Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.
Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.
A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.
Seléna leült a partjára.
A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.
Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.
Seléna csak nézte.
– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.
– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.
A csillag fénye finoman ragyogott.
– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.
Seléna lassan közelebb hajolt.
– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.
A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.
Seléna lassan összezárta az ujjait.
Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.
Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.
Seléna egy ágy mellett állt.
Az ágyban az édesanyja feküdt.
Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.
Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.
– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.
Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.
– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.
Seléna sírt.
– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.
Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.
– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.
Seléna lehajtotta a fejét.
– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.
Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.
– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.
Seléna sírva mosolyodott el.
– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.
– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.
A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.
Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.
Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.
Az emlék lassan halványulni kezdett.
Seléna kinyitotta a szemét.
Újra a kertben ült.
A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.
– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.
– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.
Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.
– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.
– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.
Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.
A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.
Seléna lehunyta a szemét.
A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.
Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.
Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.
Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.
Esténként egy apró csillag felragyog benne.
