Néhány nappal később Mira ismét a kutatóintézet világos folyosóján haladt végig, és bár már ismerte az épületet, most egészen más érzéssel lépett be, mint első alkalommal. Akkor elsősorban a kíváncsiság vezette, most azonban már az is foglalkoztatta, hogyan lehetséges, hogy a róla készített modell néhány hét alatt ennyit veszített a pontosságából, miközben ő maga semmilyen tudatos változtatást nem tett azért, hogy megzavarja a rendszert.
A kutató ugyanabban a helyiségben várta, ahol az első hosszú beszélgetésük zajlott.
– Köszönöm, hogy visszajött. Az eredményei azóta is foglalkoztatnak bennünket, mert az első méréseknél a rendszer meglepően pontosan jelezte előre a válaszait, a későbbi teszteknél azonban olyan döntéseket hozott, amelyek egyre kevésbé illeszkedtek ahhoz a mintázathoz, amelyet korábban felépítettünk önről.
Mira leült vele szemben, majd érdeklődve nézett rá.
– Akkor most azt szeretnék kideríteni, mi romlott el?
– Elsősorban azt szeretnénk tudni, hogy valóban a modell veszített-e a pontosságából, vagy ön változott olyan gyorsan, hogy a korábbi adatok már kevésbé használhatók az előrejelzéshez.
– Ez lényegesen érdekesebben hangzik.
A kutató elmosolyodott, majd megnyitotta az előkészített tesztet.
Ezúttal olyan helyzeteket mutattak Mirának, amelyekről az első interjú során egyetlen szó sem esett. A rendszer mégis minden kérdés előtt megjelölte azt a választ, amelyet Mira korábbi döntései, értékei és viselkedési mintái alapján a legvalószínűbbnek tartott.
Az első kérdés egy régen megszakadt barátság helyreállításáról szólt, és a modell szerint Mira kezdeményezné az újrakezdést.
Mira elolvasta az előrejelzést, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Ebben a helyzetben valószínűleg valóban én tenném meg az első lépést.
A következő kérdés egy nagyobb pénzösszeg felhasználásáról szólt, és a rendszer ismét pontosan találta el a választását. A harmadik helyzetben egy váratlan utazási lehetőségről kellett döntenie, és ott is ugyanarra jutott, amit a modell előre jelzett.
A kutató elégedetten nézett a kijelzőre.
– Bizonyos területeken tehát továbbra is nagyon pontosan működik.
– Ezen nem lepődöm meg. Vannak szokásaim, értékeim és olyan dolgok, amelyeket hosszú ideje hasonlóan választok.
– Akkor talán mégsem változott olyan sokat.
Mira elmosolyodott.
– Ezt azért még ne döntsük el három kérdés után.
A következő helyzet már hosszabb leírást kapott. Mira egy régi, számára fontos terv és egy váratlanul megnyíló új lehetőség között választhatott. A rendszer az elsőt jelölte meg, és amikor Mira elolvasta az indoklást, azonnal felismerte benne saját korábbi gondolkodását. Évekkel korábban szinte bizonyosan ezt választotta volna, és még most is értette, miért tartotta ezt valószínűnek a modell.
Mégis tovább olvasta a második lehetőséget.
Valami frissességet érzett benne, olyan teret, amelyről korábban sem tapasztalata, sem kialakult véleménye nem lehetett, és éppen ez keltette fel az érdeklődését.
– A másodikat választom – mondta végül.
A kutató felnézett a kijelzőről.
– Megkérdezhetem, miért változtatta meg a döntését?
– Melyik döntésemet?
– Azt, amelyet a korábbi mintázata alapján valószínűleg meghozott volna.
Mira néhány másodpercig figyelte a férfit, mert érezte, hogy éppen a kérdés megfogalmazásában rejtőzik az, amit a rendszer nehezen tud kezelni.
– Én most hoztam meg az egyetlen valódi döntést. A másikat a rendszer számította ki abból, amit korábban tudott rólam.
– Vagyis ön szerint a valószínűség és a választás két különböző dolog.
