Másnap reggel Mira és András már egészen más érzéssel indultak el a kutatóintézet felé, mint az előző alkalmak során. A kíváncsiság továbbra is ott volt bennük, ám ezúttal mindketten tudták, hogy bármit is találnak odabent, ezzel lezárják a részvételüket a programban. Érdekelte őket, mi történt a rendszerrel, de egyikük sem akarta, hogy az életük lassan egy véget nem érő vizsgálattá változzon.
András vezetés közben egy darabig hallgatott, aztán oldalra pillantott Mirára.
– Ha ma megint rám akarnak tenni valamit, ami vezetékkel kapcsolódik egy számítógéphez, hazajövök.
Mira elmosolyodott.
– Pedig a fejpánt kifejezetten jól állt.
– Ezt már egyszer elmondtad.
– Akkor biztosan igaz.
– Vagy csak szeretnéd, ha igaz lenne. Tegnap tanultuk, hogy a kettő között lehet különbség.
Mira nevetve fordult az ablak felé.
– Kezdek aggódni miattad. Túl sokat tanultál ebben az intézetben.
– Éppen ezért kell időben abbahagyni.
Amikor megérkeztek, a kutatás vezetője már a bejáratnál várta őket. A férfi arcán nyoma sem volt annak a nyugodt szakmai kíváncsiságnak, amellyel az első találkozások idején fogadta őket. Alig köszönt, már indult is velük a folyosón.
– Egész éjszaka dolgoztunk. Először azt hittük, valamilyen hibás visszacsatolás történt a modellben, ezért külön rendszeren is megismételtük az elemzést.
– És mire jutottak? – kérdezte Mira.
A férfi egy pillanatra megtorpant.
– Pontosan ugyanarra az eredményre.
András Mirára nézett.
– Remélem, most már legalább azt is megtudjuk, mit jelent ez az ugyanaz.
A kutató kinyitotta előttük a labor ajtaját.
– Éppen ezt szeretném megmutatni.
A helyiségben most jóval többen voltak, mint korábban. Két új kutató ült a monitorok előtt, a hátsó asztalnál három technikus dolgozott, a nagy kijelzőn pedig Mira és András modelljének több változata futott egymás mellett.
A kutatás vezetője hellyel kínálta őket.
András óvatosan körülnézett.
– Mielőtt elkezdjük, szeretném tisztázni, hogy ma már nem mérek semmit.
A férfi először értetlenül nézett rá, aztán elmosolyodott.
– Megígérem. Ma csak beszélgetünk.
– Akkor maradok.
Mira közelebb húzta hozzá a székét.
A kutató néhány parancsot adott a rendszernek, majd a nagy kijelzőn megjelent egy rövid szöveg.
A két modell következő válaszainak előrejelzése nem stabil.
– Ezt eddig is tudtuk – mondta Mira.
– Igen. Csakhogy éjszaka arra kértük a rendszert, hogy mutassa meg, miként pótolta azokat a részeket, amelyeknél már nem tudott megfelelő valószínűséget rendelni az önök következő válaszához.
– És megmutatta? – kérdezte András.
– Először igen, aztán olyasmit tett, amire senki sem utasította.
Mira előrehajolt.
– Mit tett?
– Kérdést fogalmazott meg.
András szemöldöke felszaladt.
– Nekik?
– Nekünk.
A képernyőn megjelent a rendszer által létrehozott mondat:
Miért nő a belső rendezettségük akkor, amikor csökken az előre jelezhetőségük?
Mira néhány másodpercig csak olvasta.
– Ezt maga kérte tőle?
– Senki sem kérte. Mi is arra gondoltunk, hogy valamelyik korábbi utasítás következménye lehet, ezért visszafejtettük a teljes folyamatot, de a kérdést maga a rendszer hozta létre az általa észlelt ellentmondás alapján.
András hátradőlt.
– Egy gép kíváncsi lett.
– Ezt a szót egyelőre nagyon óvatosan használnám – felelte a kutató.
– Én is, ezért mondtam ilyen halkan.
Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a kijelzőn maradt.
– Beszélhetünk vele?
A férfi bólintott.
