A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metafizikai történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metafizikai történet. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 10., hétfő

Atlantisz köve Harmadik rész III. fejezet – Tien csendje



Tienhez nem vezetett egyenes út.
Két napig utaztak észak felé.
Lassan maguk mögött hagyták a várost, a kikötők zaját, a csatornákat és a forgalmas piacokat. A föld egyre magasabbra emelkedett, a levegő hűvösebb lett, estére pedig már fenyőhöz hasonló fák illata keveredett a nedves kövek szagával.
A második éjszakát egy kis fogadóban töltötték.
Seyra éjjel felébredt.
Kael nem feküdt mellette.
A ház előtt találta.
A férfi a sötét hegyeket nézte.
– Félsz? – kérdezte Seyra.
– Igen.
– Tientől?
Kael megrázta a fejét.
– Attól, hogy talán mindenkinek igaza van valamiben.
Seyra mellé állt.
– Mire gondolsz?
– Mi van, ha a harmonizálás valóban emberek ezreinek életét mentheti meg? Mi van, ha betegségeket tudunk vele megszüntetni?
– És mi van, ha közben olyasmit is elveszünk, amit nem lehet visszaadni?
Kael nem felelt.
Seyra megfogta a kezét.
– Ezért megyünk oda.
Másnap délelőtt érkeztek meg Tienbe.
Seyra egészen mást képzelt.
Hatalmas templomokra számított.
Oszlopokra.
Szobrokra.
Őrökre.
Ehelyett alacsony házakat talált a hegyoldalban. Keskeny patak folyt közöttük, a levegőben pedig fűszeres növények és nedves föld illata keveredett.
Az egyik ház előtt idős asszony ült.
Mezítláb.
Almát szeletelt.
Amikor meglátta őket, felnézett.
– Késtetek.
Seyra Kaelre pillantott.
– Ismer bennünket?
– Én biztosan nem ismerem őt – mondta Kael.
Az asszony felsóhajtott.
– Ezt mindig megkérdezitek.
Seyra közelebb lépett.
– Maga kicsoda?
– Liora.
– Várt bennünket?
– Mindenkit várunk, aki egyszer ideér.
Ezzel Seyrának nyújtott egy szelet almát.
– Egyél.
– Nem vagyok éhes.
– Nem is kérdeztem.
Seyra átvette az almát.
Savanyú volt és roppanós.
Liora figyelte.
– Mit érzel?
– Almaízt.
Az asszony elégedetten bólintott.
– Akkor máris jól kezdünk.
– Mit?
– Azt majd később megtudod.
Tienben Seyra az első napokban úgy érezte, semmi sem történik.
Senki nem adott neki könyveket.
Nem vizsgáztatták.
Nem tanították különös módszerekre.
Az emberek főztek, kertészkedtek, dolgoztak, beszélgettek, zenéltek, néha pedig hosszú ideig csak ültek egymás mellett.
A harmadik napon Seyra elvesztette a türelmét.
Ebéd közben letette a kanalát.
– Ez volna Tien?
Liora felnézett a leveséből.
– Ez.
– És mit csinálnak itt?
– Most éppen ebédelünk.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom.
Seyra sóhajtott.
– Otthon embereket kötnek gépekhez, maguk pedig itt zöldséget vágnak és csendben üldögélnek.
Liora letette a kanalát.
– Ha minden időnket azzal töltenénk, hogy az ellen harcolunk, amitől félünk, előbb-utóbb semmi más nem maradna belőlünk.
Seyra hallgatott.
– Nem lehet mindenkit megmenteni? – kérdezte végül.
– Lehet segíteni. Lehet figyelmeztetni. Lehet választani. De mások helyett élni nem lehet.
Aznap este egy hegybe vájt terembe vezették őket.
Nem állt benne oltár.
Nem voltak szobrok sem.
A mennyezet egy része nyitott volt, fölöttük csillagok ragyogtak.
Körülbelül harmincan ültek körben.
Seyra Kael mellett foglalt helyet.
Senki nem szólt.
A csend először kellemes volt.
Aztán kényelmetlenné vált.
Seyra fejében gondolatok kergették egymást.
Mit kellene éreznie?
Miért vannak itt?
Mire várnak?
Már majdnem kinyitotta a szemét, amikor valami megváltozott.
Nem hallott hangot.
Nem látott képet.
Egyszerűen egy pillanatra megszűnt mindaz, aminek addig gondolta magát.
Nem volt a Központi Ház munkatársa.
Nem volt Kael társa.
Nem volt az a nő, aki mindenáron meg akarta érteni és helyre akarta hozni a világot.
Csak létezett.
A felismerés olyan egyszerű volt, hogy Seyra sírni kezdett.
Kael megfogta a kezét.
Seyra hagyta.
Aztán képek villantak fel előtte.
Ismeretlen városok.
Repülő szerkezetek az égen.
Apró, világító tárgyak az emberek kezében.
Utakat szelő járművek.
Végül egy nő.
Sötét hajjal.
Mezítláb ült egy diófa alatt.
Seyra nézte.
Valami különös ismerősséget érzett.
A nő egyszer csak felemelte a fejét.
És ugyanabban a pillanatban, évezredekkel később, Mira felriadt az ágyában.
A szájában savanyú alma ízét érezte.

