A világ kezdetén az ég nem volt elérhetetlen magasságban. Alacsonyan ívelt a föld fölé, sötét, bronzos boltozatként. A hegycsúcsok tartották, mint hatalmas oszlopok. Az emberek létrák nélkül is megérinthették, a madarak pedig az ég alsó peremén pihentek, onnan röppentek fel, majd könnyedén ugráltak rajta, akár az ágakon.
A boltozat anyaga különleges fém volt. Nem rozsdásodott, nem tört el, és ha megütötték, olyan hangot adott, amely napokig visszhangzott a hegyek között.
Eleinte senki sem mert hozzányúlni.
Később egy kovács apró darabot vágott le belőle. A fémből készült eke magától hasította a földet. Egy másik darabból kovácsolt penge minden követ kettévágott. Az emberek hamarosan házakat, kapukat, szobrokat és fegyvereket készítettek az ég testéből.
A kivágott helyeken apró rések maradtak.
Ezek lettek a csillagok.
A világ egyre gazdagabbá vált, az ég azonban elvékonyodott. Éjszakánként mély, fájdalmas zúgás hallatszott belőle, de senki sem törődött vele. A királyok versengtek, melyikük birtokol több égi fémet.
Egy hatalmas uralkodó végül elhatározta, hogy megszerzi a Napot is.
Úgy hitte, a Nap az égbe foglalt aranykorong, amelyből olyan koronát kovácsolhat, hogy minden nép meghajol előtte. A legmagasabb hegyre vitette száz kovácsát. Láncokat verettek az égbe, majd izzó vésőkkel körbevésték a Napot.
Az első ütésre nappali fény ömlött a hegy gyomrába.
A másodikra tüzet fogtak a folyók.
A harmadiknál az ég felordított.
Nem mennydörgés volt. A föld minden élőlénye ugyanazt a hangot hallotta: a szétszakított világ hangját.
Az ég ekkor kitépte magát a hegyekből.
A csúcsok, amelyek addig tartották, meghajlottak és összetörtek. Némelyik helyén szakadék nyílt, másokból csipkézett hegyláncok maradtak. A boltozat egyre magasabbra emelkedett, magával rántva a Napot és a rajta ugráló madarakat.
Az emberek hiába kapaszkodtak a bronzos peremébe. Egyenként zuhantak vissza a földre. Az égből kivágott tárgyak megolvadtak a kezükben, és fénylő folyókként futottak a föld mélyébe.
Ezekből születtek az ércek.
A király nem engedte el a Nap köré vert láncot. Felemelkedett vele a magasba, teste megfeketedett a hőségtől, végül eltűnt a fényben. A legenda szerint napfogyatkozáskor az ő elszenesedett alakja halad el a Nap előtt, mert még mindig megpróbálja megszerezni azt.
Az ég attól a naptól olyan magasan jár, hogy emberi kéz többé nem érheti el.
A csillagok a régi vágások nyomai.
A hullócsillagok az ég testéből egykor kivésett fémdarabok, amelyek nem találták meg a helyüket.
A villámlás pedig nem más, mint az ég figyelmeztetése: még emlékszik a kalapácsokra.
Azóta napkeltekor aranyfény fut végig a hegyek ormán. A régiek szerint ilyenkor a föld visszaad egyetlen szikrát abból, amit valaha elvettek az égtől. Ezért tér vissza minden reggel a világosság: hogy az ég újra és újra begyógyíthassa azt a sebet, amelyet az emberi kéz ejtett rajta.