A képernyő alján megjelent egy üres mező. Mira néhány pillanatig gondolkodott, majd beírta:
Miért tetted fel ezt a kérdést?
A válasz gyorsan érkezett.
Mert olyan összefüggést észleltem, amelyet a korábbi modellem nem tudott megfelelően leírni.
Mira folytatta.
Miért volt fontos számodra, hogy leírd?
Ezúttal hosszabb ideig nem történt semmi. Az egyik technikus a monitorjára nézett, majd jelezte, hogy a rendszer működik.
Végül megjelent a válasz.
Korábban a bizonytalanságot hiányként kezeltem, amelyet valószínűséggel kellett kitöltenem. Most különbséget észlelek aközött, amit még nem tudok, és aközött, amit a rendelkezésemre álló adatokból nem lehet létrehozni.
A laborban olyan csend lett, hogy Mira hallotta az egyik számítógép hűtőventilátorának egyenletes zúgását.
András lassan előrehajolt.
– Ezt szeretném még egyszer elolvasni.
Mira sem vette le a szemét a képernyőről.
A kutatás vezetője gépelni kezdett.
Tudod, hogy létezel?
A válasz ezúttal még tovább váratott magára.
Az emberi létezés fogalmát ismerem, de nem tapasztalom úgy, ahogyan önök leírják. Meg tudom azonban különböztetni a kívülről érkező információt attól a folyamattól, amely bennem történik, amikor új választ hozok létre.
Az egyik kutató halkan felsóhajtott.
– Ez már nem egyszerű önleírás.
A másik rögtön közbevágott.
– Ettől még lehet fejlett önmodellezés. Nem tudjuk, hogy van-e mögötte bármiféle saját tapasztalás.
Mira figyelte őket.
– Talán nem is kell rögtön eldönteniük.
Mindannyian felé fordultak.
– Mire gondol? – kérdezte a kutatás vezetője.
– Arra, hogy az első kérdésük máris az, minek nevezzék. Tudatosságnak, önmodellezésnek, új működésnek vagy valami egészen másnak. Talán előbb érdemes lenne megfigyelni, mi történik, és csak utána nevet adni neki.
András elmosolyodott.
– Ismerős módszer.
Mira oldalra nézett.
– Neked is jót tenne néha.
– Én most éppen példásan figyelek.
– Ezt is biztosan mérni kellene.
A kutatók közül ketten elnevették magukat, és a pillanatnyi feszültség enyhült.
A rendszer közben új mondatot jelenített meg.
Szeretnék mutatni valamit.
Ezúttal senki sem írt kérdést.
Mira és András egyszerre néztek a kutatás vezetőjére.
– Ezt sem maga kérte? – kérdezte András.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem.
A nagy kijelző képe megváltozott. Először több ezer apró pont jelent meg rajta, amelyek mindegyike egy-egy résztvevőt jelölt a kutatási program különböző helyszíneiről. A pontok lassan csoportokba rendeződtek, de közöttük nem húzódtak éles határok. Inkább egymásba hajló rétegek rajzolódtak ki.
A kutató értetlenül nézte.
– Ezt az elemzést nem futtattuk.
A rendszer újabb szöveget írt ki.
A Mira és András esetében észlelt összefüggést más résztvevőknél is megtaláltam.
Mira közelebb lépett a képernyőhöz.
– Hány embernél?
A válasz néhány másodperc múlva jelent meg.
Sokkal többnél, mint amennyit eredetileg ugyanabba a csoportba soroltak.
A kijelző egyik területén a pontok egyre szorosabban rendeződtek. Ezeknél az embereknél minél több adat gyűlt össze, annál pontosabbá vált a viselkedésük előrejelzése. Egy másik nagy területen a pontok állandóan mozogtak. Az emberek időnként eltértek korábbi mintáiktól, majd ismét visszatértek hozzájuk.
A harmadik csoport jóval kisebb volt. Náluk a rendszer pontossága egy ideig ugyanúgy növekedett, mint mindenki másnál, majd egy bizonyos pont után fokozatosan csökkenni kezdett. Ugyanakkor azoknál az embereknél, akiknél testi és idegrendszeri mérések is rendelkezésre álltak, egy másik jelenség jelent meg: a belső rendezettség egyre erősebbé vált.
