Láthatatlan húrok

Egy szó mögött halk világ dobog,

egy mondat mélyén csillagfény ragyog.

A gondolat, ha megszületni mer,

láthatatlan húron énekel.

A virág kelyhe hajnalra kinyíl,

illatán a csend az ég felé repít.

A fa lombjában száz emlék zenél,

ágai között mesét mond a szél.

Minden érzés egy pendülő húr,

hol fénybe simul, hol mélyre hull.

A szív a csendnek titkos hangszere,

s minden dobbanás egy dal kezdete.

A lélek hangja nem harsány zene,

fényből szőtt folyó, örök üzenete.

Ha csendben maradsz, egyszer meghallod:

benned dalol ég, föld és csillagok.

Égig nő tovább

Írok mert

a mellkasomban

van egy régi kút,

mélyén betűk alszanak,

ha írok,

egyenként felébrednek.

Írok, mert bennem

sok elnémult év beszél,

a papír fölött

lassan képpé ér a mély.

Írok, mert néha

egy mondat többet ér,

mint száz ölelés,

amely késve odaér.

Írok, mert anyám

arca bennem megmaradt,

s amit nem mondott ki,

most sorok közt halad.

Írok, mert gyermekem

nevében ott a nap,

ha leírom egyszer,

melegsége itt marad.

Írok, mert vannak

régi, nehéz kövek,

s a betűk alattuk

forrást keresnek.

Írok, mert bennem

a bánat is tanít,

ha versbe léphet,

szelídebben lakik.

Írok, mert a toll

ujjamhoz simulva

utat talál oda,

amit magamban őriztem.

Írok, mert élni

így tanult a szív:

minden igaz sorral

magamhoz közelít.

Írok, mert egyszer

minden könny megérik,

a kimondott szó

virággá emelkedik.

Írok, mert bennem

Aurora hajnalra vált,

amit papírra bízok,

az Égig nő tovább.

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

A parton maradt lélek

van, akit a víz nevelt

lágy sodrásban

mélységek ritmusában

ott tanulta

hogyan kell élni

mozdulni

megmaradni

aztán egyszer

száraz földre került

a nap rátette

forró tenyerét

a homok apró kövei

alágyűltek

már közel volt hozzá

hogy feladja

ami életet adhatott volna

távol volt

a víz mozdult

a part szélén

fénye meg-megvillant

a szemcsék között

de nem ért el hozzá

a lélek ilyenkor

halformát ölt

oldalára fordul

levegőért kapkod

a kopoltyúiban

még ott remeg

a mélység kék emléke

egy idegen közegben

minden mozdulata

hazafelé indulna

minden rándulása

az életet keresi

a tenger lassan emelkedik

előbb csak nedvesség

a homokon

aztán vékony csík

majd erősödő hullám

eléri, alányúl

felemeli

magához veszi

ami a parton

elveszettnek látszott

Isten tenyerében

a lélek

új életre ébredt

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán

Te vagy szívemben a hajnal aranya,

szomjas lelkem tiszta forrásod várja,

s féltve őrizlek szívem rejtekében,

ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.

Ma boldogságom bennem égig ér,

holnap az idő markától féltelek,

vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,

s rád fordítanám az egész eget.

Ha látlak, fényed mellkasomba árad,

s bordáim közt arany folyó ered,

ha távol vagy, szívem partja omlik,

s minden szívdobbanásom hozzád kiált.

Bennem tengerré nő minden érintésed,

s partján szomjam térdre hull érted.

Aranyködben

Aranyködben áll a fa,

hajnal simul ágaira,

fény lélegzik a réten,

pára ring a messzeségben.

A Nap még félve érkezik,

arany fénye ereszkedik,

s ahol a köd a földre hull,

a táj aranyba borul.

(A kép a Debreceni Nagyerdő csoportból származik.)

Természet kórusa

Rigó dalol az est alkonyán,

arany fény csillan a lombok koronáján.

madárdal szól zöldellő lombok között,

szívem ma újra örömbe öltözött.

A fák levele lágyan összesúg,

a kert felett az est szellője fúj.

tücsök ciripel a zöld fű között,

minden kis hang derűbe öltözött.

Fülemüle énekel az ágakon,

tücsökszó rezdül a fűszálakon.

minden madárdal lelkemig hatol,

s bennem a béke lágyan válaszol.

Gyönyörű kert, hol minden ág mesél,

a nyári szellő lágyan hozzám beszél.

itt minden perc szelíd ének nekem,

a természet kórusa él velem.

