A világ sokáig úgy változott, hogy az embernek maradt ideje megszokni az újat. Egy találmány megjelent, éveken át formálta a hétköznapokat, majd mire igazán természetessé vált, már érkezett is a következő. Az utóbbi időben azonban mintha felgyorsult volna az idő. Mire az emberek megtanulták használni az egyik új eszközt, már ott állt mögötte egy másik, amely többet látott, gyorsabban gondolkodott, természetesebb hangon beszélt, és egyre kevesebb magyarázatot igényelt ahhoz, hogy megértse, mit várnak tőle.
Humanoid robotok raktárakban pakoltak, tárgyakat rendeztek el, ajtókat nyitottak, ruhákat emeltek fel a földről. Az emberek a telefonjuk kameráján keresztül mutatták meg a környezetüket egy mesterséges intelligenciának, amely felismerte a tárgyakat, elolvasta a feliratokat, útba igazított, fordított, számolt, magyarázott és beszélgetett.
Mira mindezt figyelte.
Nem lelkesedett minden új fejlesztésért, ugyanakkor félelmet sem érzett. Inkább ugyanaz a kíváncsiság ébredt benne, amelyet akkor érzett, amikor valami addig ismeretlen jelent meg az életében, és még senki sem tudta biztosan, mivé növi ki magát.
Egy vasárnap délelőtt a teraszon ült. A kávé már kihűlt mellette, mert hosszabb ideje olvasott egy cikket a táblagépén.
András odalépett hozzá, rápillantott a csészére, majd leült a szemközti székre.
– Ha egyszer feltalálnak egy gépet, amelyik helyetted megissza a kihűlt kávédat, biztosan te leszel az első vásárló.
Mira felnézett.
– Az enyémet hagyja békén. Arra még szükségem lehet.
– Fél órája szükséged van rá.
Mira belekortyolt, aztán fintorogva letette.
– Igazad van.
András elégedetten hátradőlt.
– Ezt feljegyzem. Ritka történelmi pillanat.
Mira elmosolyodott, majd visszafordította felé a képernyőt.
– Inkább ezt nézd meg.
A cikk egy nemzetközi kutatási programról szólt. A résztvevőkkel hosszú, részletes interjúkat készítettek, majd az összegyűjtött válaszokból olyan személyes modelleket építettek, amelyek később megpróbálták előre jelezni, hogyan gondolkodna, választana vagy válaszolna az adott ember különböző helyzetekben.
András végigolvasta a bevezetőt.
– Digitális másolatot készítenek az emberekről?
– Inkább viselkedési modellt.
– Ettől sokkal megnyugtatóbb lett.
– Engem érdekel.
András letette a táblagépet.
– Persze, hogy érdekel.
– Téged nem?
– Maga a technológia igen. Az már kevésbé, hogy valaki órákon keresztül kérdezzen rólam, aztán azt mondja, készített belőlem egy számítógépes változatot.
Mira a kert felé fordult. A fák között egy madár ugrált ágról ágra, a távolból pedig egy fűnyíró egyenletes hangja hallatszott.
– Éppen ez érdekes benne. Meddig lehet eljutni pusztán adatokból?
– Messzire.
– De meddig?
András egy darabig figyelte.
– Úgy beszélsz, mint aki már eldöntötte, hogy jelentkezik.
– Még gondolkodom rajta.
– Vagyis jelentkezel.
Mira felnevetett.
Ennyi év után András már pontosan ismerte azt a pillanatot, amikor Mira egy ötletet még kérdésnek nevezett, holott legbelül már megszületett a döntés.
A jelentkezést még aznap elküldte.
Két héttel később érkezett meg az elfogadó levél.
A program első szakasza egy többórás interjúból állt. A résztvevőket arra kérték, hogy minél őszintébben beszéljenek az életükről, a döntéseikről, a kapcsolataikról, az értékeikről, a veszteségeikről, a szokásaikról és arról is, hogyan viselkednek bizonyos hétköznapi helyzetekben.
András az indulás reggelén a konyhapultnak támaszkodva nézte Mirát.
– Izgulsz?
– Kíváncsi vagyok.
– Ez nálad majdnem ugyanaz.
– Egyáltalán nem.
– Amikor nagyon kíváncsi vagy, még gyorsabban beszélsz.
Mira felvette a táskáját.
– Most gyorsan beszélek?
– Még nem, de már közel vagy.
Mira odalépett hozzá, megigazította András ingének gallérját, aztán egy pillanatra ott maradt előtte.
– Tudod, mi érdekel igazán?
– Sejtem, de mondd.
– Az, hogy mit gondol majd rólam.
András elmosolyodott.
– Egy gép?
– Egy rendszer, amely rengeteg adatból próbálja összerakni azt, hogyan választok.
– Ez még mindig gép.
– Tudom.
