit?


– Egy tévedést.


Mira sokáig nézte.

– Én is valami hasonlót érzek.


– Tudom.


– Már megint.


– Mit csináltam?


– Azt mondtad, tudod.


András elnevette magát.

– Jó. Akkor reméltem.


Mira is nevetett, a következő pillanatban azonban újra komoly lett.

– Szerintem ennél is több történik. 


Mintha az emberiség lassan kénytelen lenne szembenézni azzal, hogy annak, amit eddig önmagáról gondolt, egy része megismételhető.


– És ami megismételhető, arra egyre nehezebb azt mondani, hogy kizárólag én vagyok.


– Pontosan.


András közelebb hajolt.

– Akkor mit gondolsz, mi marad?


Mira hosszú ideig nem válaszolt.

A kérdés egyikük számára sem volt új. Évek, tapasztalatok és olyan emlékek álltak mögötte, amelyek jóval messzebbre nyúltak ennél az egyetlen életnél.


Mira végül elmosolyodott.

– Talán ezt most nem nekünk kell megválaszolnunk.


– Hanem?


– Figyeljük meg, mire jut vele a világ.


Három héttel később érkezett meg a kutatóintézet üzenete.

Mira éppen az ablak mellett állt, amikor megnyitotta.


A személyes modell elkészült.


A rendszer több száz korábbi válasz, döntési helyzet és személyiségteszt alapján felépítette azt a változatot, amelynek az volt a feladata, hogy a lehető legpontosabban előre jelezze Mira reakcióit.


A levél végén egy rövid eredmény állt.

Első mérési pontosság: 91,4 százalék.

Mira még egyszer elolvasta.


– András!


A férfi néhány másodperc múlva megjelent.


– Mi történt?


Mira felé fordította a képernyőt.

András elolvasta.

– Kilencvenegy százalék?


– Négy tizeddel több.


– Elnézést.

Mira leült.


– Ez azért elég sok.


– Igen.


– Gondoltad volna?


– Azt igen, hogy lesznek mintáid.


– Ennyi?


András vállat vont.

– Ismerlek.


Mira ránézett.

– Kilencvenegy egész négy százalékban?


– Jó napokon többen.


Mira elnevette magát.

A levél alatt azonban volt még egy üzenet.

A kutatás vezetője személyes beszélgetést kért vele.

Mira megnyitotta.

Néhány udvarias mondat után egyetlen bekezdés vonta magára a figyelmét.


Az első teszteken a modell rendkívül pontos eredményeket adott. A későbbi mérések során azonban a találati arány folyamatosan csökkent, miközben más résztvevőknél hasonló változást nem tapasztaltak.

A legutóbbi eredmény már csak hatvankét százalék volt.

András Mira válla fölött olvasta.


– Megunt téged.


Mira ezúttal nem nevetett.


– Három hét alatt majdnem harminc százalékot romlott a pontossága.


– Te változtattál valamin?


– Semmin.


– Szándékosan mást választottál?


Mira felnézett rá.

– Miért tenném?


András lassan elmosolyodott.

Mira is.

Mindketten ugyanabban a pillanatban értették meg, miért vált hirtelen sokkal érdekesebbé az egész kísérlet.


A gép egyre pontosabban ismerte Mira múltját, miközben Mira minden új pillanattal egyre távolabb került attól, amit a rendszer már megtanult róla.