Atlantisz köve Harmadik rész III. fejezet – Tien csendje

Tienhez nem vezetett egyenes út.

Két napig utaztak észak felé.

Lassan maguk mögött hagyták a várost, a kikötők zaját, a csatornákat és a forgalmas piacokat. A föld egyre magasabbra emelkedett, a levegő hűvösebb lett, estére pedig már fenyőhöz hasonló fák illata keveredett a nedves kövek szagával.

A második éjszakát egy kis fogadóban töltötték.

Seyra éjjel felébredt.

Kael nem feküdt mellette.

A ház előtt találta.

A férfi a sötét hegyeket nézte.

– Félsz? – kérdezte Seyra.

– Igen.

– Tientől?

Kael megrázta a fejét.

– Attól, hogy talán mindenkinek igaza van valamiben.

Seyra mellé állt.

– Mire gondolsz?

– Mi van, ha a harmonizálás valóban emberek ezreinek életét mentheti meg? Mi van, ha betegségeket tudunk vele megszüntetni?

– És mi van, ha közben olyasmit is elveszünk, amit nem lehet visszaadni?

Kael nem felelt.

Seyra megfogta a kezét.

– Ezért megyünk oda.

Másnap délelőtt érkeztek meg Tienbe.

Seyra egészen mást képzelt.

Hatalmas templomokra számított.

Oszlopokra.

Szobrokra.

Őrökre.

Ehelyett alacsony házakat talált a hegyoldalban. Keskeny patak folyt közöttük, a levegőben pedig fűszeres növények és nedves föld illata keveredett.

Az egyik ház előtt idős asszony ült.

Mezítláb.

Almát szeletelt.

Amikor meglátta őket, felnézett.

– Késtetek.

Seyra Kaelre pillantott.

– Ismer bennünket?

– Én biztosan nem ismerem őt – mondta Kael.

Az asszony felsóhajtott.

– Ezt mindig megkérdezitek.

Seyra közelebb lépett.

– Maga kicsoda?

– Liora.

– Várt bennünket?

– Mindenkit várunk, aki egyszer ideér.

Ezzel Seyrának nyújtott egy szelet almát.

– Egyél.

– Nem vagyok éhes.

– Nem is kérdeztem.

Seyra átvette az almát.

Savanyú volt és roppanós.

Liora figyelte.

– Mit érzel?

– Almaízt.

Az asszony elégedetten bólintott.

– Akkor máris jól kezdünk.

– Mit?

– Azt majd később megtudod.

Tienben Seyra az első napokban úgy érezte, semmi sem történik.

Senki nem adott neki könyveket.

Nem vizsgáztatták.

Nem tanították különös módszerekre.

Az emberek főztek, kertészkedtek, dolgoztak, beszélgettek, zenéltek, néha pedig hosszú ideig csak ültek egymás mellett.

A harmadik napon Seyra elvesztette a türelmét.

Ebéd közben letette a kanalát.

– Ez volna Tien?

Liora felnézett a leveséből.

– Ez.

– És mit csinálnak itt?

– Most éppen ebédelünk.

– Nem erre gondoltam.

– Tudom.

Seyra sóhajtott.

– Otthon embereket kötnek gépekhez, maguk pedig itt zöldséget vágnak és csendben üldögélnek.

Liora letette a kanalát.

– Ha minden időnket azzal töltenénk, hogy az ellen harcolunk, amitől félünk, előbb-utóbb semmi más nem maradna belőlünk.

Seyra hallgatott.

– Nem lehet mindenkit megmenteni? – kérdezte végül.

– Lehet segíteni. Lehet figyelmeztetni. Lehet választani. De mások helyett élni nem lehet.

Aznap este egy hegybe vájt terembe vezették őket.

Nem állt benne oltár.

Nem voltak szobrok sem.

A mennyezet egy része nyitott volt, fölöttük csillagok ragyogtak.

Körülbelül harmincan ültek körben.

Seyra Kael mellett foglalt helyet.

Senki nem szólt.

A csend először kellemes volt.

Aztán kényelmetlenné vált.

