A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudatos választás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tudatos választás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 25., péntek

A jövő már itt van – de még nem mindannyian érzékeljük

 


Hogyan formálódhat egy új emberi tudatosság a szemünk előtt

Lehet, hogy a jövő nem valahol előttünk várakozik. Lehet, hogy már most is formálódik körülöttünk lehetőségek mezejeként, jóval azelőtt, hogy ezek a lehetőségek láthatóvá válnának a fizikai világban. Az időre általában egyenes vonalként gondolunk: a múlt mögöttünk van, a jelen itt van, a jövő pedig még nem érkezett el. De mi van akkor, ha a jövő ennél kevésbé rögzített? Mi van akkor, ha már most több lehetséges jövő formálódik, és a tudatosságnak szerepe van abban, melyik válik végül megélt valóságunkká?

Nem tartom magam médiumnak. Inkább tudatos intuitív érzékelőként gondolok magamra. Érzékelek, és olykor látok is olyan potenciálokat, mielőtt azok látható formát öltenének, amelyekre az évek során megtanultam tudatosan figyelni. Ezeket nem rögzített jóslatokként élem meg. Belső képek, benyomások, érzések vagy egy csendes bizonyosság formájában jelennek meg, és arra mutatnak rá, mi válhat lehetségessé. Ebben az értelemben potenciálokat csatornázok, nem jóslatokat.

Ez a különbség fontos számomra, mert a jóslat azt feltételezi, hogy a jövő már eldőlt. A potenciál viszont teret hagy a tudatosságnak, a választásnak és a változásnak.

A jövő nem egyetlen vonal

Ezt a gondolatot részletesebben is kibontottam Az időutazó Én című könyvemben, ahol a technológia, az emberi választás, a tudatosság és az érzékelés különböző szintjei fokozatosan többféle lehetséges jövő irányába vezetnek.

A könyv egyik központi szála egy kutatóintézetben indul. Egy mesterségesintelligencia-rendszer egy ember korábbi döntéseit, reakcióit, értékeit és viselkedési mintáit vizsgálja azért, hogy megjósolja, mit fog választani legközelebb. Eleinte a modell rendkívül pontos lesz. Ahogy azonban az ember egyre tudatosabbá válik a saját mintáira, valami változni kezd. A rendszer továbbra is képes mérni azt, ami már megtörtént, de egyre kevésbé sikerül előre jeleznie, mi lesz a következő választás. A múlt többé nem elegendő ahhoz, hogy meghatározza a következő lépést.

Számomra ez korunk egyik legfontosabb kérdése.

Az emberi élet nagy része kiszámítható, mert az emberi viselkedés nagy része ismétlődik. Hiedelmeket, félelmeket, elvárásokat, családi mintákat, társadalmi rendszereket és lehetőségekről alkotott elképzeléseket öröklünk. Ha továbbra is ugyanazokból a mintákból reagálunk, a jövő sokszor valóban kiszámítható a múltból.

A tudatos választás azonban valami mást hoz létre.

Az ember felismerhet egy mintát, és dönthet úgy, hogy többé nem ismétli meg. Abban a pillanatban a jövő irányt vált. A könyvemben végül oda jutok el, hogy az emberiség jövője talán már nem egyetlen úton halad tovább. Több irányban kezdhet formálódni egyszerre, számtalan egyéni választás által, amelyek lassan kollektív változássá válnak.

A technológia talán kevésbé lesz látható, nem pedig erősebb

Amikor az emberek elképzelik a jövőt, gyakran több gépet, több képernyőt, több automatizálást és az élet minden területét körülvevő technológiát látnak maguk előtt.

Az a jövő, amelyet én érzékelek, szinte ennek az ellenkezője.

A technológia tovább fejlődik, de fokozatosan háttérbe húzódik. Csendesebbé, természetesebbé és kevésbé tolakodóvá válik. Nem az élet középpontja lesz, hanem az életet szolgálja.

Az időutazó Én című könyvemben egy olyan jövőt írtam le, amelyet lehetséges potenciálként érzékeltem: a technológia szinte mindenütt jelen van, mégis alig észrevehető. Az épületek intelligensen alkalmazkodnak a bennük élőkhöz. Az élelmiszer-előállítás, a közlekedés, az energia és sok ismétlődő feladat nagyrészt automatizálttá válik. Közben a természet egyre több teret kap vissza, a városok kevésbé különülnek el az élő környezettől, és már nem a technológia határozza meg a mindennapi élet formáját. Az ember, az alkotás, a természet és a tudatosság újra előtérbe kerül.

