Égi ölelés

Az Ég lehajlik lassan,

felhőin napsugár pihen,

Nap csókot ad a tengernek,

arany simul végig a vízen.

Hullámok ölén ring

messzeség szava,

tenger mélyéről felzeng

egy régi dal dallama.

A part csak nézi némán,

ahogy két végtelen összeér;

Nap csókja hullámmá remeg,

izzó fodrot hagy a víz tükrén.

Mire az alkony megérkezik,

meghajlik a part menti nád,

égi ölelésben alszik

víz, Nap és a táj.

Felhőszív

Fekete Ida Virág fotója

Felhők járnak az Ég kék tenyerén,

selyemléptű, fehér vándorok.

Fény bomlik rájuk alkony peremén,

sorsból szőtt, vékony fátyolok.

Egyikben madárszárny hajlik,

másikban arc dereng,

a harmadik foszló szélén

új álom leng.

Ha felhővé válhatnék egyszer,

szélre bíznám halk nevem.

Ég peremén Napfény érne,

s fényruhát öltene bennem.

Lennék fodros, könnyű fehérség,

majd mélyebb, szürke mozdulat,

mert felhőszívemben vált alakot

fényből születő pirkadat.

Nézném, ahogy két felhő összeér,

egy pillanatra közös testté válnak,

aztán kibomlanak az Ég ölén,

s két külön felhőként egy szélben szállnak.

Így szeretnék én is szeretni,

egy Ég alatt összesimulni,

két egymásba vágyó felhőként,

a szél ölelésében örökre maradni.