Seyra fejében gondolatok kergették egymást.

Mit kellene éreznie?

Miért vannak itt?

Mire várnak?

Már majdnem kinyitotta a szemét, amikor valami megváltozott.

Nem hallott hangot.

Nem látott képet.

Egyszerűen egy pillanatra megszűnt mindaz, aminek addig gondolta magát.

Nem volt a Központi Ház munkatársa.

Nem volt Kael társa.

Nem volt az a nő, aki mindenáron meg akarta érteni és helyre akarta hozni a világot.

Csak létezett.

A felismerés olyan egyszerű volt, hogy Seyra sírni kezdett.

Kael megfogta a kezét.

Seyra hagyta.

Aztán képek villantak fel előtte.

Ismeretlen városok.

Repülő szerkezetek az égen.

Apró, világító tárgyak az emberek kezében.

Utakat szelő járművek.

Végül egy nő.

Sötét hajjal.

Mezítláb ült egy diófa alatt.

Seyra nézte.

Valami különös ismerősséget érzett.

A nő egyszer csak felemelte a fejét.

És ugyanabban a pillanatban, évezredekkel később, Mira felriadt az ágyában.

A szájában savanyú alma ízét érezte.

A hetvenkettedik öltés

Nóra minden évben kinyitotta a régi varróműhelyt azon az éjszakán, amikor a júliusi telihold pontosan az ajtó fölé ért.

A környéken már senki sem emlékezett arra, mikor járt ott utoljára vásárló. A kirakat üvege megvakult, a cégtábláról lehullott néhány betű, odabent azonban minden úgy maradt, ahogyan harminchárom évvel korábban. A szabókréta a munkaasztalon feküdt, a sárgaréz olló nyitott szára közé egy darabka lila selyem szorult, a varrógép mellett pedig ott állt Klára kihűlt kávéja.

Nóra sosem engedte, hogy bárki elmozdítsa.

Aznap este egy hosszú ruhát hozott magával. Óvatosan terítette a próbababára, majd bezárta az ajtót, és leeresztette a redőnyt.

A falióra tizenegy óra ötvenhárom percet mutatott.

Nóra elővette táskájából a keskeny fadobozt. Bordó bársony feküdt benne, a közepén pedig egy ezüstből készült pálca, melynek végét tojás nagyságú, lila kristály díszítette.

A pálcát Klára halála után találta meg a műhely padlója alatt. Egy összehajtott papírlap feküdt mellette.

„Érintsd meg vele azt a tárgyat, amelyet az elhunyt utoljára tartott a kezében. Éjféltől egy óráig visszatér hozzád. Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

Nóra akkor tizenkilenc éves volt.

Most ötvenkettő.

Odament az asztalhoz, és a pálca hegyével megérintette a sárgaréz ollót.

A kristály belsejében vékony repedések futottak szét. A falióra mutatója éjfélre ugrott, noha egyetlen kattanást sem lehetett hallani.

A varrógép széke megmozdult.

Klára ott ült rajta.

Ugyanabban a zöld ruhában, amelyet halála napján viselt. Barna haját a tarkóján kontyba csavarta, két ujja között fehér cérnát tartott.

– Már megint elhoztad? – A próbababán függő ruhára nézett.

Nóra összerezzent.

– Emlékszel rá?

– A ruhára igen.

– Rám nem?

Klára végigmérte.

– Te vagy az az asszony, aki minden évben felébreszt.

Nóra lesütötte a szemét.

Az első alkalommal Klára még a nevén szólította. Tudta, hogy a lánya utálja a tejbegrízt, fél a darazsaktól, és hatéves korában levágta a saját haját a konyhai ollóval. Később apró részleteket kezdett elfelejteni. Előbb a tanító néni nevét, aztán Nóra kedvenc meséjét, végül azt is, melyik kezén hordta gyermekkorában a karkötőt.

Nóra azt hitte, ezt jelenti az írás.

Minden visszatérés elvesz egy emléket Klárától.

– Szombaton férjhez megyek – mondta.

Klára felállt, és a ruhához lépett.