Ez nem a technológia elutasítása. Inkább a hozzá fűződő kapcsolatunk változása.

Lehet, hogy a legfejlettebb technológia végül éppen az lesz, amelyet már nem kell folyamatosan néznünk.

A tudatosság megváltoztatja azt, amit érzékelni tudunk

A mélyebb változás azonban nem technológiai.

Hanem érzékelési.

A könyvemben megjelenő jövőben az emberek továbbra is ugyanazon a Földön élnek, de nem feltétlenül ugyanúgy tapasztalják a valóságot. Vannak, akik továbbra is erősen kötődnek a versenyhez, az ellenőrzéshez, a birtokláshoz, a külső biztonsághoz és olyan rendszerekhez, amelyek kívülről határozzák meg számukra a valóságot. Mások lassan egyre inkább a tudatos választásra, a kreativitásra, a belső stabilitásra és a személyes felelősségre támaszkodnak.

Ezt nem jobb és rosszabb emberek közötti különbségként látom.

A tágabb érzékelés nem tesz senkit értékesebbé.

Ez számomra alapvető fontosságú. A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, mennyit vagyunk képesek érzékelni önmagunkból és abból a valóságból, amely körülvesz bennünket. A könyvben a különböző tudatossági szinteken élő emberek továbbra is teljesen emberiek. Szeretnek, félnek, nevetnek, szenvednek, törődnek egymással és hibáznak.

A különbség az érzékelésben van.

Az egyik ember csak a valóság megszokott szerkezetét látja. A másik már érzékelhet olyan lehetőségeket is, amelyek azon túl vannak.

Az Új Föld nem egy hely

Én az Új Földet is így értem.

Nem másik bolygóként, nem valamilyen távoli mennyei célként és nem egy tökéletes világként, amely egyik napról a másikra lecseréli a jelenlegit. Számomra az Új Föld egy tudatossági állapot, amely megváltoztatja azt, mi válhat lehetségessé ugyanebben az emberi világban.

A könyvem záró látomásában a Földet egy élő fényháló veszi körül. Ez nem utakat, gépeket vagy politikai határokat jelképez, hanem tudatosságot és kapcsolatot. Az emberi jelenlét, a természet, a technológia és az egyéni tudatosság már nem teljesen különálló rendszerekként működnek, miközben minden ember továbbra is megőrzi a saját egyediségét.

Ez a kép azért fontos számomra, mert nem hiszem, hogy a jövőhöz egyformává kell válnunk.

A nagyobb tudatosság nem törli el az egyéniséget. Talán éppen ellenkezőleg. Amikor az embert kevésbé irányítja a félelem, az összehasonlítás és a kívülről ráhelyezett identitás, egyre inkább önmagává válhat.

Az Új Föld ezért számomra ott kezdődik, ahol az ember már képes választani ahelyett, hogy egyszerűen ismételne.

Néhányan talán hamarabb érzékelik

Talán ezért érzik már most is egyesek, hogy valami változik, még akkor is, ha ezt nem mindig tudják pontosan megfogalmazni.

A régi rendszerek továbbra is léteznek. A mindennapi élet folytatódik. Az emberek dolgoznak, gyermeket nevelnek, számlákat fizetnek, szerelmesek lesznek, vitatkoznak, alkotnak, gyászolnak és újrakezdenek. Mégis, e megszokott felszín alatt gyorsan változik a technológiához, az identitáshoz, a tekintélyhez, a munkához, az alkotáshoz, a közösséghez és magához a valósághoz való viszonyunk.

Az érzékenyebb emberek talán hamarabb észreveszik ezeket a változásokat, mert természetes módon jobban figyelnek a bennük és körülöttük zajló finomabb mozgásokra.

Ez nem teszi őket prófétává.

Lehet, hogy egyszerűen olyan potenciálokat érzékelnek, amelyek még nem kaptak elég kollektív energiát ahhoz, hogy mindenki számára láthatóvá váljanak.