– Szerintem maga is tudja, hogy azok. A rendszer azt mondhatja meg, mit választanék nagy eséllyel a múltam alapján, de attól a jelen pillanat még nyitva marad.
A kutató egy ideig nem jegyzetelt, csak Mirát nézte.
– Tudatosan keresi az új lehetőségeket?
– Inkább észreveszem őket, amikor megjelennek. Régebben sokszor előbb próbáltam eldönteni, hová vezet valami, most pedig könnyebben megengedem magamnak, hogy megtapasztaljam.
A férfi végül ismét a kijelzőre nézett.
– Kezdem érteni, miért okoz ennyi gondot a modelljének.
– Legalább egyikünk sem unatkozik.
A vizsgálat még csaknem egy órán át folytatódott. A rendszer többször pontosan jelezte Mira választását, máskor azonban olyan irányba számolt tovább, amely néhány évvel korábban valóban közelebb állt volna hozzá, a jelenben viszont már kevésbé. Mira egyszer sem választott szándékosan ellenkezőleg pusztán azért, hogy bizonyítsa szabadságát, mert számára éppen ez jelentette volna ugyanannak a kötöttségnek egy másik változatát.
A szabadságot már régen nem abban látta, hogy minden elvárással szembe kell fordulnia, hanem abban, hogy felismeri a rendelkezésére álló lehetőségeket, majd azt választja, amelyikhez abban a pillanatban valóban kapcsolódni tud.
Amikor kilépett az épületből, beült egy közeli kávézóba, mert még nem akart rögtön hazamenni. Miközben várta a rendelését, akaratlanul is körülnézett, és néhány perc alatt több apró jelenetben ugyanannak a változásnak egy másik arcát látta.
A szomszédos asztalnál egy férfi természetes hangon beszélt egy digitális asszisztenshez, amely néhány perc alatt összehasonlította számára a repülőjáratokat, egyeztette a szálláslehetőségeket, majd a férfi kérésére átrendezte az egész útitervet. Két asztallal arrébb két egyetemista egy videót nézett újra meg újra, mert egyikük valódi felvételnek tartotta, a másik pedig biztos volt benne, hogy mesterségesen hozták létre. A falon függő képernyőn közben arról szólt egy hír, hogy újabb egészségügyi rendszerekben alkalmaznak mesterséges intelligenciát a leletek elemzésének és az orvosi döntések előkészítésének támogatására.
Mira elgondolkodva kavargatta a kávéját.
Néhány évvel korábban még az volt a kérdés, mire lesz képes a mesterséges intelligencia. Most már sokkal inkább az foglalkoztatta az embereket, hogyan éljenek együtt azzal, amire időközben képessé vált.
A technológia egyre pontosabban tanulta az emberi szokásokat, egyre több összefüggést ismert fel, és egyre ügyesebben jósolta meg, mire lesz szüksége valakinek, még mielőtt az illető pontosan megfogalmazta volna.
Mira számára azonban a délelőtti vizsgálat után éppen az vált érdekessé, ami mindebből kimaradt: az a pillanat, amikor valami addig még nem létező lehetőség megszületett.
Este, amikor Mira hazaért, már az előszobában megérezte a vacsora illatát. András a konyhában állt, egyik kezében fakanállal, a másikban a telefonjával, és olyan arccal nézte a kijelzőt, mintha valami különösen szórakoztató dolgot talált volna rajta.
– Mielőtt bármit mondasz, szeretném közölni, hogy ma én is bekerültem a tudomány történetébe – mondta, amikor Mira belépett.
Mira letette a táskáját.
– Ezt szeretném hallani.
András felé nyújtotta a telefont.
– A kutatóintézet írt.
Mira meglepetten vette át.
A levél rövid volt. A kutatócsoport azt szerette volna, ha András is részt vesz a programban, mert Mira interjúiban és későbbi vizsgálataiban többször előkerült a kapcsolatuk, és különösen érdekesnek találták, hogy bizonyos kérdésekben hasonló következtetésekre jutnak, miközben a döntéseik és a megközelítésük gyakran eltér egymástól.
Mira lassan felnézett.
– Gyorsak.
– Ez már majdnem sértő. Engem még meg sem kérdeztek, de már elemezni szeretnének.
