A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tilalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tilalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. május 7., szerda

Utolsó alkony



A szőke leány a dombtetőről figyelte az alkony lassú hullámzását. A nap épp búcsút intett a világnak, a horizont vörösbe hajlott, de a szívében csak a kék lakozott. A kék, ami a szabadság színe kellett volna legyen, de most inkább a gyászé volt.
A fiút csak néhány hete ismerte, mégis úgy tűnt, mintha öröktől fogva az ő nevetését kereste volna minden iskolaudvaron, minden pad mögött, minden nap. Már nem gyerekek, nem is felnőttek – valahol a kettő között, ahol a vágyaknak még nincs nevük, csak illatuk. Mint egy rózsa – mély, vörös és veszélyesen szúrós.
– Iszol velem egy utolsót? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő borosüvegre mutatott. A vörösbor fénye úgy játszott a pohárban, mint egy soha ki nem mondott titok.
– Nem tudom, hogy akarok-e… Ez szomorú nap – válaszolta a lány, miközben ujjai végigsimítottak a selymes fekete terítőn, mintha érezni akarná a bor hőjét, még mielőtt ajkához érne.
– Akkor igyunk a felejtésre. – A fiú töltött mindkettejüknek. – Az iskola véget ért. Holnap mindketten máshol leszünk. Más város. Más élet.
– És hiányozni fogsz… – mondta a lány.
Csend ült közéjük. Csak a rózsák illata, a bor zamata és az alkonyat halk sóhaja maradt. Egyetlen perc kellett hozzá, hogy mindez örökre megváltozzon.
A fiú felállt, zsebéből egy levelet húzott elő.
– Anyám írta. Azt hittem, sosem tudom elmondani neked. Nem ő a vér szerinti anyám. Örökbefogadtak. Ma megtudtam, ki volt az igazi. A te anyád. Te vagy a húgom.
A lány kezéből kiesett a pohár. A bor lassan szivárgott a sötét anyagon, akár egy elcsent élet.
– Hazudsz… – suttogta. – Ez nem lehet igaz… – mondta döbbenettől lehidalva.
– El kellett mondanom. Mert beléd szerettem. És ez a legnagyobb bűnöm. Jobb lesz, ha soha többé nem találkozunk.
A bor illata fojtóvá vált. A kék már nem a szabadság színe volt – hanem egy örökkévaló tilalomé.