A könyvemben egy gyermek képes érzékelni egy olyan valóságréteget, amelyet a körülötte lévő felnőttek még nem látnak. Ennek nem az a lényege, hogy a gyermek különb vagy magasabb rendű lenne, hanem az, hogy az érzékelés különböző időpontokban nyílhat meg az emberekben. Ami az egyik tudatállapotból lehetetlennek tűnik, egy másikból teljesen természetessé válhat.

Amit most választunk, számít

Nem tudom pontosan, hogyan fog kinézni a jövő.

Éppen ez a lényeg.

Ha a jövő már teljesen rögzített lenne, a tudatosságnak kevés jelentősége maradna. Egyszerűen haladnánk egy már eldöntött végkifejlet felé.

Ha azonban a jövő potenciálok sokaságaként létezik, akkor a jelen rendkívüli jelentőséget kap.

Minden alkalommal, amikor felismerünk egy régi mintát és másként választunk, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor a technológiát az emberi szabadság támogatására használjuk, nem pedig az emberi felelősség helyettesítésére, valami megváltozik. Minden alkalommal, amikor az automatikus reakció helyett tudatosságot, az ismétlés helyett alkotást, az irányítás helyett kapcsolódást választunk, egy másik lehetőség kap több energiát.

Lehet, hogy az Új Föld nem egy meghatározott napon érkezik meg.

Lehet, hogy már most is megjelenik mindenütt, ahol az emberi tudatosság képessé válik egy másik lehetőség érzékelésére és megélésére.

A jövő talán már itt van.

Csak lehet, hogy még nem mindannyian ugyanazt látjuk belőle.

2026. augusztus 15., szombat

A jelen kódja Harmadik fejezet – A kiszámíthatatlan rend

 


András néhány nappal később már kevésbé volt biztos abban, hogy jó ötlet volt elfogadnia a kutatóintézet meghívását. Amíg otthon, vacsora közben beszélgettek róla, az egész érdekes kísérletnek tűnt, amelyből legfeljebb kiderül, hogy a gép őt is meglepően pontosan képes kiismerni. Most azonban, amikor Mira mellett belépett az intézet üvegajtaján, hirtelen egészen más jelentőséget kapott az a gondolat, hogy néhány óra alatt adatok sokaságává alakítják mindazt, amit ő egy egész élet tapasztalataként ismert.


Mira oldalra pillantott.

– Megbántad?


András ránézett.

– Miből gondolod?


– Öt perce hallgatsz, ami nálad mindig gyanús.


– Talán készülök arra, hogy tudományos pontossággal bebizonyítsák, mennyire egyszerű ember vagyok.


– Attól azért nem tartanék.


András megtorpant.

– Ezt most bóknak szántad?


Mira elmosolyodott.

– Majd útközben eldöntöm.


Nevetve indultak tovább a folyosón, és Mira előtt egyszerre vált világossá, mennyire másként érkezett ide András, mint ő néhány héttel korábban. Benne az első alkalommal szinte gyermeki kíváncsiság dolgozott, András viszont már tudta, milyen eredményeket produkált a rendszer nála, ezért nem csupán azt akarta látni, mire képes a technológia, hanem azt is, vajon ugyanazt találja-e meg kettőjükben.


A kutatás vezetője az ajtóban várta őket.


– Örülök, hogy elfogadta a meghívást.


 A felesége eredményei miatt egy kissé át kellett alakítanunk a mai vizsgálatot.


András Mirára nézett.

– Már megint miattad lesz bonyolultabb az életem.


– Eddig egész jól viselted.


– Megtanultam alkalmazkodni.


A kutató elnevette magát, majd beterelte őket egy nagyobb laborhelyiségbe, amely egészen másképpen nézett ki, mint az a szoba, ahol Mira első interjúja zajlott. A fal egyik oldalát kijelzők borították, az asztalon apró érzékelők, vezeték nélküli mérőeszközök és egy könnyű fejpánt feküdt. A rendszer egyszerre figyelte a pulzust, a légzés ritmusát, a bőr elektromos változásait, a szemmozgást és az agyi aktivitás néhány egyszerűbb mintázatát.


András végignézett az eszközökön.

– Ezek után legalább vacsorát is adnak?


– Attól függ, mennyire együttműködő – válaszolta a kutató.


– Akkor kezdjük az étlappal.


