Felhők járnak az Ég kék tenyerén,
selyemléptű, fehér vándorok.
Fény bomlik rájuk alkony peremén,
sorsból szőtt, vékony fátyolok.
Egyikben madárszárny hajlik,
másikban arc dereng,
a harmadik foszló szélén
új álom leng.
Ha felhővé válhatnék egyszer,
szélre bíznám halk nevem.
Ég peremén Napfény érne,
s fényruhát öltene bennem.
Lennék fodros, könnyű fehérség,
majd mélyebb, szürke mozdulat,
mert felhőszívemben vált alakot
fényből születő pirkadat.
Nézném, ahogy két felhő összeér,
egy pillanatra közös testté válnak,
aztán kibomlanak az Ég ölén,
s két külön felhőként egy szélben szállnak.
Így szeretnék én is szeretni,
egy Ég alatt összesimulni,
két egymásba vágyó felhőként,
a szél ölelésében örökre maradni.