Amikor megszólal

egy dal elindul

bőröm rezdül

szívem más ütemre vált

vállamról lehull a nap

egy hang

végigsimít rajtam

arc nélkül is ismer

régi fényt hoz vissza

megérint

felold

itt tart

ebben a percben

ahol újra

puha vagyok

egy dallam

átmegy rajtam

könnyet hoz

mosolyt hagy

valami újra életre

kel bennem

Élő.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére

Ez itt az Elárium.

ide az jut el, kit régóta hívnak,

ezüst moha dereng az öreg köveken.

a fák alatt már más idő halad,

itt csak én járok; én és valaki,

valaki, kinek nevét még nem tudom.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág:

valaki egyszer előlép a fák közül,

tenyerébe veszi arcom,

s lecsókol rólam minden régi könnyet...

valaki egyszer úgy lép az életembe,

s vele életre kel, mi bennem félig élt.

Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,

szívem alatt él, mint elrejtett virág...

Ez itt az Elárium.

ezüst moha dereng az öreg köveken.

Valaki mellettem jár a lombok alatt,

s nevét még elrejti előlem az idő:

máris egy vagyok vele.

Bennem felel Isten

Nem kérek jelet, lelkem őrzi az égi rend,

Isten sem távol szól, hanem bennem mond igent.

Fejemet nem hajtom porba, tartom magamat,

angyal áll a vállamnál, kíséri utamat.

Tudatom nem vár többé idegen jelet,

saját nevemre ébredek, őrzöm az eredetet.

Nem sodor el szó, se árny, se zűrzavar,

ér vihar, tartásom mégis megmarad.

Fent és lent összeér, ha él az égi rend,

nem könyörgök az Ég felé: Isten bennem teremt.

Angyal nem ment meg engem, mellém ül ma már,

ki önmagába visszatért, nem kívül keres már.

Nem múlt szabja léptem, nem holnap hívogat,

itt állok önmagamban, irányítom sorsomat.

Magamban állok, látom az utamat,

lelkem, testem, tudatom egy irányba halad.

Néha

Néha fent

Néha lent

Néha kint

Néha bent

Néha szent

Néha nem

Néha derű

Néha ború

Néha mosoly

Néha komoly

Néha csók

Néha ne szólj

Néha ilyen

Néha olyan

Az életet ne vedd

Komolyan.

Az élet ajtaja

Az élet ma rám nyitja ajtaját,

kezembe adja új, szép ritmusát,

örömöm nem vár: bennem útra kél,

s minden mozdulatomban élni kér.

Szívem kertjében virág fakad,

arany esőként hull rám a nap,

amit kimondok, alakot vált,

s a gondolatból ünnep lesz már.

Bátorság áll most vállam oldalán,

nem harcba hív, csak vezet igazán,

kezemben érzem saját erőmet,

s életté írom minden örömömet.

Most szépség érkezik tisztán, szabadon,

új dal születik minden szavamon,

amit az élet elém hoz, elfogadom,

s az életem végre ragyogni hagyom.

Lesz-e érintés?

Képzelet vagy kezdet, mondd, merre visz tovább,

szívemben kérdez most egy rejtett vallomás.

Beszédünk felemel, magasra hív, vezet,

de földre ér-e majd, ha nyújtom a kezem?

Az elme tétován őrzi kételyét,

a szívem csak rád figyel, s ünnepli közelségét.

Részem vagy már, vagy vendég csak bennem,

rövid időre kértél helyet a szívemben?

Lesz-e találkozás, szemünkben vallomás,

lesz-e kimondott szó, vagy marad hallgatás?

Megmarad nekünk a hosszú éjszakák

mély beszélgetése, sok édes vallomás?

Érintés lesz-e majd, vagy csak szó marad,

mely átölel belül, de testben elakad?

Jössz-e majd hozzám, amikor hív a perc,

s nem kérdez tovább már a félő elme sem.

Mert én már érzem,

ez több, mint könnyű játék,

nem futó gondolat, nem múló káprázat.

Valami bennem él, feléd hajolva kérdez:

leszünk-e egymásnak a földi érkezésben?

S ha egyszer itt leszel, kezed arcomhoz ér,

minden kétely lehull,

s a szívem ölelésedbe simul.

Akkor majd tudni fogom, mit eddig csak reméltem:

nem álom volt csupán – megérkeztél egészen.

www.muzsakkonyvtara.hu

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu

Sohasem késő

Sohasem késő újrakezdeni,

fakó falakra színt lehelni,

múlt porából felkelni bátran,

ecsetet fogni tiszta magányban.

Amit tegnap még sebnek hittünk,

ma már erőként élhet bennünk,

s ahol a szívünk megtorpant régen,

ott nyílhat ajtó újra a fényben.

Nem kell a régi rajztól félni,

lehet másképp is tovább élni,

ha megkopott is pár régi álom,

új színt kever hozzá bátorságom.

Mert minden nap egy friss vászonlap,

rajta a lélek újra alkothat,

s aki mer festeni önmagából,

szebb útra lép a tegnap porából.

www.muzsakkonyvtara.hu

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.