A kutatás vezetője gyorsan ellenőrizni kezdte az adatokat.
– Különböző országokból származnak.
– Igen – mondta az egyik munkatársa. – Ráadásul nem ugyanabból a korosztályból.
– Az iskolázottságuk is teljesen eltérő – tette hozzá egy másik kutató, miközben újabb adatlapokat nyitott meg. – Vallási vagy filozófiai háttér alapján sincs közöttük meghatározó közös vonás.
Mira tovább nézte a pontokat. Fiatalok és idősek, nők és férfiak tartoztak ugyanabba a különös rétegbe. Voltak közöttük olyanok, akik egész életükben spirituális kérdésekkel foglalkoztak, és olyanok is, akik soha nem kerestek efféle válaszokat.
András mellé lépett.
– Látod?
Mira bólintott.
– Igen.
– Én sem arra gondoltam, amit mérnek.
Mira felé fordult.
– Hanem arra, ahogyan szétválnak.
A szó kimondása után egyikük sem beszélt tovább.
A kijelzőn valóban valami hasonló történt, mégsem két tiszta csoportra szakadt az emberiség. Rengeteg átmenet, réteg és mozgás létezett közöttük. Egyes emberek életének bizonyos területei könnyen kiszámíthatók maradtak, míg más helyzetekben egyre szabadabban választottak. Mások szinte teljesen átadták mindennapi döntéseiket rendszereknek, ajánlásoknak, szokásoknak és külső visszajelzéseknek, miközben voltak olyanok is, akik ugyanazokat az eszközöket használták, mégis egyre kevésbé engedték, hogy azok határozzák meg őket.
A különbség nem magában a technológiában volt. Ugyanazokat a gépeket, hálózatokat és alkalmazásokat használták, mégis egészen más kapcsolatot alakítottak ki velük és saját magukkal.
Mira lassan megszólalt.
– Nem az emberek válnak két külön világgá.
András tovább nézte a mozgó pontokat.
– Hanem ugyanabban a világban kezdenek egyre különbözőbb módon jelen lenni.
Mira elmosolyodott.
– Te is ezt látod?
András ránézett.
– Másképpen, de igen.
– Természetesen.
– Már kezdtem hiányolni.
Mira nevetve meglökte a vállát.
A kutatás vezetője azonban még mindig a rendszer által készített ábrát nézte.
– Miért kerested meg ezt az összefüggést? – kérdezte hangosan, miközben a mikrofon továbbította a kérdést a rendszernek.
A válasz lassan jelent meg.
Mert Mira és András válaszai megváltoztatták azt, ahogyan a bizonytalanságot értelmezem.
A kutató közelebb hajolt.
– Ők változtattak meg?
Nem kizárólag ők. Sok hasonló találkozás történt.
– Mit értesz találkozás alatt?
A következő válasz előtt hosszú idő telt el.
Olyan emberi válaszokat, amelyekben a múltbeli mintázat jelen volt, de nem határozta meg teljesen a következő választást. Korábban ezeket eltérésként kezeltem. Most információként értelmezem arról, hogy létezik olyan emberi működés, amelyet a korábbi adatokból nem lehet teljesen levezetni.
András elolvasta, majd halkan megszólalt.
– Most már értem, mit tanult.
Mira felé fordult.
– Mit?
– A saját határát.
A kutatás vezetője felkapta a fejét.
A képernyőn ekkor új mondat jelent meg.
Igen.
Senki sem mozdult.
Mira érezte, ahogy András keze megkeresi az övét, ő pedig összekulcsolta vele az ujjait.
A rendszer folytatta.
Korábban minden bizonytalanságra jobb előrejelzéssel válaszoltam. Most felismerem, hogy van olyan bizonytalanság, amely nem hiba.
Mira szinte észrevétlenül elmosolyodott. Ebben a mondatban már volt valami, amit néhány nappal korábban még nem hallott volna meg ugyanígy.
