2026. április 15., szerda

A paplanos tehén



– Mama, a tehén bevitte a paplant az istállóba! – rohant lihegve Palkó.
– Micsoda?
A mama utánaindult, és az ajtóban megdermedt. Bözsi a szénán feküdt, gondosan betakarózva a virágos paplannal.
– Bözsi, te meg mit művelsz?
– Pihenek – felelte a tehén álmosan.
– Paplan alatt?
– Hideg volt az éjjel.
– A tehén szalmán alszik!
– Az tegnap volt – bőgte Bözsi. – Ma új életet kezdtem.
Palkó vigyorgott.
– Olyan, mint egy nyugdíjas néni.
Bözsi sértetten fújt egyet.
– Tévedés. Én luxustehenészetet vezetek.
Ekkor a kecske is benézett.
– Szabad hely van?
– Csak paplannal és horkolás nélkül – felelte Bözsi méltósággal.
A tyúk az ablakból kotkodácsolt:
– Ez már panzió, istálló helyett, kérem szépen!

A szív előre tudja



Szerintem az igazi álompár létezik – csak ritkán úgy érkezik, ahogyan gyerekként elképzeltük. Sokszor egészen más arccal, más időben, más úton lép be az életünkbe, mint ahogyan valaha vártuk.
Van, hogy valódi emberként egyszer csak ott áll előttünk, és valami különös csenddel felismerjük benne azt, akire a lelkünk már régóta emlékezik. Van, hogy sokáig csupán vágy marad, halk sejtelem, egy belső kép, amely újra és újra felbukkan bennünk. Van olyan is, hogy először csak képzeletben létezik, a szív titkos terében, ahol a legmélyebb vágyaink őrzik mindazt, amire igazán vágyunk.
Az álompár számomra nem csupán azt jelenti, hogy valaki szép, különleges vagy vonzó. Sokkal inkább azt, hogy mellette hazaér a lélek. Hogy a jelenlétében ellazul a szív, és helyére kerül valami bennünk. Ahol a vonzalom mellett béke is van, a vágy mellett gyengédség, a csoda mellett biztonság. Ahol a szerelem nemcsak fellobban, hanem él. Ahol két ember között valami láthatatlan, mégis nagyon is valóságos híd épül.
Ezért hiszem, hogy az igazi álompár létezik. Néha előbb belül teremtjük meg, és csak azután talál ránk kívül is. A lelkünk már jóval a találkozás előtt elkezdi hívni azt, akivel egyszer majd egymásra ismerünk. Talán ezért tud olyan erős lenni egy álom, egy megérzés, egy megmagyarázhatatlan vonzalom is. Mert van, amit a szív hamarabb tud, és van, aki először csak álmainkban él, hogy egyszer aztán valóban megérkezzen hozzánk.
Vajon amikor valakit ennyire mélyen megálmodunk, valóban csak képzeletet szeretünk – vagy egy már létező lelket érzünk meg előre?

2026. április 12., vasárnap

Pamcsi család – A kék Pamcsi vendégek


 Egy nyári napon a kis Pamcsik a réten játszottak.

Gurultak.

Nevettek.

Versenyeztek.

Miri gurult.

Mó gurult.

Milu gurult.

Egyszer csak két világoskék Pamcsi érkezett.

A kis Pamcsik megálltak.

Megijedtek.

Féltek.

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

– Mama! Papa!

kiabálta Mó, Miri és Milu.

A pamacsaik kékre váltottak.

Lumi mama odagurult.

Megsimította őket.

– Kedveseim, ők a rokonaink – mondta.

Lumó papa is odagurult.

A kislány a mamája mellé bújt.

– Ő Titi mama – mondta Lumi mama.

– Ő pedig Nimi.

A kis Pamcsik csak nézték őket.

– Sziasztok – mondta Nimi.

– Szia – mondta Miri.

– Szia – mondta Mó.

– Szia – mondta Milu.

– Miért vagytok kékek? – kérdezte Miri.

– A tengeren élünk – mondta Titi mama.

– A vízen is tudunk gurulni – mondta Nimi.

– Ha vízen gurulunk, aranyfény lesz rajtunk – mondta Nimi.

– Így száraz marad a bundánk.

– Hűha, azta! – mondta Mó.

Mó izgatottan Lumó papára nézett.

– Elmegyünk a tengerre hozzájuk? – kérdezte.

– Igen. El fogunk menni – mondta Lumó papa.

– Hurrá, de jó! – mondta Mó.

Mó pamacsa rózsaszín lett.

Milu közelebb gurult.

– Játszunk? – kérdezte.

– Játsszunk!

– Játsszunk!

– Játsszunk!

Gurultak.

Nevettek.

Játszottak.

Sokat játszottak.

