Tienhez nem vezetett egyenes út.
Két napig utaztak észak felé.
Lassan maguk mögött hagyták a várost, a kikötők zaját, a csatornákat és a forgalmas piacokat. A föld egyre magasabbra emelkedett, a levegő hűvösebb lett, estére pedig már fenyőhöz hasonló fák illata keveredett a nedves kövek szagával.
A második éjszakát egy kis fogadóban töltötték.
Seyra éjjel felébredt.
Kael nem feküdt mellette.
A ház előtt találta.
A férfi a sötét hegyeket nézte.
– Félsz? – kérdezte Seyra.
– Igen.
– Tientől?
Kael megrázta a fejét.
– Attól, hogy talán mindenkinek igaza van valamiben.
Seyra mellé állt.
– Mire gondolsz?
– Mi van, ha a harmonizálás valóban emberek ezreinek életét mentheti meg? Mi van, ha betegségeket tudunk vele megszüntetni?
– És mi van, ha közben olyasmit is elveszünk, amit nem lehet visszaadni?
Kael nem felelt.
Seyra megfogta a kezét.
– Ezért megyünk oda.
Másnap délelőtt érkeztek meg Tienbe.
Seyra egészen mást képzelt.
Hatalmas templomokra számított.
Oszlopokra.
Szobrokra.
Őrökre.
Ehelyett alacsony házakat talált a hegyoldalban. Keskeny patak folyt közöttük, a levegőben pedig fűszeres növények és nedves föld illata keveredett.
Az egyik ház előtt idős asszony ült.
Mezítláb.
Almát szeletelt.
Amikor meglátta őket, felnézett.
– Késtetek.
Seyra Kaelre pillantott.
– Ismer bennünket?
– Én biztosan nem ismerem őt – mondta Kael.
Az asszony felsóhajtott.
– Ezt mindig megkérdezitek.
Seyra közelebb lépett.
– Maga kicsoda?
– Liora.
– Várt bennünket?
– Mindenkit várunk, aki egyszer ideér.
Ezzel Seyrának nyújtott egy szelet almát.
– Egyél.
– Nem vagyok éhes.
– Nem is kérdeztem.
Seyra átvette az almát.
Savanyú volt és roppanós.
Liora figyelte.
– Mit érzel?
– Almaízt.
Az asszony elégedetten bólintott.
– Akkor máris jól kezdünk.
– Mit?
– Azt majd később megtudod.
Tienben Seyra az első napokban úgy érezte, semmi sem történik.
Senki nem adott neki könyveket.
Nem vizsgáztatták.
Nem tanították különös módszerekre.
Az emberek főztek, kertészkedtek, dolgoztak, beszélgettek, zenéltek, néha pedig hosszú ideig csak ültek egymás mellett.
A harmadik napon Seyra elvesztette a türelmét.
Ebéd közben letette a kanalát.
– Ez volna Tien?
Liora felnézett a leveséből.
– Ez.
– És mit csinálnak itt?
– Most éppen ebédelünk.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom.
Seyra sóhajtott.
– Otthon embereket kötnek gépekhez, maguk pedig itt zöldséget vágnak és csendben üldögélnek.
Liora letette a kanalát.
– Ha minden időnket azzal töltenénk, hogy az ellen harcolunk, amitől félünk, előbb-utóbb semmi más nem maradna belőlünk.
Seyra hallgatott.
– Nem lehet mindenkit megmenteni? – kérdezte végül.
– Lehet segíteni. Lehet figyelmeztetni. Lehet választani. De mások helyett élni nem lehet.
Aznap este egy hegybe vájt terembe vezették őket.
Nem állt benne oltár.
Nem voltak szobrok sem.
A mennyezet egy része nyitott volt, fölöttük csillagok ragyogtak.
Körülbelül harmincan ültek körben.
Seyra Kael mellett foglalt helyet.
Senki nem szólt.
A csend először kellemes volt.
Aztán kényelmetlenné vált.
Seyra fejében gondolatok kergették egymást.
Mit kellene éreznie?
Miért vannak itt?
Mire várnak?
Már majdnem kinyitotta a szemét, amikor valami megváltozott.
Nem hallott hangot.
Nem látott képet.
Egyszerűen egy pillanatra megszűnt mindaz, aminek addig gondolta magát.
Nem volt a Központi Ház munkatársa.
Nem volt Kael társa.
Nem volt az a nő, aki mindenáron meg akarta érteni és helyre akarta hozni a világot.
Csak létezett.
A felismerés olyan egyszerű volt, hogy Seyra sírni kezdett.
Kael megfogta a kezét.
Seyra hagyta.
Aztán képek villantak fel előtte.
Ismeretlen városok.
Repülő szerkezetek az égen.
Apró, világító tárgyak az emberek kezében.
Utakat szelő járművek.
Végül egy nő.
Sötét hajjal.
Mezítláb ült egy diófa alatt.
Seyra nézte.
Valami különös ismerősséget érzett.
A nő egyszer csak felemelte a fejét.
És ugyanabban a pillanatban, évezredekkel később, Mira felriadt az ágyában.
A szájában savanyú alma ízét érezte.