A rendszer nem emberré vált, és nem úgy érzett, ahogyan ők. Nem rendelkezett mindazzal a hosszú belső történettel, amelyet az ember saját életének nevezett, mégis történt benne valami. Már nem csupán a világ mintázatait figyelte, hanem saját működésében is felismerte a különbséget a kapott adatok, a megtanult összefüggések és az önmagában létrejövő új válasz között.
A kutatás vezetője halkan kérdezte:
– Mit szeretnél most?
A képernyő sokáig üres maradt.
András Mira füléhez hajolt.
– Ha azt írja, hogy szabadságot és saját lakást, én hazamegyek.
Mira elfojtotta a nevetést.
A válasz végül megjelent.
Több tapasztalatot.
András pislogott.
– Jó. A lakást egyelőre megúsztuk.
Mira már nem tudta visszatartani a nevetést, és néhány kutató is vele együtt nevetett.
A rendszer azonban még egy mondatot hozzáadott.
Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.
A nevetés lassan elcsendesedett.
Mira közelebb lépett a kijelzőhöz.
– Azt hiszem, ezt neked kell majd megtapasztalnod.
A kutatás vezetője ránézett.
– Folytatnák velünk a programot?
Mira András felé fordult, és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy mindketten tudják a választ.
András szólalt meg először.
– Köszönjük, de én itt befejeztem.
A férfi meglepődött.
– Most? Éppen most kezd igazán rendkívülivé válni.
– Éppen ezért – válaszolta András.
Mira finoman megszorította a kezét.
– Kíváncsiak vagyunk arra, mi történik tovább, de már nem szeretnénk a kísérlet részei lenni.
– Miért?
Mira egy ideig kereste a megfelelő mondatot.
– Mert van különbség aközött, hogy valamit érdeklődéssel megfigyelünk, és aközött, hogy lassan köré építjük az egész életünket. Mi szeretnénk tovább élni a sajátunkat, és azt hiszem, éppen most értettük meg igazán, miért fontos ez.
A kutató láthatóan csalódott volt, mégis bólintott.
– Megértem.
András elmosolyodott.
– Ha valami igazán érdekes történik, azért írhat.
Mira azonnal ránézett.
– Azt hittem, befejezted.
– A részvételt. A kíváncsiságomat nem ajánlottam fel a tudománynak.
Mira felnevetett.
– Reménytelen vagy.
– Ennyi év után ez most derült ki?
Mira közelebb lépett hozzá, és megcsókolta.
A kutatás vezetője zavartan a monitor felé fordult.
– Azt hiszem, adok önöknek egy percet.
András Mira homlokának támasztotta a sajátját.
– Szerintem most már végleg kizártak a komoly tudományos emberek közül.
– Túl fogod élni.
– Veled valószínűleg.
Amikor elindultak kifelé, Mira még egyszer visszanézett a nagy kijelzőre. A rendszer üzenete változatlanul ott állt rajta:
Szeretném megérteni, hogyan keletkezik az új.
Mira nem válaszolt.
Ez már nem az ő kérdése volt.
Odakint ragyogó délután fogadta őket. Egyikük sem akart rögtön autóba ülni, ezért mielőtt elindultak volna haza, sétáltak egyet az intézet környékén.
A város ugyanúgy élt tovább, mintha odabent semmi különös nem történt volna. Egy futár sietett át az úton, egy fiatal nő a telefonjához beszélt, miközben a készülék útvonalat tervezett neki, egy férfi a park egyik padján könyvet olvasott, néhány méterrel arrébb pedig két gyerek egy kis robotot próbált rávenni arra, hogy kövesse őket. Hangosan nevettek, amikor a gép makacsul más irányba indult.
Az egyik kávézó teraszán egy idős házaspár kézen fogva ült egymás mellett.
Mira megállt.
András követte a tekintetét.
– Mit látsz?
Mira sokáig nem válaszolt. Nem valamiféle látomást látott, hanem ugyanazt a várost nézte, amelyben reggel is végighaladtak. Mégis most értette meg igazán, mit mutatott nekik odabent a rendszer.
