András néhány nappal később már kevésbé volt biztos abban, hogy jó ötlet volt elfogadnia a kutatóintézet meghívását. Amíg otthon, vacsora közben beszélgettek róla, az egész érdekes kísérletnek tűnt, amelyből legfeljebb kiderül, hogy a gép őt is meglepően pontosan képes kiismerni. Most azonban, amikor Mira mellett belépett az intézet üvegajtaján, hirtelen egészen más jelentőséget kapott az a gondolat, hogy néhány óra alatt adatok sokaságává alakítják mindazt, amit ő egy egész élet tapasztalataként ismert.
Mira oldalra pillantott.
– Megbántad?
András ránézett.
– Miből gondolod?
– Öt perce hallgatsz, ami nálad mindig gyanús.
– Talán készülök arra, hogy tudományos pontossággal bebizonyítsák, mennyire egyszerű ember vagyok.
– Attól azért nem tartanék.
András megtorpant.
– Ezt most bóknak szántad?
Mira elmosolyodott.
– Majd útközben eldöntöm.
Nevetve indultak tovább a folyosón, és Mira előtt egyszerre vált világossá, mennyire másként érkezett ide András, mint ő néhány héttel korábban. Benne az első alkalommal szinte gyermeki kíváncsiság dolgozott, András viszont már tudta, milyen eredményeket produkált a rendszer nála, ezért nem csupán azt akarta látni, mire képes a technológia, hanem azt is, vajon ugyanazt találja-e meg kettőjükben.
A kutatás vezetője az ajtóban várta őket.
– Örülök, hogy elfogadta a meghívást.
A felesége eredményei miatt egy kissé át kellett alakítanunk a mai vizsgálatot.
András Mirára nézett.
– Már megint miattad lesz bonyolultabb az életem.
– Eddig egész jól viselted.
– Megtanultam alkalmazkodni.
A kutató elnevette magát, majd beterelte őket egy nagyobb laborhelyiségbe, amely egészen másképpen nézett ki, mint az a szoba, ahol Mira első interjúja zajlott. A fal egyik oldalát kijelzők borították, az asztalon apró érzékelők, vezeték nélküli mérőeszközök és egy könnyű fejpánt feküdt. A rendszer egyszerre figyelte a pulzust, a légzés ritmusát, a bőr elektromos változásait, a szemmozgást és az agyi aktivitás néhány egyszerűbb mintázatát.
András végignézett az eszközökön.
– Ezek után legalább vacsorát is adnak?
– Attól függ, mennyire együttműködő – válaszolta a kutató.
– Akkor kezdjük az étlappal.
Mira a szája elé emelte a kezét, de már késő volt, elnevette magát.
A kutató megmutatta Mirának a szomszédos megfigyelőhelyiséget, ahonnan egy üvegfalon keresztül követhette a vizsgálatot. András közben leült, a technikusok pedig felhelyezték rá az érzékelőket.
– Ha valamit rossz helyre kötnek, szólok – mondta.
– Észrevennénk.
– Reméltem.
Az első fél óra szinte eseménytelenül telt. András ugyanazokon az alapteszteken ment végig, amelyeken korábban Mira is. Hétköznapi választások, társadalmi kérdések, személyes értékek és különböző döntési helyzetek következtek egymás után, miközben a rendszer folyamatosan összehasonlította a válaszait az előzetesen felépített modell előrejelzéseivel.
Az eredmények eleinte látványosan pontosak voltak.
Nyolcvannyolc százalék.
Kilencven.
Kilencvenkettő.
Mira a megfigyelőhelyiségből figyelte, ahogy András minden új eredménynél egyre elégedettebb arcot vág.
Amikor rövid szünetet tartottak, András az üvegfal felé fordult, és feltartotta a kezét.
– Kilencvenkettő!
Mira a túloldalról visszamutatta a saját eredményét az ujjaival, majd hang nélkül formálta:
Kilencvenegy egész négy.
András megrázta a fejét, és szélesen elmosolyodott.
A kutatás vezetője is észrevette.
– Versenyeznek?
– Házasságban élünk – felelte András.
– Természetesen mindenből verseny lesz, amiről egyikünk azt állítja, hogy egyáltalán nem verseny.
A könnyed hangulat azonban a következő vizsgálati szakaszban megváltozott.
A rendszer most már olyan helyzeteket állított össze, amelyek András korábbi válaszaihoz igazodtak. Nem egyszerű választásokat kapott, hanem egyre összetettebb helyzeteket, amelyekben több egymással ütköző érték jelent meg egyszerre. A gép minden egyes kérdés előtt kiszámította, melyik válasz mellett dönt majd, és azt is jelezte, milyen erős érzelmi reakcióra számít.
Az első néhány alkalommal ismét pontos volt.
Az egyik kérdésnél azonban a rendszer magas stresszreakciót jósolt, mert a helyzet egy olyan korábbi tapasztalatot érintett, amelyről András az interjú során részletesen beszélt.
A kijelzőn megjelent az előrejelzés.
Várható érzelmi terhelés: magas.
András elolvasta a helyzetet.