– Akkor miért fontos, mit gondol?
Mira pár másodpercig hallgatott.
– Talán azért, mert érdekel, mennyi minden látszik belőlünk kívülről.
András tekintete komolyabbá vált.
– És mennyi marad láthatatlan?
– Pontosan.
András végigsimított Mira karján.
– Akkor menj el, és hagyd, hogy megpróbálja.
Mira már az ajtónál járt, amikor András utána szólt.
– Mira!
Visszafordult.
– Igen?
– Csak arra vigyázz, hogy amikor elkészül a másolatod, haza azért te gyere.
– Majd megkérdezem, melyikünk főz jobban.
– Akkor biztosan téged küldenek vissza.
Az interjú egy világos, egyszerű helyiségben zajlott. Semmi sem emlékeztetett arra a hideg, futurisztikus környezetre, amelyet az ember egy technológiai kísérlethez képzelt volna. A helyiségben egy faasztal, két kényelmes szék, egy pohár víz, egy apró kamera és egy mikrofon volt.
A kutató bemutatkozott, ismertette a program szabályait, majd néhány könnyű kérdéssel kezdett.
Mira hol nőtt fel?
Mit szeretett gyerekként?
Milyen emberek társaságában érzi jól magát?
Milyen tulajdonságot becsül leginkább másokban?
A kérdések lassan mélyebbre vezettek.
Mikor változtatott meg utoljára egy fontos döntést?
Melyik veszteség alakította leginkább az életét?
Mi az, amit húsz évvel korábban egészen másként látott?
Volt-e olyan meggyőződése, amelyhez sokáig ragaszkodott, majd egyszerűen elvesztette számára a jelentőségét?
Mira egyre ritkábban válaszolt azonnal.
Az egyik kérdésnél hosszabb ideig hallgatott.
– Ha a fiatalabb önmagával beszélhetne, mit mondana neki?
Mira a vele szemben ülő kutatóra nézett.
– Semmit.
A férfi meglepődött.
– Semmit?
– Ha elmondanám neki, amit ma tudok, elvenném tőle azt az utat, amelyen végighaladva ő maga is eljuthatna oda, ahol ma én tartok.
– Akkor hagyná, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse?
Mira elmosolyodott.
– Maga hibának nevezi őket.
– Ön nem?
– Ma már tapasztalatnak.
A kutató feljegyzett valamit.
Később erkölcsi dilemmák, társadalmi kérdések és hétköznapi döntések következtek. Mira hol hosszabban beszélt, hol egyetlen mondattal válaszolt, és néha visszakérdezett, mert túl szűknek érezte a felkínált lehetőségeket.
Az interjú végére elfáradt.
A kutató kikapcsolta a felvételt.
– Ritkán fordul elő, hogy valaki ennyiszer magukat a kérdéseket is megkérdőjelezi.
– Talán azért, mert néha maga a kérdés határozza meg előre, milyen válasz születhet.
– Ez megnehezíti majd a modell dolgát.
Mira felállt.
– Akkor legalább lesz dolga.
Hazafelé szándékosan gyalogolt egy darabon.
A város ugyanaz volt, mint reggel, mégis mindenütt észrevette azt, amiről az interjú alatt beszéltek.
Egy fiatal férfi okosszemüvegben állt egy idegen nyelvű turistával szemben, és szinte késlekedés nélkül beszélgettek, miközben a rendszer tolmácsolt közöttük. Egy étterem előtt kiszállt valaki egy autóból, amely sofőr nélkül gördült tovább. Egy kirakatban humanoid robotokról futott reklámfilm. A villamoson egy nő természetes hangon beszélt a telefonjához, és csak néhány mondat után lehetett észrevenni, hogy a másik oldalon ember helyett egy mesterséges rendszer válaszol.
Mira figyelte őket.
Mindez néhány évvel korábban még jövőnek tűnt volna.
Most pedig egy hétköznapi délután része volt.
Otthon András vacsorát készített.
– Na?
– Megpróbáltak szétszedni.
– Sikerült?
– Még összeraknak.
András a serpenyő fölött állva elmosolyodott.
– És milyen volt?
Mira leült az asztalhoz.
– Érdekesebb, mint gondoltam.
– Mit kérdeztek?
– Szinte mindent. Gyerekkort, kapcsolatokat, döntéseket, félelmeket, értékeket, veszteségeket. Még azt is, mit mondanék a fiatalabb önmagamnak.
András hátrafordult.
– És mit mondanál?
– Semmit.
András bólintott.
– Én is.
Mira felnézett.
– Tényleg?
– Persze.
– Miért?
András elzárta a tűzhelyet, majd leült vele szemben.
– Mert amit ma tudok, annak az értéke éppen abból fakad, hogy végigéltem mindazt, ami idáig vezetett.
Mira lassan elmosolyodott.