– Ötvenkét évesen?

– Van erre valamilyen szabály?

– Nincs. Csak megleptél.

– Megigazítanád?

Klára ujjai végigfutottak az anyagon.

– Ezt én varrtam.

– Nem varrhattad. A szekrény mélyén találtam, címke sem volt benne.

– Neked készült.

– Tizenkilenc éves voltam, amikor meghaltál. Nem készültem esküvőre.

Klára nem vitatkozott. Kivette a tűpárnából a leghosszabb tűt, befűzte, majd intett.

– Vedd fel.

Nóra átment a paraván mögé. Amikor kilépett, Klára már térdelt előtte. Összefogta a ruha derekát, néhány gombostűt szúrt bele, aztán megigazította a vállánál.

– Még mindig felhúzod a bal válladat, ha feszengsz – mondta.

– Nem szoktam.

– Dehogynem. Azóta csinálod, hogy leestél a diófáról.

Nóra felnevetett.

– Sosem másztam diófára.

Klára keze megállt.

– Hétéves voltál. Piros rövidnadrág volt rajtad. A bal térded alatt még most is ott kell lennie a sebhelynek.

Nóra lehúzta a ruhát a térdénél.

A vékony, fehér vonal valóban ott húzódott a bőrén.

– Biztosan máshol szereztem.

– És arra sem emlékszel, hogy a kórházban azt mondtad, felnőttként cirkuszi kötéltáncos leszel?

– Soha nem akartam kötéltáncos lenni.

Klára felállt. Nem nézett rá, csak visszaült a géphez, és varrni kezdte a ruha derekát.

A tű egyenletesen járt föl és le.

– Hányszor hívtál vissza? – kérdezte.

– Nem számoltam.

– Én igen.

Nóra az órára pillantott. Éjfél után tizennégy perc telt el.

– Hetvenegyszer – folytatta Klára. – Ez a hetvenkettedik.

– Nem találkoztunk ennyiszer.

– Az első években havonta jöttél. Volt, hogy ugyanazon a héten kétszer is.

– Arra emlékeznék.

Klára ránézett.

– Pontosan ez a baj.

Nóra arcáról eltűnt a mosoly.

– Mit akarsz mondani?

Klára a pálca felé intett.

– Olvasd el újra a papírt.

– Kívülről tudom.

– Akkor olvasd el azt a részét is, amit sosem akartál észrevenni.

Nóra kivette a dobozból a megsárgult lapot. Széthajtotta, végigfuttatta rajta az ujját.

„Minden visszatérés egy közös emlékbe kerül.”

– Nincs rajta más.

– Fordítsd meg.

A papír hátulja üres volt.

Klára felsóhajtott.

– A pálca markolatán van.

Nóra az asztalhoz ment. Sokszor tartotta már a kezében, mégsem vizsgálta meg közelről. A kristály alatt keskeny ezüstgyűrű futott körbe. Körmével megmozdította.

A gyűrű elfordult.

Alatta apró betűk jelentek meg:

„Mindig az élő emléke fizet.”

Nóra kezéből majdnem kiesett a pálca.

– Ez nem igaz.

– Nem én felejtelek el – mondta Klára. – Te érkezel minden alkalommal kevesebbel.

– Emlékszem rád.

– Milyen illata volt a hajamnak?

Nóra kinyitotta a száját, de nem felelt.

– Mit sütöttem minden vasárnap?

– Almás pitét.

– Soha nem szerettem sütni.

– Melyik dalt énekelted, amikor beteg voltam?

– Nem tudom.

– Hogy becéztelek?

Nóra hallgatott.

Klára lehajtotta a varrógép fedelét.

– Azt hitted, azért nem ismerlek fel, mert én felejtek. Közben lassan te töröltél ki engem magadból.

– Akkor miért jöttél vissza?

– Mert hívtál.

– Megakadályozhattad volna.

– Nem tudom megtagadni.

Nóra a falnak támaszkodott.

– Te nem vagy az anyám?

Klára sokáig nézte.

– Még mennyire emlékszel rá?

– Ne felelj kérdéssel!

– A pálca nem támaszt fel senkit. Testet ad annak, amit az élő még őriz az elhunytról. Az első alkalommal majdnem teljes voltam. A hangom, a mozdulataim, a szokásaim mind benned éltek. Azóta minden találkozásért odaadtál belőlem egy darabot.

– Hazudsz.

– Nem tudok olyat mondani, amit valaha ne tudtál volna rólam.

Nóra a ruhára markolt.

– Akkor ezt honnan ismered?

– Az emlékeid között volt.

Klára széthúzta a szoknya alját, és megmutatta a belső szegélyt. A bélés alatt halvány ceruzavonalak húzódtak. Nóra neve állt ott, alatta egy dátum.

Harmincnégy évvel korábbi dátum.

– Az esküvődre varrtam – mondta Klára. – Nem tudtam, kihez mész majd hozzá, és azt sem, mikor. Csak szerettem volna, hogy egyszer az én ruhámban indulj el otthonról.

Nóra ujjával végigsimított az íráson.

– Miért nem adtad oda?

– Nem készültem el vele.

– Mert meghaltál.

– Igen.

– És most be tudod fejezni?

Klára az órára nézett.

Éjfél után harmincnyolc perc volt.

– Igen. De ezért jövőre már nem fogod tudni, milyen volt a hangom. Talán az arcomat sem ismered fel.

Nóra a pálcáért nyúlt.

– Vissza lehet fordítani?

– Törd össze a kristályt.

– Akkor mi történik?

– Visszakapod, amit elvett.

– És te?

– Többé nem jövök.

Klára visszaült a géphez.

Nóra nézte a lila követ. A kristály minden repedésében apró képek mozogtak. Egy konyha kockás abrosszal. Egy piros rövidnadrágos kislány a diófa ágán. Egy asszony, aki gombokat számol egy rémült gyermek tenyerébe. Egy vasárnap délután, amikor ketten táncolnak a rádió előtt.

Olyan jelenetek voltak, amelyekre Nóra már nem emlékezett.

– Miért nem mondtad el hamarabb? – kérdezte.

– Minden alkalommal elmondtam.

Nóra lehunyta a szemét.

A varrógép újra elindult.

Klára megszámolta az öltéseket.

Hatvannyolc.

Hatvankilenc.

Hetven.

Hetvenegy.

A hetvenkettedik előtt megállt.

– Te mit varázsolnál vele? – kérdezte Nóra.

Klára elmosolyodott.

– Azt, hogy a lányom végre ne egy halottal töltse el az életét.

Nóra felemelte a pálcát, és teljes erejéből az asztal széléhez csapta.

A kristály szétrobbant.

A műhely megtelt elveszett képekkel, hangokkal és régen elfeledett mozdulatokkal. Nóra ismét érezte anyja hajában a levendulaszappan illatát. Hallotta a nevetését, eszébe jutottak a közös reggelik, az összeveszések, a vasárnapi séták és az a nap is, amikor Klára a készülő ruhát elrejtette a szekrény mélyére.

Az emlékek között egy másik kép is visszatért.

Klára a kórházi ágyon feküdt. Már alig tudott beszélni, mégis megfogta Nóra kezét.

– A pálca nem engem hoz majd vissza – mondta. – Csak azt, amit rólam őrzöl. Ne add oda neki az anyádat darabonként.

Nóra akkor megígérte, hogy soha nem használja.

A következő pillanatban a műhelyben már csak ő állt.

A varrógép tűje a ruha szegélyében maradt.

Már csak egyetlen öltés hiányzott.

Nóra befűzte a tűt, és maga fejezte be.

Hetvenkét éjszakán át nem az édesanyját hívta vissza.

Hetvenkét éjszakán át lassan feláldozta őt.

Másnap hajnalban Nóra gondosan összehajtotta a ruhát, és úgy zárta be a műhely ajtaját, hogy többé nem fogja kinyitni.

Szombaton, amikor felvette a ruhát, már tudta: édesanyja emléke és szeretete új életében is örökre vele marad.