Mira a szája elé emelte a kezét, de már késő volt, elnevette magát.

A kutató megmutatta Mirának a szomszédos megfigyelőhelyiséget, ahonnan egy üvegfalon keresztül követhette a vizsgálatot. András közben leült, a technikusok pedig felhelyezték rá az érzékelőket.


– Ha valamit rossz helyre kötnek, szólok – mondta.


– Észrevennénk.


– Reméltem.


Az első fél óra szinte eseménytelenül telt. András ugyanazokon az alapteszteken ment végig, amelyeken korábban Mira is. Hétköznapi választások, társadalmi kérdések, személyes értékek és különböző döntési helyzetek következtek egymás után, miközben a rendszer folyamatosan összehasonlította a válaszait az előzetesen felépített modell előrejelzéseivel.


Az eredmények eleinte látványosan pontosak voltak.

Nyolcvannyolc százalék.

Kilencven.

Kilencvenkettő.


Mira a megfigyelőhelyiségből figyelte, ahogy András minden új eredménynél egyre elégedettebb arcot vág.


Amikor rövid szünetet tartottak, András az üvegfal felé fordult, és feltartotta a kezét.

– Kilencvenkettő!


Mira a túloldalról visszamutatta a saját eredményét az ujjaival, majd hang nélkül formálta:

Kilencvenegy egész négy.


András megrázta a fejét, és szélesen elmosolyodott.


A kutatás vezetője is észrevette.

– Versenyeznek?


– Házasságban élünk – felelte András.


 – Természetesen mindenből verseny lesz, amiről egyikünk azt állítja, hogy egyáltalán nem verseny.


A könnyed hangulat azonban a következő vizsgálati szakaszban megváltozott.


A rendszer most már olyan helyzeteket állított össze, amelyek András korábbi válaszaihoz igazodtak. Nem egyszerű választásokat kapott, hanem egyre összetettebb helyzeteket, amelyekben több egymással ütköző érték jelent meg egyszerre. A gép minden egyes kérdés előtt kiszámította, melyik válasz mellett dönt majd, és azt is jelezte, milyen erős érzelmi reakcióra számít.


Az első néhány alkalommal ismét pontos volt.


Az egyik kérdésnél azonban a rendszer magas stresszreakciót jósolt, mert a helyzet egy olyan korábbi tapasztalatot érintett, amelyről András az interjú során részletesen beszélt.


A kijelzőn megjelent az előrejelzés.

Várható érzelmi terhelés: magas.


András elolvasta a helyzetet.

A műszerek néhány másodperc múlva valóban változást jeleztek. A pulzusa gyorsult, a bőr elektromos aktivitása megemelkedett, a légzése egy pillanatra sekélyebbé vált.


A kutató elégedetten bólintott.


Aztán történt valami, amire a rendszer már kevésbé számított.

András légzése magától visszarendeződött. 

A pulzusa lassult, miközben a kérdés továbbra is előtte volt, és a korábbi érzelmi inger sem tűnt el a képernyőről. Nem fordította el a tekintetét, nem próbálta elterelni a figyelmét, egyszerűen ott maradt a helyzettel.

A kutató közelebb hajolt a monitorhoz.


– Kérem, maradjon így egy pillanatig.

András felnézett.


– Eddig is itt ültem.


– A teste néhány másodperccel ezelőtt erősen reagált, most viszont szinte teljesen visszaállt a kiindulási állapotba.


András rápillantott az érzékelőkre.

– Akkor működnek.


A kutató figyelmen kívül hagyta a tréfát.

– Megpróbálta tudatosan csökkenteni a reakcióját?


– Nem.


– Légzőgyakorlatot végzett?


– Nem.


– Akkor mit csinált?


András néhány pillanatig gondolkodott.

– Hagytam, hogy megtörténjen.


A kutató összevonta a szemöldökét.


– A testi reakciót?


– Azt is.


Továbbmentek.

A következő helyzet még személyesebb volt. A rendszer újra magas érzelmi terhelést jósolt, és ezúttal azt is megadta, milyen választ tart a legvalószínűbbnek.


András teste ismét reagált.


Ezúttal azonban a visszarendeződés még gyorsabban történt.


Majd más választ adott, mint amit a rendszer előre jelzett.

