Ma megszólított a délután,
kitárta zöld szívét a rét,
s kiléptem árnyaim mögül,
hogy rám terítse friss fényét.
A domb gerincén Nap pihent,
aranyba öltözött a táj,
s fűszálak apró csúcsain
a harmat gyöngye táncot járt.
A szél virágport vitt tovább,
arany derűt a fák felett,
s minden rügyben mosolygott
az ébredő kikelet.
A patak tiszta homlokán
ezüstös fodra futott,
s ahogy csobogva hozzám ért,
bennem a bánat elpihent.
A fák kitárt karokkal álltak
az Ég derűs sátra alatt,
s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással
a tavasz lelke átsuhant.
A Föld meleg szíve dobbant,
a rügyben új álom ébredt,
s minden bokor énekelte
a harmatfényű reggelt.
Megálltam ott, nem szóltam én,
beszélt helyettem lomb, patak,
beszélt a szél, a domb, a rét,
s a szívem dalra fakadt.
És úgy szerettem akkor azt,
mi fűben, fában él,
hogy bennem is életre kelt
egy rég lehullt levél.
Mire az este rám hajolt,
nem volt a lelkem már nehéz,
a tavasz tenyerén pihentem,
s bennem újra élt a fény.