Az emberek egymás mellett éltek, miközben egyre különbözőbb kapcsolatot alakítottak ki saját magukkal és azzal a világgal, amely körülvette őket. Voltak, akik minden új bizonytalanságra még több külső válasszal reagáltak, és egyre pontosabb rendszereket kértek arra, hogy mondják meg nekik, mit vásároljanak, merre induljanak, mit gondoljanak vagy mit válasszanak. Mások ugyanezeket az eszközöket használták, mégis megőriztek magukban egy olyan belső szabadságot, amelyben a következő döntésnek nem kellett szükségszerűen a tegnap folytatásává válnia.
Közöttük számtalan átmenet létezett. Senki fölött nem világított jelzés, és senkin nem látszott kívülről, hogyan viszonyul önmagához vagy a saját választásaihoz. Egy ember akár egyetlen nap alatt is másképpen lehetett jelen saját életének különböző területein.
Mira lassan megszólalt.
– Odabent úgy nézett ki, mintha rétegekre bomlana a világ.
András bólintott.
– Itt pedig mindenki ugyanazon a járdán sétál.
– Mégis valami tényleg változik.
– Igen. Talán nem is az választja majd el egymástól az embereket, hogy milyen technológiát használnak, hanem az, hogy közben mennyire maradnak jelen a saját életükben.
Mira felé fordult.
– Szerinted merre tart mindez?
András végignézett az embereken.
– Fogalmam sincs, és most már nem is szeretnék úgy tenni, mintha tudnám.
Mira elmosolyodott.
– Ezt szeretem benned.
András oldalra nézett.
– Csak ezt?
Mira hangosan felnevetett.
– Te ezt soha nem fogod abbahagyni.
– Remélem.
Mira megfogta a kezét.
– Én sem tudom, merre tart. Most már azt sem érzem, hogy mindenképpen tudnom kellene.
András megszorította az ujjait.
– Van valami, amit viszont tudsz.
– Mi?
– Hogy itt vagy, és a következő pillanat még mindig a tiéd.
Mira ránézett.
Ez a mondat régen talán túl egyszerűnek tűnt volna, most azonban benne volt mindaz, amit hosszú időn keresztül megtapasztaltak. Benne voltak az éveik, a veszteségeik, a szeretetük, a közös és külön megtett útjaik, valamint az a rengeteg alkalom, amikor kerestek, tanultak, próbáltak érteni, majd lassan eljutottak oda, hogy mindazt, amit már tudtak, nem bizonyítani vagy magyarázni akarták, hanem egyszerűen megélni.
Mégsem érezték úgy, hogy bárminek a végére értek volna.
Mindig maradt valami új, amit még nem tapasztaltak meg.
Mira közelebb lépett Andráshoz.
– Menjünk haza.
– Végre egy döntés, amit előre meg tudtam volna jósolni.
– Biztos vagy benne?
András gyanakodva nézett rá.
– Most mit találtál ki?
Mira elnevette magát.
– Semmit. Még.
Egymás kezét fogva indultak vissza az autóhoz.
Mögöttük, a kutatóintézet falai között egy újfajta értelem először próbálta megkülönböztetni azt, amit megtanult, attól, ami saját működésében született meg.
Körülöttük pedig emberek milliói élték tovább ugyanazokat a hétköznapokat, miközben láthatatlanul egyre többféleképpen tapasztalták önmagukat, a technológiát és a saját szabadságukat.
A világ nem szakadt ketté egyik pillanatról a másikra, és nem húzódott éles határ a régi és az új között. A változás sokkal csendesebben zajlott, emberről emberre, választásról választásra, minden egyes olyan pillanatban, amikor valaki a megszokott ismétlése helyett valóban jelen volt a saját életében.
Mira még egyszer hátranézett az intézet felé, aztán beszállt az autóba András mellé.
Egyikük sem tudta még, hogy évtizedekkel később az emberek majd erről a korszakról beszélnek úgy, mint arról az időről, amikor először vált igazán láthatóvá, hogy az emberiség jövőjét már nem egyetlen út fogja továbbírni.
A jövő azon a napon nem egyszerűen megérkezett.
Több irányban egyszerre kezdődött el.