A kutató azonnal a másik monitorhoz fordult.

A következő kérdésnél ugyanez ismétlődött meg.

Az előrejelzés pontossága csökkent.

A fiziológiai adatok közben egyre rendezettebb mintát mutattak.

Az egyik technikus felállt a helyéről.


– Ellenőrizzük az érzékelőket.


Megvizsgálták a mellkasi szenzort, újraillesztették a fejpántot, majd lefuttatták az eszközök saját ellenőrzőprogramját.


Minden működött.


András türelmesen várta, amíg befejezik.

– Most már hivatalosan is én rontottam el a gépet?


A kutatás vezetője nem mosolygott.


– Éppen az a probléma, hogy semmi sem romlott el.


A következő fél órában a helyzet még különösebbé vált.

Ahogy a rendszer egyre kevésbé tudta megjósolni András döntéseit, a testi mutatói egyre kevésbé jeleztek belső szétesést. A modell bizonytalansága nőtt, miközben a légzése, a szívritmusa és az idegrendszeri válaszai fokozatosan rendezettebbé váltak.

A kutató végül leállította a tesztet.


– Ez fordítva szokott történni.


András az érzékelőkkel a mellkasán ült.

– Mi?


– Amikor egy ember viselkedése egyre kevésbé kiszámítható, általában több bizonytalanságot látunk a fiziológiai adatokban is. Önnel most éppen az ellenkezője történik. Minél kevésbé tudja megjósolni a modell a választását, annál rendezettebbnek tűnnek a belső mutatói.


András elgondolkodva nézett a kijelzőre.

– Talán a rendezettség nem ugyanaz, mint az ismétlés.


A helyiség elcsendesedett.

A kutató néhány másodpercig Andrást nézte, aztán a monitorhoz fordult.

– Szeretnék valamit kipróbálni.


Átment a megfigyelőhelyiségbe, majd néhány perc múlva Mirával együtt tért vissza.


– Arra kérném, hogy ön is vegyen részt egy rövid párhuzamos mérésben. Külön helyiségben kapják ugyanazokat a helyzeteket, egymás válaszait pedig egyikük sem fogja látni.


Mira Andrásra pillantott.

– Te mit csináltál velük?


– Semmit. Ez aggasztja őket.


Mira elnevette magát.

– Akkor természetesen benne vagyok.


A két helyiség ajtaja bezárult.

Mira és András ugyanazokat a kérdéseket kapták, ugyanabban a sorrendben, miközben a rendszer külön-külön próbálta előre jelezni a választásaikat.


Az első helyzetben Mira az egyik lehetőséget választotta, András a másikat.


A másodiknál ugyanoda jutottak.


A harmadiknál újra eltértek.


A kutatók egyre kevésbé a konkrét válaszokat figyelték.


A két ember döntései sokszor különböztek, a mögöttük megjelenő folyamat azonban feltűnően hasonló irányba mozdult. Amikor a rendszer előrejelzési bizonyossága csökkent, mindkettőjüknél rendezettebbé váltak a mért fiziológiai minták.


A kutatás vezetője újabb tesztet indított.


Majd még egyet.


Az eredmény megmaradt.

Mira és András továbbra sem ugyanazt választották.


Mégis ugyanott jelent meg náluk a változás: abban a néhány másodpercben, amikor a korábbi mintákból számított válasz helyett valami friss lehetőség került előtérbe.

A kutatók közül valaki halkan megszólalt.


– Ez statisztikailag nagyon furcsa.


A vezető a két monitor között állt.

– Két külön személyiség, eltérő döntések, eltérő viselkedési előzmények, mégis ugyanaz az összefüggés jelenik meg.

Az egyik technikus a képernyőre mutatott.


– Andrásnál huszonhárom százalékra esett a predikciós bizonyosság, miközben a fiziológiai rendezettség a mérés eddigi legmagasabb értékére emelkedett.


A másik monitoron Mira eredménye sem maradt sokkal mögötte.


A vizsgálatot végül a tervezettnél jóval később fejezték be.


Amikor Mira kilépett a szobából, András már a folyosón várta. A fejpántot levették róla, a hajának egyik oldala azonban furcsán felfelé állt.

Mira néhány másodpercig komoly arccal nézte.


– Most már értem, miért voltak ilyen különösek az eredményeid.