A műszerek néhány másodperc múlva valóban változást jeleztek. A pulzusa gyorsult, a bőr elektromos aktivitása megemelkedett, a légzése egy pillanatra sekélyebbé vált.
A kutató elégedetten bólintott.
Aztán történt valami, amire a rendszer már kevésbé számított.
András légzése magától visszarendeződött.
A pulzusa lassult, miközben a kérdés továbbra is előtte volt, és a korábbi érzelmi inger sem tűnt el a képernyőről. Nem fordította el a tekintetét, nem próbálta elterelni a figyelmét, egyszerűen ott maradt a helyzettel.
A kutató közelebb hajolt a monitorhoz.
– Kérem, maradjon így egy pillanatig.
András felnézett.
– Eddig is itt ültem.
– A teste néhány másodperccel ezelőtt erősen reagált, most viszont szinte teljesen visszaállt a kiindulási állapotba.
András rápillantott az érzékelőkre.
– Akkor működnek.
A kutató figyelmen kívül hagyta a tréfát.
– Megpróbálta tudatosan csökkenteni a reakcióját?
– Nem.
– Légzőgyakorlatot végzett?
– Nem.
– Akkor mit csinált?
András néhány pillanatig gondolkodott.
– Hagytam, hogy megtörténjen.
A kutató összevonta a szemöldökét.
– A testi reakciót?
– Azt is.
Továbbmentek.
A következő helyzet még személyesebb volt. A rendszer újra magas érzelmi terhelést jósolt, és ezúttal azt is megadta, milyen választ tart a legvalószínűbbnek.
András teste ismét reagált.
Ezúttal azonban a visszarendeződés még gyorsabban történt.
Majd más választ adott, mint amit a rendszer előre jelzett.
A kutató azonnal a másik monitorhoz fordult.
A következő kérdésnél ugyanez ismétlődött meg.
Az előrejelzés pontossága csökkent.
A fiziológiai adatok közben egyre rendezettebb mintát mutattak.
Az egyik technikus felállt a helyéről.
– Ellenőrizzük az érzékelőket.
Megvizsgálták a mellkasi szenzort, újraillesztették a fejpántot, majd lefuttatták az eszközök saját ellenőrzőprogramját.
Minden működött.
András türelmesen várta, amíg befejezik.
– Most már hivatalosan is én rontottam el a gépet?
A kutatás vezetője nem mosolygott.
– Éppen az a probléma, hogy semmi sem romlott el.
A következő fél órában a helyzet még különösebbé vált.
Ahogy a rendszer egyre kevésbé tudta megjósolni András döntéseit, a testi mutatói egyre kevésbé jeleztek belső szétesést. A modell bizonytalansága nőtt, miközben a légzése, a szívritmusa és az idegrendszeri válaszai fokozatosan rendezettebbé váltak.
A kutató végül leállította a tesztet.
– Ez fordítva szokott történni.
András az érzékelőkkel a mellkasán ült.
– Mi?
– Amikor egy ember viselkedése egyre kevésbé kiszámítható, általában több bizonytalanságot látunk a fiziológiai adatokban is. Önnel most éppen az ellenkezője történik. Minél kevésbé tudja megjósolni a modell a választását, annál rendezettebbnek tűnnek a belső mutatói.
András elgondolkodva nézett a kijelzőre.
– Talán a rendezettség nem ugyanaz, mint az ismétlés.
A helyiség elcsendesedett.
A kutató néhány másodpercig Andrást nézte, aztán a monitorhoz fordult.
– Szeretnék valamit kipróbálni.
Átment a megfigyelőhelyiségbe, majd néhány perc múlva Mirával együtt tért vissza.
– Arra kérném, hogy ön is vegyen részt egy rövid párhuzamos mérésben. Külön helyiségben kapják ugyanazokat a helyzeteket, egymás válaszait pedig egyikük sem fogja látni.
Mira Andrásra pillantott.
– Te mit csináltál velük?
– Semmit. Ez aggasztja őket.
Mira elnevette magát.
– Akkor természetesen benne vagyok.
A két helyiség ajtaja bezárult.
Mira és András ugyanazokat a kérdéseket kapták, ugyanabban a sorrendben, miközben a rendszer külön-külön próbálta előre jelezni a választásaikat.
Az első helyzetben Mira az egyik lehetőséget választotta, András a másikat.
A másodiknál ugyanoda jutottak.
A harmadiknál újra eltértek.
A kutatók egyre kevésbé a konkrét válaszokat figyelték.
A két ember döntései sokszor különböztek, a mögöttük megjelenő folyamat azonban feltűnően hasonló irányba mozdult. Amikor a rendszer előrejelzési bizonyossága csökkent, mindkettőjüknél rendezettebbé váltak a mért fiziológiai minták.
A kutatás vezetője újabb tesztet indított.
Majd még egyet.
Az eredmény megmaradt.
Mira és András továbbra sem ugyanazt választották.
Mégis ugyanott jelent meg náluk a változás: abban a néhány másodpercben, amikor a korábbi mintákból számított válasz helyett valami friss lehetőség került előtérbe.
A kutatók közül valaki halkan megszólalt.