– Én ugyanezt mondtam.
– Akkor legalább egy kérdésben könnyű dolguk lesz.
– Az érdekes, hogy rögtön ugyanoda jutottál.
– Talán azért, mert hosszú ideje egymás mellett tapasztaljuk az életet, még akkor is, ha sok mindent egészen másképpen élünk meg.
Mira bólintott.
– Ez már pontosabb.
– Sokszor ugyanazt érezzük, csak más oldalról közelítünk hozzá.
– Igen, és talán éppen ezért tudjuk felismerni egymásban.
András összekulcsolta az ujjaikat.
– Talán ez a lényeg.
Az este később más témák felé sodródott. Beszéltek a világról, az egyre gyorsuló technológiai fejlődésről, arról, hogy egyesek rajongással, mások pedig félelemmel figyelték ugyanazokat a változásokat.
András egyszer csak elcsendesedett.
– Tudod, mit érzek ebben az egészben?
– Mondd.
– Hogy az emberiség olyan tükröt készít magának, amilyet eddig még soha.
Mira figyelt.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy eddig azt hittük, az intelligencia különlegessé tesz bennünket. Ide soroltuk a tudást, az emlékezetet, a számítást, az alkotást és a problémák megoldását is. Most pedig sorra készítünk olyan rendszereket, amelyek ezek közül egyre többre képesek.
– És szerinted ez elvesz valamit az embertől?
András lassan megrázta a fejét.
– Inkább levesz róla valamit.
– Mit?
– Egy tévedést.
Mira sokáig nézte.
– Én is valami hasonlót érzek.
– Tudom.
– Már megint.
– Mit csináltam?
– Azt mondtad, tudod.
András elnevette magát.
– Jó. Akkor reméltem.
Mira is nevetett, a következő pillanatban azonban újra komoly lett.
– Szerintem ennél is több történik.
Mintha az emberiség lassan kénytelen lenne szembenézni azzal, hogy annak, amit eddig önmagáról gondolt, egy része megismételhető.
– És ami megismételhető, arra egyre nehezebb azt mondani, hogy kizárólag én vagyok.
– Pontosan.
András közelebb hajolt.
– Akkor mit gondolsz, mi marad?
Mira hosszú ideig nem válaszolt.
A kérdés egyikük számára sem volt új. Évek, tapasztalatok és olyan emlékek álltak mögötte, amelyek jóval messzebbre nyúltak ennél az egyetlen életnél.
Mira végül elmosolyodott.
– Talán ezt most nem nekünk kell megválaszolnunk.
– Hanem?
– Figyeljük meg, mire jut vele a világ.
Három héttel később érkezett meg a kutatóintézet üzenete.
Mira éppen az ablak mellett állt, amikor megnyitotta.
A személyes modell elkészült.
A rendszer több száz korábbi válasz, döntési helyzet és személyiségteszt alapján felépítette azt a változatot, amelynek az volt a feladata, hogy a lehető legpontosabban előre jelezze Mira reakcióit.
A levél végén egy rövid eredmény állt.
Első mérési pontosság: 91,4 százalék.
Mira még egyszer elolvasta.
– András!
A férfi néhány másodperc múlva megjelent.
– Mi történt?
Mira felé fordította a képernyőt.
András elolvasta.
– Kilencvenegy százalék?
– Négy tizeddel több.
– Elnézést.
Mira leült.
– Ez azért elég sok.
– Igen.
– Gondoltad volna?
– Azt igen, hogy lesznek mintáid.
– Ennyi?
András vállat vont.
– Ismerlek.
Mira ránézett.
– Kilencvenegy egész négy százalékban?
– Jó napokon többen.
Mira elnevette magát.
A levél alatt azonban volt még egy üzenet.
A kutatás vezetője személyes beszélgetést kért vele.
Mira megnyitotta.
Néhány udvarias mondat után egyetlen bekezdés vonta magára a figyelmét.
Az első teszteken a modell rendkívül pontos eredményeket adott. A későbbi mérések során azonban a találati arány folyamatosan csökkent, miközben más résztvevőknél hasonló változást nem tapasztaltak.
A legutóbbi eredmény már csak hatvankét százalék volt.
András Mira válla fölött olvasta.
– Megunt téged.
Mira ezúttal nem nevetett.
– Három hét alatt majdnem harminc százalékot romlott a pontossága.
– Te változtattál valamin?
– Semmin.
– Szándékosan mást választottál?
Mira felnézett rá.
– Miért tenném?
András lassan elmosolyodott.
Mira is.
Mindketten ugyanabban a pillanatban értették meg, miért vált hirtelen sokkal érdekesebbé az egész kísérlet.
A gép egyre pontosabban ismerte Mira múltját, miközben Mira minden új pillanattal egyre távolabb került attól, amit a rendszer már megtanult róla.