András végigsimított a haján.

– Mi történt?


– Tudományosan mérhető változás állt be a frizurádban.

András megpróbálta lesimítani.


– Ezt nem fogják publikálni.


Mira nevetve odalépett hozzá, és a kezével rendbe igazította a haját.

– Így már ismét elfogadható vagy.


– Örülök, hogy legalább te még felismerhetőnek tartasz.


Mira keze egy pillanatra András arcán maradt.

– Téged azért valamivel több mindenből ismerlek.


András megfogta a kezét, és finoman megcsókolta az ujjait.


– Ezt reméltem.


A kutatás vezetője ekkor lépett ki utánuk. Az arcáról eltűnt a korábbi szakmai nyugalom, helyette az a különös élénkség jelent meg rajta, amelyet Mira már ismert: valaki éppen találkozott valamivel, ami nem illeszkedett abba a rendszerbe, amellyel addig a világot magyarázta.


– Szeretném, ha még maradnának néhány percet.


András Mirára nézett.

– Ugye mondtam, hogy baj lesz belőle?


A kutató ezúttal elmosolyodott.

– Inkább azt mondanám, hogy kérdés lett belőle.


Visszavezette őket a laborba, ahol a két eredménysor egymás mellett látszott a nagy kijelzőn.


– A válaszaik sokszor különböztek, ezért egyszerű viselkedési hasonlóságról aligha beszélhetünk. 


Ami azonban mindkettőjüknél megjelent, arra jelenleg nincs jó magyarázatunk. A rendszer akkor válik a legbizonytalanabbá önökkel kapcsolatban, amikor a mért belső állapotuk a leginkább rendezett.


Mira végignézett a grafikonokon.

– Vagyis minél jobban vagyunk, annál kevésbé tudják, mit fogunk csinálni.


A kutató elnevette magát.

– Tudományos nyelven valamivel óvatosabban fogalmaznék.


András Mira felé fordult.

– Nekem így jobban tetszik.


Mira közelebb lépett hozzá.

– Neked minden jobban tetszik, ami egy mondatban elfér.


– Ezért választottalak téged. Te elmondod helyettem a hosszabb változatot.


Mira oldalba bökte.


A kutató még mindig a kijelzőt figyelte.

– Szeretnénk megismételni a mérést nagyobb kontroll mellett, és ha ugyanaz az eredmény születik, egy egészen más vizsgálati módszerre lesz szükségünk.


András ránézett.

– Mert a mostani kevés?


– Mert a mostani abból indul ki, hogy minél több múltbeli adatunk van valakiről, annál pontosabban jelezhetjük előre a következő választását.


Mira a két görbét nézte, amelyek bizonyos pontokon szinte ugyanabban a pillanatban változtak irányt.


András közben megszorította a kezét.

– Úgy látszik, ezt most megnehezítettük nekik.


Mira elmosolyodott.

– Pedig csak válaszoltunk.


A kutató halkan megszólalt mögöttük.

– Éppen ez az, ami miatt szeretném folytatni.


Mira és András egyszerre fordultak felé.

A férfi a kijelző alsó sarkára mutatott, ahol a rendszer az eredmények összegzése után automatikusan létrehozott egy új jelölést.


A modell a két profilt ugyanabba az eddig nem használt kategóriába sorolta: magas belső rendezettség, alacsony előre jelezhetőség.


Mira elolvasta, majd Andrásra nézett.

– Gratulálok. Végre tudományosan is bebizonyították, hogy kiszámíthatatlan vagy.


András elmosolyodott.

– Csak azt nem értem, ehhez miért kellett ennyi műszer.


Nevetésük betöltötte a labor csendjét, miközben a kutatók továbbra is a két egymás mellett futó görbét figyelték.


Ők még magyarázatot kerestek arra, amit láttak.

Mira és András számára azonban az eredményben egészen más volt az érdekes: különböző választásokkal, eltérő módon és a saját tapasztalataikon keresztül jutottak el ugyanahhoz a szabadsághoz, amelyet egyiküknek sem kellett már bizonyítania.


Aznap este a kutatóintézet rendszerében először maradt meg egy olyan eredmény, amelyet a mesterséges intelligencia pontosan mérni tudott, előre jelezni azonban egyre kevésbé.