Atlantisz köve Második rész II. fejezet – Seyra



A következő napokban az emlékek nem egyszerre érkeztek.
Apró részletekben tértek vissza.
Egy illat.
Egy kéz mozdulata.
Egy utca.
Egy mondat.
Mira lassan megértette, ki volt Seyra.
Huszonkilenc éves volt.
Atlantisz egyik nagyvárosában élt, és a Központi Ház érzékeléssel foglalkozó műhelyében dolgozott.
Növényi kivonatokból, gyantákból, virágokból és finomra őrölt ásványokból különféle keverékeket készített. Azt vizsgálták, hogyan reagál rájuk az emberi test, és milyen emlékeket képesek felszínre hozni.
Voltak illatok, amelyek lelassították a légzést.
Mások régi emlékeket idéztek fel.
Némelyik keveréktől az ember szíve gyorsabban vert, másoktól szokatlan nyugalom szállta meg.
Seyra rendkívül érzékeny volt az illatokra.
Amikor belépett egy helyiségbe, gyakran már abból tudta, hogy valaki fél, ahogyan megváltozott körülötte a levegő.
Nem valamiféle titokzatos szagot érzett.
Észrevette a test apró változásait.
A verejtéket.
A leheletet.
A bőr illatát.
Talán ezért választották ki erre a munkára.
Eleinte büszke volt rá.
A város nyüzsgött körülötte.
Széles csatornák választották el egymástól a városrészeket. Hidakat emeltek föléjük, a kikötőkben pedig reggeltől estig hajók érkeztek és indultak.
A házak lapos tetején kertek zöldelltek.
Reggelente sós pára érkezett a tenger felől, délutánra pedig a magasabban fekvő kertek virágainak illata ereszkedett a városra.
A Központi Házban azonban alig lehetett érezni bármit.
A falakat különleges anyaggal vonták be, amely nem őrizte meg a szagokat.
Seyra ezt sohasem szerette.
– Egy helynek legyen saját illata – mondta egyszer Kaelnek.
– Miért?
– Hogy tudd, hol vagy.
Kael megérintette a homlokát.
– Arra való az emlékezet.
Seyra elmosolyodott.
– Az emlékezet becsaphat.
– És az orrod nem?
– Ritkábban.
Kael mérnökként dolgozott.
Részt vett egy új szerkezet fejlesztésében, amelyet akkor még harmonizáló ívnek neveztek.
A cél kezdetben jó szándékúnak tűnt.
Atlantisz lakóinak teste nagyon különböző volt. Egyesek feltűnően magasak voltak, mások alacsonyak. Voltak családok, amelyekben bizonyos testi eltérések újra és újra megjelentek. Némelyek gyorsabban öregedtek, mások lassabban.
A kutatók azt remélték, hogy a szerkezet segítségével kiegyensúlyozottabbá tehetik az emberi test működését.
Kevesebb betegséget akartak.
Kevesebb szenvedést.
Seyra sokáig hitt ebben.
Egészen addig, amíg meg nem látta a gyermeket.
A fiú alig lehetett tizenkét éves.
Vékony nyaka volt és hatalmas barna szeme. Egy alacsony ágyon feküdt, homlokán kékes fémből készült pánt húzódott.
Seyra a mellette álló felügyelőhöz fordult.
– Miért van itt?
– Túl gyorsan fejlődik a teste.
– Beteg?
– Nem.
Seyra értetlenül nézett rá.
– Akkor miért kezeljük?
A férfi úgy felelt, mintha a válasz magától értetődő volna.
– Mert eltér a kívánatostól.
Ez a mondat egész nap Seyra fejében maradt.
Este megkereste Kaelt.
A külső vízgyűrű egyik hídján találta. A férfi a korlátnak támaszkodva nézte a vizet.
– Tudtad, hogy gyerekeken is használják?
Kael lassan felé fordult.
– Igen.
– Miért nem mondtad?
– Mit mondhattam volna?
– Az igazat.
– Seyra, nem akarják bántani őket.
– Ma láttam egy egészséges gyereket egy asztalhoz kötve, mert valaki szerint túlságosan eltér a többiektől.
Kael hallgatott.
Seyra közelebb lépett.
– Mi lesz ebből?
Kael körülnézett, mielőtt válaszolt.
– Láttam olyan terveket, amelyeket nem lett volna szabad látnom.
– Milyen terveket?
– A kutatás már nemcsak a testről szól.
Seyra érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Hanem?
Kael saját homlokára tette a kezét.
– Az elméről is.
Aznap este hallotta Seyra először Tien nevét.
Kael halkan mondta ki, mintha még a falaknak sem akarná elárulni.
– Vannak, akik régóta figyelmeztetnek erre.
– Kik?
– A hegyek között élnek.
– Papok?
– Nem.
– Tudósok?
– Nem egészen.
– Akkor kik?
Kael elmosolyodott.
– Ha őket kérdeznéd, valószínűleg azt mondanák: emberek.
Seyra bosszúsan nézett rá.
– Nagyon sokat segítettél.
– A helyet Tiennek hívják.
– Mit csinálnak ott?
Kael a víz felé fordult.
– Megpróbálnak emlékezni arra, kik vagyunk akkor, amikor senki sem akarja megmondani nekünk, milyennek kellene lennünk.
Seyra sokáig hallgatott.
Aztán megszólalt.
– El akarok menni oda.
Kael bólintott.
– Tudtam.
– Honnan?
– Ismerlek.
Seyra elmosolyodott.
– Akkor azt is tudod, hogy jössz velem.
– Ettől féltem.