– Ez statisztikailag nagyon furcsa.
A vezető a két monitor között állt.
– Két külön személyiség, eltérő döntések, eltérő viselkedési előzmények, mégis ugyanaz az összefüggés jelenik meg.
Az egyik technikus a képernyőre mutatott.
– Andrásnál huszonhárom százalékra esett a predikciós bizonyosság, miközben a fiziológiai rendezettség a mérés eddigi legmagasabb értékére emelkedett.
A másik monitoron Mira eredménye sem maradt sokkal mögötte.
A vizsgálatot végül a tervezettnél jóval később fejezték be.
Amikor Mira kilépett a szobából, András már a folyosón várta. A fejpántot levették róla, a hajának egyik oldala azonban furcsán felfelé állt.
Mira néhány másodpercig komoly arccal nézte.
– Most már értem, miért voltak ilyen különösek az eredményeid.
András végigsimított a haján.
– Mi történt?
– Tudományosan mérhető változás állt be a frizurádban.
András megpróbálta lesimítani.
– Ezt nem fogják publikálni.
Mira nevetve odalépett hozzá, és a kezével rendbe igazította a haját.
– Így már ismét elfogadható vagy.
– Örülök, hogy legalább te még felismerhetőnek tartasz.
Mira keze egy pillanatra András arcán maradt.
– Téged azért valamivel több mindenből ismerlek.
András megfogta a kezét, és finoman megcsókolta az ujjait.
– Ezt reméltem.
A kutatás vezetője ekkor lépett ki utánuk. Az arcáról eltűnt a korábbi szakmai nyugalom, helyette az a különös élénkség jelent meg rajta, amelyet Mira már ismert: valaki éppen találkozott valamivel, ami nem illeszkedett abba a rendszerbe, amellyel addig a világot magyarázta.
– Szeretném, ha még maradnának néhány percet.
András Mirára nézett.
– Ugye mondtam, hogy baj lesz belőle?
A kutató ezúttal elmosolyodott.
– Inkább azt mondanám, hogy kérdés lett belőle.
Visszavezette őket a laborba, ahol a két eredménysor egymás mellett látszott a nagy kijelzőn.
– A válaszaik sokszor különböztek, ezért egyszerű viselkedési hasonlóságról aligha beszélhetünk.
Ami azonban mindkettőjüknél megjelent, arra jelenleg nincs jó magyarázatunk. A rendszer akkor válik a legbizonytalanabbá önökkel kapcsolatban, amikor a mért belső állapotuk a leginkább rendezett.
Mira végignézett a grafikonokon.
– Vagyis minél jobban vagyunk, annál kevésbé tudják, mit fogunk csinálni.
A kutató elnevette magát.
– Tudományos nyelven valamivel óvatosabban fogalmaznék.
András Mira felé fordult.
– Nekem így jobban tetszik.
Mira közelebb lépett hozzá.
– Neked minden jobban tetszik, ami egy mondatban elfér.
– Ezért választottalak téged. Te elmondod helyettem a hosszabb változatot.
Mira oldalba bökte.
A kutató még mindig a kijelzőt figyelte.
– Szeretnénk megismételni a mérést nagyobb kontroll mellett, és ha ugyanaz az eredmény születik, egy egészen más vizsgálati módszerre lesz szükségünk.
András ránézett.
– Mert a mostani kevés?
– Mert a mostani abból indul ki, hogy minél több múltbeli adatunk van valakiről, annál pontosabban jelezhetjük előre a következő választását.
Mira a két görbét nézte, amelyek bizonyos pontokon szinte ugyanabban a pillanatban változtak irányt.
András közben megszorította a kezét.
– Úgy látszik, ezt most megnehezítettük nekik.
Mira elmosolyodott.
– Pedig csak válaszoltunk.
A kutató halkan megszólalt mögöttük.
– Éppen ez az, ami miatt szeretném folytatni.
Mira és András egyszerre fordultak felé.
A férfi a kijelző alsó sarkára mutatott, ahol a rendszer az eredmények összegzése után automatikusan létrehozott egy új jelölést.
A modell a két profilt ugyanabba az eddig nem használt kategóriába sorolta: magas belső rendezettség, alacsony előre jelezhetőség.
Mira elolvasta, majd Andrásra nézett.
– Gratulálok. Végre tudományosan is bebizonyították, hogy kiszámíthatatlan vagy.
András elmosolyodott.
– Csak azt nem értem, ehhez miért kellett ennyi műszer.
Nevetésük betöltötte a labor csendjét, miközben a kutatók továbbra is a két egymás mellett futó görbét figyelték.
Ők még magyarázatot kerestek arra, amit láttak.
Mira és András számára azonban az eredményben egészen más volt az érdekes: különböző választásokkal, eltérő módon és a saját tapasztalataikon keresztül jutottak el ugyanahhoz a szabadsághoz, amelyet egyiküknek sem kellett már bizonyítania.
Aznap este a kutatóintézet rendszerében először maradt meg egy olyan eredmény, amelyet a mesterséges intelligencia pontosan mérni tudott, előre jelezni azonban egyre kevésbé.
