Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Melléd ülök Ady Endre „Őrizem a szemed” című versére írt evokációm

Nem kérem már a tegnapot,

halkan melléd ülök.

Tenyeremben hajnali harmat,

s a szívedhez hajolok.

Ha kint világok dőlnek össze,

bennem még ablak nyílik,

s ahol a félelem beszélne,

ott egy csillag fénylik.

Nem őrizlek rácsok mögött,

nem kötlek semmihez.

Úgy maradok melletted,

ahogy fény simul a vízhez.

Láttam már hosszú éjjeleket,

széthulló, néma életeket,

mégis éltetett valami:

a szívem emlékezett.

A szemedben nem múltat keresek,

válasz helyett téged,

azt az otthont találom,

ahol a szívem hazatérhet.

Ha egyszer minden szó elfogy,

s már némaság marad,

én akkor is felismerem benned

a régi, tiszta arcodat.

Nem tudom, merre visz az út,

sem azt, ki meddig marad.

De amíg bennem hajnal ébred,

emlékeimben őrzöm arcodat.

S ha majd a világ elcsendesül,

s nem kérdez többé semmi,

én nem búcsúzni érkezem:

hozzád hazatérek, kedvesem.

Neked írom

Nem tudom, ki vagy,

csak azt érzem, egyszer majd ideérsz.

Talán fáradt szemmel olvasod,

talán épp akkor, mikor elfogy benned a remény.

Én csak itt hagyok egy mondatot,

mint mécsest az ablakban,

hogy ha sötét úton jársz,

legyen valami, ami hazahív magadhoz.

Lehet, hogy ma nehéz a vállad,

túl messzinek tűnik a reggel,

de valahol benned még moccan az élet,

mint parázs a hamu alatt.

Ne hidd, hogy minden elveszett,

mert most nem látod az utat,

van, hogy a szív lassan gyógyul,

míg a könny lassan elapad.

Tedd le egy percre, ami fáj,

pihenjen meg benned a bánat,

nem kell ma erősnek látszanod,

elég, ha megvárod a holnapot.

Mert akire egyszer rátalál egy vers,

talán épp választ keresett,

lehet, hogy ez a néhány sor

reménnyel teli új életet hoz.

Kívánok tiszta perceket

Kívánok tengert,

homokot a talpam alatt,

sós szelet hajamba,

távoli, lágy partokat.

Kívánok havat,

ablakra hulló hófehéret,

forró teát kezembe,

vállamra puha meleget.

Kívánok utakat,

hol szabad léptem halad,

hogy hajnalban szárnyaljon

bennem megannyi gondolat.

Kívánok szép kertet,

madárdalt lomb között,

asztalon friss papírt,

ihletet ezernyit.

Kívánok tiszta perceket,

hol megszületik a vers,

papírra hulló gondolat

bennem békére lel.

De legszebb kívánságom

nem hangos csoda:

legyen erőm szeretni,

s írni tovább naponta.