Aztán elfáradtak.

A kis Pamcsik odabújtak Lumi mamához.

Titi mamához is odabújt a kék kis Pamcsi, Nimi.

Lumi mama és Titi mama együtt énekelni kezdtek:

Tente baba, tente,

itt van már az este,

álomcsillag születik,

szeretetben ringat itt.

Mama súgja halkan,

csillag néz az égen,

puha párna, mama karja

vigyáz rád az éjben.

Pislogtak egyet.

Pislogtak kettőt.

Azután édesen elaludtak.

A lila Pamcsik és a kék kis Pamcsi is.

A Szélfűház lágyan ringatózott a csendes éjszakában.


www.muzsakkonyvtara.hu

Az Ég felé (Fohász)



Hála ring bennem,
mint hajnal a dombok fölött,
arany szálakkal érkezik hozzám,
megsimítja a vállamat.
Fohász emelkedik felőlem,
szelíd lánggal az Ég felé,
Teremtő ereje árad át rajtam,
mint forrásvíz a száraz Föld szívén.
Fény érinti arcomat,
szeretet ül a mellem közepén,
átölel Isten láthatatlan jósága,
és szívem végre otthonra talál.
Segít a kéz, amely láthatatlan,
segít a kéz, amely belülről tart,
és amerre indulok,
ott puhább lesz alattam az út.
Tudom, hogy tartozom valahová,
hogy hív az Ég,
és válasz érkezik hozzám
minden felnéző mozdulat után.
Szívem kinyílik,
mint napra forduló virág,
s bennem él tovább Isten neve,
hiszen szeretet vesz körül.

2026. április 11., szombat

Hű társam, Mollyka



Mollyka, kis szívem,
puha lépteiddel mindig megérkezel hozzám.
Egy pillantásodból rögtön tudom,
hogy hozzád mindig hazatalálok.
Boldog kis tacskóm,
úgy bújsz hozzám,
mintha én lennék
a világ legjobb helye.
Úgy figyelsz rám,
olyan tisztán,
ahogy csak az tud szeretni,
aki teljes szívével szeret.
Ha mellém kuporodsz,
csendesebb lesz bennem minden.
Ha rám nézel,
egész közel jön az öröm.
Hű társam vagy,
kicsi testben nagy szeretet,
egyetlen mozdulatoddal is
sokat adsz nekem.
Szeretlek reggel,
szeretlek este,
szeretlek akkor is,
amikor csak itt vagy mellettem.
Mollyka, édes kiskutyám,
te hozzám tartozol,
én pedig hozzád,
és ettől szebb a világ.

Seléna láthatatlan kertje



Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.
Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.
A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.
Seléna leült a partjára.
A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.
Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.
Seléna csak nézte.
– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.
– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.
A csillag fénye finoman ragyogott.
– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.
Seléna lassan közelebb hajolt.
– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.
A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.
Seléna lassan összezárta az ujjait.
Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.
Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.
Seléna egy ágy mellett állt.
Az ágyban az édesanyja feküdt.
Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.
Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.
– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.
Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.
– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.
Seléna sírt.
– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.
Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.
– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.
Seléna lehajtotta a fejét.
– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.
Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.
– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.
Seléna sírva mosolyodott el.
– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.
– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.
A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.
Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.
Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.
Az emlék lassan halványulni kezdett.
Seléna kinyitotta a szemét.
Újra a kertben ült.
A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.
– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.
– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.
Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.
– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.
– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.
Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.
A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.
Seléna lehunyta a szemét.
A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.
Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.
Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.
Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.
Esténként egy apró csillag felragyog benne.

2026. április 10., péntek

Ember maradj (A jó és a rossz.)




A jó talán belső mérték,
amely helyén tartja magát,
s kezébe vett erő fölött
uralni tudja önmagát.
A rossz talán torzult középpont,
amikor minden összeszűkül,
s egyetlen én köré szorul
érték, törvény, vágy, ítéletül.
A jó talán annak tudása,
hogy lét a létre visszahat,
s aki másokat hátba támad,
önmagában is széthasad.
A rossz talán felejtés inkább,
elszakadás a lényegtől,
amikor az ember már csak
hasznot vár mindentől.
A jó ezért keményebb anyag,
mint lágy beszéd vagy szép mosoly,
mert tartást kér a pillanatban,
mikor a könnyebb út hajol.
A rossz ezért oly csábító,
mert gyors, tüzes, azonnali,
de útja végén üres kéz vár,
s benne az ember romjai.
Talán csak ennyi dönt közöttük:
mit kezdesz kapott életeddel,
falat emelsz-e mások köré,
vagy ajtót nyitsz jelenléteddel?
Jónak lenni így már annyi:
őrizni azt, ami valódi,
hogy ember maradj akkor is,
ha benned árnyék akar szólni.