Miből van, mondd, hogy ennyit kibír?
Hány könny fér még egy dobbanás közé,
hány néma jaj, hány emlék fér belé?
Nem látja senki, amikor vérzik.
Csak teszi a dolgát, hallgat. Tovább dobog.
Miközben belül ezer seb sajog,
kívül csak annyi: élsz, vagy, mosolyogsz.
Pedig volt, hogy majdnem megszakadt.
Volt, hogy egy fájó szó örökre benne maradt.
Volt, hogy a csend ránehezedett,
de reggelre lassan felengedett.
Hordozott félelmet, csalódást,
el nem mondott, keserű vallomást.
Hordozott éveket, nehéz napokat,
összetört álmokat, új utakat.
Hegek díszítik. Mindegyik beszél.
Arról, amit túlélt, amitől még fél.
Egy régi könnyről, egy fájó szóról,
egy újra felépített, szebb holnapról.
És mégis…
Ha valaki fázik, meleget ad.
Ha valaki sír, csendben vele marad.
Ha bántják, nem könnyű feledni,
mégsem felejt el szeretni.
Micsoda anyagból lehet a szív,
hogy ennyi fájdalomtól sem lesz kő?
Hogy minden seb után is szeretni hív,
és azt mondja halkan: még van erő.
Talán nem húsból van egészen.
Talán fényből is. Hitből. Reményből.
Mindabból, amit valaha átéltünk,
és mindenből, amitől többé lettünk.
Mert a szív nem felejt.
Megőrzi minden régi dobbanását.
A könnyeket, a nevetést,
a félelmet, a bátorságot,
a zuhanást, a felállást,
minden újrakezdés csodáját.
Hogy bír el ennyi mindent a szív?
Nem tudom.
Csak azt tudom,
hogy néha majdnem megszakad,
mégis tovább dobog.
És ezernyi sebbel is
képes arra,
amire semmi más:
szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése