A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi tragédia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi tragédia. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 9., szerda

A hóhér bűne Harmadik rész – Matthias neve


A Hartmann-házban Lukas anyja, Margarethe is észrevette, hogy fia viselkedése megváltozott.


Margarethe ötvenkét éves volt. Visszafogott, elegáns asszony, barna haját már jócskán átszőtte az ősz. Régóta ismerte férje hallgatásait, és többnyire azt is tudta, milyen emlék vagy fájdalom húzódik mögöttük.


Matthiast is jól ismerte. Amikor húsz évvel korábban kivégezték, Margarethe már Elias felesége volt, Lukas pedig négyéves kisgyermek. Elias azon a reggelen nem engedte őket a vesztőhely közelébe. Elias anyja akkoriban velük élt a Hartmann-házban, így Margarethe nemcsak férje, hanem az idős asszony gyászát is végignézte.


Amikor először meghallotta Anna Falk nevét, nem szólt semmit. Csak Elias arcát figyelte, és látta, ahogy a férfi kezében megáll a pohár.


Aznap este Lukas apja dolgozószobájában állt.


Elias ötvenhat éves volt. Ősz szakállát rövidre vágta, magas termetét az évek még nem görnyesztették meg. A kereskedésben ritkán kellett kétszer szólnia. Nem azért, mert sokat kiabált, hanem mert mindenki tudta, hogy amit mond, azt komolyan gondolja.


Most azonban felemelte a hangját.


– Azt akarom, hogy ne találkozz többé azzal a lánnyal.


Lukas döbbenten nézett rá.


– Azért, mert Martin Falk lánya? Ha ez az oka, mondd ki.


– Azért kérem, mert tudom, milyen baj származhat ebből.


– Akkor magyarázd meg. Szeretem Annát, és ennél több magyarázatot érdemlek. Mondd el, miért nem akarod, hogy lássam.


Elias arca megfeszült.


– Néhány hete ismered.


– Attól még tudom, mit érzek.


– Huszonnégy éves vagy. Ennyi idősen az ember sok mindenben biztos, amiben később már nem lesz az.


Lukas egy pillanatig hallgatott.


– Ismered Annát?


– Nem.


– Akkor nem vele van bajod. Az apjával.


Elias megmerevedett.


– Ismered Martin Falkot. Ezt abból is látom, ahogyan a neve hallatán megváltozik az arcod.


– Lukas, hagyd abba.


– Nem hagyom abba addig, amíg el nem mondod, mi történt.


Elias az asztalra csapott.


– Martin Falk lánya nem lesz a feleséged!


– Akkor mondd meg végre, miért!


Elias szája megremegett.


– Azért, mert Martin Falk vágta le az öcsém fejét.


A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a tűz pattogását.


Lukas elsápadt.


– Neked volt egy öcséd? Miért nem beszéltél róla soha?


– Matthiasnak hívták.

Huszonnyolc éves volt, amikor kivégezték. Te akkor négyéves voltál. Alig emlékezhetnél rá.


– Mit tett?


Elias az ablakhoz ment.


– Én mindvégig hittem benne, hogy semmit. Hogy ártatlan volt.


Lukas hosszú ideig nem tudott megszólalni.


– És Martin Falk tudott erről valamit?


Elias megfordult.


– Nem tudom. Soha nem kérdeztem meg tőle, mit tudott Matthias ügyéről. Ha választ akarsz, tőle kell megkérdezned.


Margarethe ekkor közbeszólt.


– Elias, most már elég. Elmondtad Lukasnak, amit joga volt tudni. Ne mondjatok olyasmit egymásnak, amit később megbánnátok.


Elias felé fordult.


– Te tudod a legjobban, miért nem akarom, hogy a fiam közelebb kerüljön hozzá.


– Tudom, mit tett veled Matthias halála. De Anna nem Martin, Lukas pedig akkor még csak kisgyermek volt. Egyikük sem felelős azért, ami azon a reggelen történt.


Elias arca megkeményedett.


– Nemcsak erről van szó. Tudod, mit jelent a hóhér családjába házasodni. A város nem felejt könnyen ilyesmit.


– Tudom. Lukasnak ezt is meg kell értenie. De a döntést nem hozhatjuk meg helyette.


Lukas az ajtó felé indult.


– Beszélnem kell Annával.


Elias ránézett.


– Megmondtam, hogy nem akarom, hogy találkozz vele.


Lukas visszafordult.


– Most már olyan dolgot tudok, amely az ő családját is érinti. Nem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna.


Amikor a fiú elment, Elias Margarethe felé fordult.


– Tehát szerinted hagynom kell, hogy tovább találkozzanak?


Margarethe lassan megrázta a fejét.


– Azt gondolom, hogy húsz év után sem szabad engednünk, hogy Matthias halála döntsön mindenről helyettünk.


Elias azon az éjszakán nem aludt.


Húsz év telt el, de amikor behunyta a szemét, ismét ott állt a Galgentoron kívüli vesztőhely közelében azon a hideg reggelen.


Harminchat éves volt akkor.


A köd még ott ült Rothenburg falai alatt, az út szélén pedig már jóval a kivégzés előtt gyülekeztek az emberek. Némelyek kíváncsiságból jöttek, mások azért, mert látni akarták, hogyan hajtják végre a város ítéletét. A nedves föld, a lovak párája és a füst szaga nehézzé tette a reggeli levegőt.


Elias mindebből alig érzékelt valamit. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan idehozzák Matthiast.


Az öccse huszonnyolc éves volt. Gyermekkoruk óta mindig ő volt a hangosabb, a vidámabb. Gyorsan beszélt, nagyokat nevetett, és még akkor is tréfált, amikor másnak már nem volt kedve hozzá.


Aznap azonban lassan lépdelt a két őr között. Kezét összekötötték. Arca beesett volt a börtönben töltött napoktól, haja rendezetlenül hullott a homlokába. Elias egy pillanatig alig ismert rá.


Aztán Matthias felemelte a fejét, és meglátta a bátyját.


Elias húsz év alatt sem tudta elfelejteni azt a tekintetet. Nem könyörgés volt benne, hanem félelem. Olyan csupasz, emberi félelem, amelyet már sem büszkeséggel, sem bátorsággal nem lehetett eltakarni.


Matthias élni akart.


– Matthias! – kiáltotta Elias.


Az öccse megállt.


– Elias! Hála Istennek, hogy itt vagy!


Elias előreindult volna, de az egyik őr elé állt.


– Engedjen hozzá! Az öcsém. Legalább egyetlen percre engedjenek oda hozzá!


Nem engedték.


– Ártatlan! – kiáltotta Elias. – Nem ő ölte meg azt az embert! Hallják? Ártatlan embert készülnek megölni!


Valaki rászólt a tömegből, hogy hallgasson.


Elias tovább kiabált. Azt hitte, ha elég hangosan mondja ki, talán meghallja valaki, akinek hatalma van megállítani az ítéletet.


Akkor pillantotta meg Martin Falkot.


A vesztőhely mellett állt, két kezét a kivégzőkard markolatán tartva.


Abban a pillanatban Elias nem látott benne férjet, apát vagy embert. Csak azt látta, hogy ez a férfi fogja elvenni tőle Matthiast.


Amikor az őrök a kijelölt helyre vezették az elítéltet, Matthias Martin felé fordult. Kabátja alól egy többször összehajtott lapot vett elő.


– Ezt add oda Eliasnak – mondta. – Két ember neve van benne. Velük voltam azon az estén Dinkelsbühlben. Ők tudják, hogy igazat mondok.


Martin átvette a levelet.


Egy pillanatra a kivégzést felügyelő városi tisztviselő felé fordult, és elmondta neki, mit mondott Matthias. A férfi azonban azt felelte, hogy a tanácstól nem érkezett új rendelkezés, az ítélet érvényben van, és végre kell hajtani.


Martin eltette a levelet.


Elias mindebből csak annyit látott, hogy néhány szót váltanak egymással. Nem hallotta, miről beszélnek.


Matthiast letérdeltették. A lelkész odahajolt hozzá, néhány halk szót mondott neki, de Elias már nem hallotta, mit. Saját szívének dobogása minden más hangot elnyomott.


Matthias még egyszer felnézett, és megkereste bátyját a tömegben.


– Mondd meg anyánknak, hogy szeretem – mondta. Hangja egy pillanatra elakadt. – És mondd meg neki azt is, hogy nem féltem.


Elias akkor sírta el magát.


Nem azért, mert elhitte.


Azért, mert látta rajta, mennyire fél.


– Ne nekem mondd! Te fogod elmondani neki! Hazajössz, Matthias, és te magad mondod el neki!


Az öccse szája megremegett. Talán mosolyogni próbált.


Martin a helyére lépett.


Elias még akkor is azt várta, hogy történik valami. Lovas érkezik a város felől, egy őr odarohan, valaki felmutat egy iratot, és azt kiáltja, hogy álljanak meg.

Senki nem jött.


Martin felemelte a kardot.

Elias minden erejével előre akart törni. Két férfi fogta le.


– Matthias!


Az öccse még egyszer felnézett.


Ez volt az utolsó alkalom, hogy Elias látta az arcát.


A kard lesújtott.


Elias becsukta a szemét.


A kard suhanását azonban meghallotta.


Utána néhány pillanatra megdermedt körülötte a világ.


A térde megrogyott. Csak arra emlékezett, hogy hideg sár tapadt a tenyerére, és valaki megpróbálta talpra állítani. Ellökte magától.


Az emberek lassan szétszéledtek. Számukra véget ért. Hazamentek a családjukhoz, dolgoztak tovább, ettek, beszélgettek, és talán estére már másról szólt közöttük a szó.


Elias számára azon a reggelen semmi sem ért véget.


Este hazament.

Margarethe már otthon várta a kis Lukasszal. Amikor meglátta férje arcát, nem kérdezett semmit. Felvette a gyermeket, és kivitte a szobából.


Elias anyja az asztal mellett ült.


– Hol van Matthias? Miért nem jött veled?


Elias ki akarta mondani.


Nem jött hang a torkán.


Az asszony néhány másodpercig nézte a fiát.


Aztán megértette.

A sikolya betöltötte az egész házat.


Elias húsz évvel később sem a kard hangját gyűlölte a legjobban.


Hanem azt az estét.


Azt, hogy neki kellett belépnie az ajtón, és az anyja szemébe néznie.


Martin Falk egyetlen mozdulattal elvette Matthias életét.


Eliasnak pedig haza kellett vinnie a halálát.

2026. június 18., csütörtök

Két fehér tenyérnyom



Valparaíso estére mindig sós lett.
A tenger párája felkúszott a hegyoldalba, beült a színes házak repedéseibe, megült a rozsdás korlátokon. Lent, a kikötőben, hajókürt szólt. Valahonnan gitár hangja jött fel a keskeny utcák között, az egyik pékségből fahéjas sütemény illata keveredett a porral, a régi fém és a tengeri levegő szagával.
A lezárt felvonóállomás a város fölött állt, félúton a kikötő és a legfelső házak között. A sínpályát benőtte a gaz, a gépház ajtaja rozsdásan nyikorgott, a peron mellett hideg fémkorlát futott végig. Az állomás egyik oldalfala régi, vakolt fal volt, tele repedésekkel, plakátfoszlányokkal és sótól fakó foltokkal. Hét éve senki sem utazott innen sehová.
Azon az estén a fék mondta fel a szolgálatot.
A kabin megszaladt lefelé, a fém sikoltott a sínen, az emberek kiabáltak, aztán minden egyszerre történt. Daniel Reyes, aki tizenhét éves volt, segíteni akart. Ő látta először, hogy baj lesz. Szólt, kiabált, üzenetet küldött, mégis ott maradt a balesetben.
A város Mateo Duartét hibáztatta, mert azon az estén ő kezelte a felvonót. A Reyes család gyászban maradt. A Duarte család szégyenben. Noa Reyes a bátyját veszítette el. Elián Duarte az apját úgy, hogy az apja életben maradt, de attól az estétől kezdve alig szólt hozzá.
Noa minden évfordulón felment az állomásra. Először virágot vitt. Később fényképet. Aztán festéket. Idén angyalszárnyat akart festeni Danielnek a régi állomásfalra. Nem a kabinra, nem a sínre, hanem arra a vakolt oldalra, ahol a bátyja régen sokszor megállt, mielőtt hazafelé indult.
A hátizsákját letette a fal mellé. Elővette az ecseteket, a fehér akrilt, a krétát és Daniel fényképét. A képen a bátyja nevetett. A haja a szemébe lógott, a pólóján olajfolt volt, a kezében papírzacskó. Noa emlékezett arra a zacskóra. Sült banán volt benne, Daniel kedvence.
Leguggolt, végighúzta az ujját a fénykép szélén, aztán a falhoz lépett. A kréta pora rátapadt az ujjaira. Lassan felrajzolta az angyalszárny körvonalát. Széles lett, embermagas, kissé szabálytalan. Olyan, amilyet egy húg rajzol a bátyjának, akit még mindig keres minden évfordulón.
– Boldog évfordulót, Daniel – mondta halkan. – Tudom, hülyén hangzik.
Leemelte a festék fedelét. Az akril erős szaga felszállt, belemart a torkába. Noa belemártotta az ecsetet, de mielőtt a falhoz ért volna, nesz hallatszott a gépház felől.
Megfordult.
– Ki van ott?
Elián lépett elő. Telefon volt a kezében, a nyakában fejhallgató. Megállt, amikor meglátta Noát.
– Nyugi. Csak hangot vettem fel.
Noa végignézett rajta.
Ismerte. Látta már a kikötői lépcsőn, a régi piacnál, a buszon, ahol mindig az ablak mellé ült. Látta, ahogy kávét vesz ugyanannál az árusnál. Látta, ahogy lehajtott fejjel megy át a téren, amikor valaki a háta mögött kimondja a nevét.
Duarte.
Mindig ez jutott róla először eszébe. Csak utána a barna haja, a kócos tincsei, a kopott kabátja, az a figyelmes nézés, amelytől Noa mindig gyorsan másfelé fordult.
– Itt? – kérdezte.
– Itt.
– Rossz helyet választottál.
– Te is itt vagy.
– Nekem okom van.
– Nekem is.
Noa szorosabban fogta az ecsetet.
– Duarte vagy.
Elián arca megfeszült.
– Te meg Reyes.
– Akkor érted, miért zavar, hogy itt vagy.
– Értem.
– Az apád miatt halt meg a bátyám.
Elián lenézett a telefonjára. A szél megmozdította a kabátja szélét.
– Ezt hallgatom gyerekkorom óta.
– Akkor biztos megszoktad.
– Ilyet az ember soha nem szok meg.
Noa visszafordult a falhoz.
– Menj el, Elián.
A fiú a krétával felrajzolt angyalszárnyra nézett.
– Ezt neki fested?
Noa keze megállt.
– Danielnek. Ma van az évforduló.
– Tudom.
– Honnan?
– Apám minden évben ezen a napon kiül a ház elé hajnalig. Anyám régen bezárta az ablakokat, mert a felvonó fémhangjától sírni kezdett.
Noa lassan felé fordult.
– Nálatok is maradt a tragédiából valami?
Elián a régi sínpályára nézett.
– Nálunk minden ott akadt meg.
Noa erre már nem tudott azonnal válaszolni. A fiú hangjában nem volt védekezés. Ettől nehezebb lett haragudni rá, és ez bosszantotta.
Festeni kezdett. Az ecset végigcsúszott az állomás vakolt oldalfalán, a fehér festék beült a repedésekbe. A régi vakolat érdesen fogta az ecset szőrét. Mellette ott állt a rozsdás fémajtó, mögötte a gépház sötét belseje, lentebb a sínpálya hideg vasa futott le a kikötő felé. Noa nem a kabinra festett. Arra a falra rajzolta az angyalszárnyat, ahol Daniel régen mindig megállt, mielőtt hazafelé indult.
A város lent élt tovább. Motor zúgott fel, valaki nevetett az utcán, egy ablakból zene szállt ki.
Elián néhány lépéssel mögötte állt.
– Láttalak már itt – mondta.
Noa a falat nézte.
– Én is láttalak.
– Mindig úgy tettél, mintha nem.
Noa hátranézett rá.
– Te is.
– Én féltem tőled.
– Tőlem?
– A nézésedtől.
Noa majdnem elmosolyodott, de visszanyelte.
– Jó. Az erős.
– Tudom.
Egy ideig csak au ecset hangja hallatszott a falon. Nedves, sűrű surrogás. Noa válla megfeszült, ahogy húzta a szárny első nagy vonalát.
– Milyen volt Daniel? – kérdezte Elián.
Noa keze megállt.
– Miért kérdezed?
– Mert nálunk csak a neve maradt fent. Meg a baleset. Szeretném tudni, ki volt.
Noa sokáig nézte a falat. A festék szaga erős volt, a tenger felől hideg pára érkezett.
– Hangos volt. Mindig nevetett. Akkor is, amikor anya mérges lett rá. Azt mondta, a rossz napot meg kell zavarni, különben rászokik az ember.
Elián elmosolyodott.
– Ez jó.
– Az övé volt.
– Te is ilyen voltál?
– Mellette igen.
– Most?
Noa újra festeni kezdett.
– Most falakra festek.
– Az is beszéd.
Noa ránézett.
– Te meg hangokat veszel fel. Az is az?
– Igen. Csak kevesebb ember szól bele.
Noa akaratlanul elmosolyodott. Gyorsan elfordult, de Elián látta.
A fiú elővette a telefonját. Az arca komolyabb lett.
– Van nálam valami.
– Mi?
– Egy felvétel.
– Milyen felvétel?
Elián sokáig hallgatott.
– Daniel hangja.
Noa arca elsápadt.
– Elián.
– Tudom.
– Ezzel ne játszd az okos fiút.
– Eszembe se jutna.
– Hol van?
Elián megnyitott egy régi fájlt. Az ujja kicsit remegett. Elindította.
Recsegés hallatszott. Szél. Távoli utcazaj. Egy fémes csattanás. Aztán Daniel hangja. Fiatal volt, gyors, élő.
– A fék megint rossz. Valaki szóljon már. Ezt ma meg kell nézni, mert baj lesz belőle.
A felvétel véget ért.
Noa mozdulatlanul állt. Az ecsetről festék csöppent a kőre. Egy csepp. Aztán még egy.
– Ez ő – mondta végül.
– Igen.
– Miért csak most hallom?
Elián nagyot nyelt.
– Apámnál volt. Daniel neki küldte, mert aznap este ő volt szolgálatban. Apám tovább akarta adni a jelzést a karbantartóknak, de későn lépett. A cég már napok óta tudott a hibáról, mégis halogatták a javítást. A baleset után mindenki apámat nevezte meg, ő pedig gyáva volt elővenni ezt.
Noa szeme megtelt könnyel.
– Tehát Daniel szólt.
– Szólt.
– És senki sem mozdult időben.
– Senki.
Noa szája megremegett. Dühös volt, de már nem tudta olyan egyszerűen egyetlen emberre tenni az egészet.
– Mi meg éveken át csak a ti neveteket gyűlöltük.
– Tudom.
– Téged is.
– Éreztem.
– Néha láttalak a buszon. Direkt nem ültem le melléd.
– Tudom. Én meg mindig leszálltam egy megállóval előbb.
Noa ránézett.
– Te voltál az?
– Igen.
– Azt hittem, utálsz.
– Én azt hittem, te utálsz.
– Én tényleg utáltalak.
– Sejtettem.
Noa letörölte az arcát a kézfejével. Festékes volt az ujja, fehér folt maradt az állán. Elián észrevette, de először nem szólt.
– Mi van? – kérdezte Noa.
– Festékes lettél.
Noa rámeredt.
– Komolyan? Most ez a legfontosabb?
– Bocs. Csak ott van.
– Hol?
Elián közelebb lépett, de még nem ért hozzá.
– Az álladnál.
Noa odanyúlt, és még jobban elkente.
Eliánból kiszaladt egy nevetés. Rövid volt, óvatos, de igazi.
– Rajtam nevetsz?
– Kicsit.
– Bátor vagy.
– Belül remegek.
Noa akarata ellenére elmosolyodott.
– Add ide azt az ecsetet.
– Segíthetek?
– Tudsz festeni?
– Borzalmasan.
– Akkor legalább őszinte vagy.
Elián átvette az ecsetet. Belemártotta a festékbe, nagyon figyelt, aztán húzott egy vonalat az angyalszárny másik oldalán. A vonal ferde lett.
Noa nézte.
– Ez mi?
– Toll.
– Ez bajba jutott uborka.
Elián felnevetett.
– Köszönöm, mester.
– Szívesen. Ezt kijavítom, mielőtt Daniel lejön érte.
– Szerinted lejönne?
Noa elmosolyodott, de a szeme nedves maradt.
– Ha látná, mit művelsz a szárnyával, biztosan.
Elián a homlokához kapott, de a keze festékes volt. Fehér csík maradt a bőrén.
Noa ránézett, és felnevetett. Most már szabadabban. A hangja megtöltötte az állomás üres terét. A fiú a telefon kijelzőjében meglátta magát.
– Ez miattad van.
– Te kented magadra.
– Te zavartál össze.
– Ilyen könnyű?
Elián ránézett.
– Veled? Igen.
A mondat után mindketten elhallgattak.
Noa gyorsan a vödörhöz nyúlt volna, de Elián belemártotta az ujját a festékbe, és apró fehér pöttyöt tett a lány kézfejére.
Noa döbbenten nézte.
– Ezt most komolyan?
– Szakmai mozdulat volt.
– Várj csak.
Noa az ujjával fehér csíkot húzott Elián arcára. A fiú megállt. Aztán lassan elmosolyodott.
– Ez szép volt.
– Ez bosszú volt.
– Szép bosszú.
Noa hátralépett, de nevetett. Elián közelebb ment. A festékes vödör mellett kerülgették egymást. A kő csúszós volt, a fal hideg, a festék ragacsos az ujjukon.
– Elián, ne gyere közelebb.
– Késő.
– Neked végképp annyi.
Noa végighúzott egy fehér csíkot Elián kabátján.
– Ez a kedvenc kabátom.
– Most már jobb.
– Ezt komolyan gondolod?
– Teljesen.
– Akkor viszonoznom kell.
Elián lassan közelebb lépett. Noa hátrált, amíg a válla a falhoz nem ért. A fiú felemelte a festékes ujját. Egy pillanatra megállt, engedélyt kért a szemével. Noa mosolyogva nézte.
– Na?
Elián finoman pöttyöt tett az álla mellé.
Noa kuncogni kezdett. Először halkan, aztán felszabadultan. Elián is nevetett. Festék került a kezükre, az arcukra, a kabátra, Noa farmerdzsekijére. Egyikük sem sietett. Nézték egymást, mielőtt megérintették a másikat. Ettől lett az egész játékos és forró egyszerre.
Noa hirtelen elérzékenyült. A nevetése lelassult.
Elián azonnal megállt.
– Mi az?
Noa a falra nézett.
– Daniel ezt imádta volna.
– Azt, hogy tönkretettem a rajzodat?
– Azt, hogy nevetek.
Elián arca ellágyult.
– Akkor jó, hogy itt maradtam.
Noa ránézett. A tekintete már más volt. Könnyes, festékes, kicsit zavart. A harag még ott volt benne valahol, de már nem uralta az arcát.
– Igen – mondta. – Jó.
Újra festeni kezdtek. Az angyalszárny egyre teljesebb lett. Noa javította Elián ferde vonalait, Elián közben újabb apró festéknyomot hagyott Noa kezén. A lány rászólt, de mosolygott. A fal előtt egymás mozdulatait követték. Noa lehajolt az ecsetért, Elián ugyanakkor nyúlt érte. Ujjaik összeértek. Egyikük sem húzta el rögtön a kezét.
Lent a kikötőben gitár szólt. A tengeri pára felért a hegyoldalba. A festék szaga rájuk tapadt. Noa hajából édes, vaníliás illat jött, Elián kabátjából eső és utcai por. A fiú közel állt hozzá, elég közel ahhoz, hogy Noa érezze a bőre melegét.
Noa hátralépett, és megnézte az angyalszárnyat. Középen még üres hely maradt.
– Itt még hiányzik valami.
– Én rontottam el?
– Most kivételesen nem.
– Ez nagy dicséret tőled.
– Ne szokj hozzá.
Elián nevetett. Aztán Noa arcát nézte.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Szép vagy.
Noa lesütötte a szemét.
– Festékesen?
– Így főleg.
– Furcsa ízlésed van.
– Lehet.
Noa közelebb lépett, és megérintette a fehér csíkot Elián arcán.
– Ez itt maradt.
– Hagyd.
– Miért?
– Mert te tetted oda.
Noa elhallgatott. A mosolya lassan más lett. Már nem játék. Elián tekintete sem menekült el. Úgy nézte őt, ahogy talán régóta nézte volna, ha a nevük nem áll közéjük.
– Régóta figyelsz engem? – kérdezte Noa.
Elián bólintott.
– Igen.
– Mióta?
– A piac óta. Egyszer egy piros falra festettél madarakat. Azt hittem, odamegyek hozzád.
– Miért nem jöttél?
– Mert megláttad a kabátomon a nevemet.
Noa emlékezett. A barna kabátra, a kis varrt címkére, a Duarte névre. Arra is emlékezett, hogy utána egész nap dühös volt magára, amiért mégis visszanézett.
– Én is figyeltelek – mondta.
Elián meglepődött.
– Tényleg?
– A buszon. Mindig az ablak mellé ültél.
– Mert onnan láttalak a megállóban.
Noa elmosolyodott.
– Akkor mindketten elég gyávák voltunk.
– Elég okosnak hittük magunkat.
– Az rosszabb.
– Igen.
Egy pillanatra mindketten nevettek. Aztán Elián halkabban kérdezte:
– Holnap visszajöhetek?
Noa a szemébe nézett.
– Visszajössz?
– Ha akarod.
– Tudom, hogy visszajössz.
– Honnan?
Noa hangja halk volt, de biztos.
– Mert a szíved is rám nézett, nem csak a szemed.
Elián nem szólt. A szeme megtelt, de mosolygott.
– Láttad?
– Igen.
– Én is láttam.
– Mit?
– Téged. Úgy igazán.
Noa nagyot nyelt. A háttérben ott volt az angyalszárny, alatta Daniel fényképe a falnak támasztva. A fiú a képen nevetett.
– Ma érte jöttem ide – mondta Noa.
– Danielért.
– Igen. Aztán itt voltál te is.
– Baj?
Noa megrázta a fejét.
– Már jó.
Elián óvatosan megfogta a kezét. Mindkettőjük ujja festékes volt. A festék hideg volt, az érintés meleg. Noa lenézett az összekent kezekre, aztán fel a fiú szemébe.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte Elián.
Noa halkan felnevetett.
– Most kérdezed?
– Most merek.
– Akkor gyere.
Elián először csak közelebb hajolt. Noa nem lépett hátra. A fiú szája óvatosan ért az övéhez. A csók eleinte bizonytalan volt, aztán Noa ujjai felcsúsztak Elián nyakára. A festék nyomot hagyott a bőrén. Elián átölelte a derekát. Noa belesimult az ölelésbe. A tenger illata, a friss festék, a fiú kabátjának esőszaga, Daniel fényképe a falnál, a régi állomás mind ott volt abban a pillanatban.
Noa sírni kezdett, de közben nevetett is.
Elián halkan megszólalt:
– Most már teljesen festékes vagyok.
– Te kezdted.
– Szerintem te.
– Mindegy. Most már közös.
Noa megfogta Elián kezét, belemártotta a tenyerét a fehér festékbe, aztán a sajátját is. A falhoz léptek. Az angyalszárny közepére tették a tenyerüket, egymás mellé.
Két fehér tenyérnyom maradt a falon.
Noa a festmény alá írta:
Daniel Reyes
Aztán mellétette:
Ma is velem voltál.
Elián mögötte állt.
– Szép lett.
Noa bólintott.
– Daniel most röhögne rajtunk.
– Rajtam biztosan.
– Azt mondaná, borzalmasan festesz.
– Igaza lenne.
Noa Eliánra nézett, és mosolygott.
– Aztán megkérdezné, hogy hazakísérsz-e rendesen.
– Hazakísérlek rendesen.
– A kikötő felé menjünk.
– Daniel miatt?
Noa megfogta Elián kezét.
– Miatta is. Meg miattad is.
Elindultak lefelé a lépcsőn. A város fényei alattuk remegtek a tengeri párában. Noa még egyszer visszanézett az állomás falára.
Ott maradt az angyalszárny, Daniel neve és két fehér tenyérnyom.
Noa az évfordulóra egyedül érkezett. Elián kezét fogva ment el.