– Talán félnek, hogy közben megváltozol.
– Akkor igyekezniük kell.
Mira elmosolyodott, majd visszaadta a telefont.
– Elvállalod?
András a tűzhelyhez lépett, megkeverte az ételt, és csak ezután válaszolt.
– Délután még biztosan azt mondtam volna, hogy hagyjanak békén, most viszont már érdekel, mire jutnának velem.
Mira közelebb lépett hozzá.
– Mi változott délután óta?
András lejjebb vette a lángot.
– Te hazajöttél.
– Ez meglepően romantikusan hangzik.
– Pedig teljesen tudományos.
Mira felnevetett.
– Akkor fejtsd ki, professzor úr.
András letette a fakanalat.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy ha rólam is készítenek egy modellt, és utána összehasonlítják a kettőt, vajon azt fogják-e látni, hogy hosszú idő alatt hasonlóvá váltunk, vagy inkább azt, hogy egyre jobban önmagunk lettünk.
Mira arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– Ez engem is érdekel.
– Gondoltam.
– Már megint előre jeleztél.
– Kezdek veszélyes lenni.
Vacsora közben Mira elmesélte a délutáni vizsgálat legfurcsább pillanatát, amikor a rendszer olyan választ jósolt számára, amely valóban teljesen ésszerű lett volna, ő mégis egy másik lehetőséget választott.
András néhány falat után letette a villáját.
– Akkor valójában azt találta el, mit tettél volna régebben.
– Valószínűleg igen.
– Ez azért lenyűgöző, még akkor is, ha közben egy kicsit kellemetlen látni, mennyivel kiszámíthatóbbak vagyunk annál, mint amilyennek szeretjük gondolni magunkat.
Mira elmosolyodott.
– A kiszámíthatóság önmagában még nem börtön. Reggelente többnyire ugyanazt a kávét iszom, és ettől még nem érzem veszélyben a szabadságomat.
András felnevetett.
– Ezt majd feltétlenül mondd el nekik. Talán bekerül a tanulmányba.
Mira azonban néhány pillanat múlva komolyabb lett.
– Az volt igazán érdekes, hogy amikor megláttam a rendszer válaszát, tökéletesen értettem, miért ezt választotta helyettem. Felismertem benne magamat, csak közben megjelent egy másik lehetőség is, amely sokkal elevenebbnek érződött.
– És arra mentél.
– Igen.
András egy darabig nézte.
– Akkor talán rosszul teszik fel a kérdést.
– Mire gondolsz?
– Azt próbálják megjósolni, mit fogsz választani abból, amit már tudnak rólad, pedig az igazán érdekes éppen az, ami még nincs benne a modellben, mert még te sem tapasztaltad meg.
Mira lassan letette a poharát.
– Ezért akarod elvállalni?
– Ezért is.
– Mi a másik ok?
András visszavette a villáját.
– Szeretném látni az arcodat, amikor az én modellem pontosabb lesz a tiédnél.
Mira néhány másodpercig döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.
– Most már biztos vagyok benne, hogy részt kell venned.
Később, amikor már elpakolták a vacsora maradványait, András ismét elővette a levelet. Sokáig nézte a jelentkezési gombot, aztán Mira felé fordult.
– Tudod, mi tetszik ebben?
– Hogy végre hivatalosan is mérni fogják, mennyire vagy kiszámítható?
– Az is, de inkább az, hogy olyan dolgot vizsgálnak, amelyről azt feltételezik, hogy elegendő adat birtokában teljesen megérthető.
Mira mellé állt.
– És szerinted?
András elmosolyodott.
– Derítsék ki.
Azzal megnyomta a jelentkezési gombot.
A képernyőn néhány másodperc múlva megjelent a visszaigazolás.
Mira még mindig a telefon kijelzőjét nézte, amikor András megszólalt.
– Most már csak egyetlen problémánk maradt.
– Micsoda?
– Ha a gép előbb kiismer engem, mint te, azt soha nem fogom elmondani neked.
Mira felnézett rá.
– András, ennyi év után igazán tudhatnád, hogy azt úgyis észrevenném.
